Kiadó: Relapse
Weboldal: myspace.com/burntbythesun
Kiadás éve: 2009
Stílus: Metalcore / Grind / Sludge
(scroll down for English Version)
Elég fura együttes az amerikai Burnt By the Sun. Alapvetően bizarr metalcore-t játszanak, és ezt más stílusokkal keverik a grindcore-tól a sludge-ig. Az első dolog, amin megütköztem, hogy a borítóban egy 99 számos másolt CD volt. Persze rövid utánajárás után megtudtam, hogy valójában 10 szám sorjázik a 34 percben. Fogalmam sincs, mire volt ez jó, de többek közt azért is bosszantó, mert így még akkor sem tudnék kiemelni számokat, ha akarnék.
Más kérdés, hogy nem akarok, és nem is nagyon lenne mit. A zene nem hasonlít igazán semmire; leginkább még a Zao legborultabb szerzeményeire emlékeztet, vagyis a metalcore legsötétebb, abszolút nem kommersz oldalát domborítja ki. Úgyhogy azonnal el lehet felejteni a metalcore kapcsán esetleg felsejlő ikergitár harmóniákat és dallamos refréneket. A Zaótól megkülönbözteti őket, hogy technikásabb a zenéjük, elsősorban ami a dobot illeti. Az összes dal tele van pakolva megtört ritmusokkal és tempóváltásokkal. A borítón felsorolt hasonlítások közül egyébként leginkább a Mastodont érzem helytállónak, csak megvan az az apró különbség, hogy a Mastodon tud jó dalokat írni.
Sajnos ugyanis minden különbség ellenére az összkép nem az igazi. A zene egész egyszerűen unalmas, már amikor nem idegesítő; egymásra hajigált témák teljesen önkényes katyvasza. Van ugyan néha egy-egy jó riff, de inkább csak véletlenszerűen, és a kevés jó ötlet is teljesen elvész a szürke és megjegyezhetetlen témák tengerében. Jól hallhatóan nagyon betegnek van szánva a zene, de az egész rendkívül erőltetettnek és fáradtnak hat. A számok szétesnek, nincs semmilyen sodrásuk, és nincs hangulatuk sem. Sok a klisés megoldás, néha szinte várja az ember, mikor üt a dobos valami látványosan páratlant. Ettől én bizony még nem fogok hasra esni.
Mike Olender éneke pedig abszolút megfelel a fentieknek. Ordít, rekeszt és suttog össze-vissza, és elég gyorsan kimondottan idegesítővé válik. Nem túl meggyőző vokalista; pontosan lehet hallani, milyen hatást szeretne elérni, csak épp nem éri el – legalábbis nálam. Egyébként az is furcsa, hogy gyakorlatilag végigüvöltözi az egész lemezt. Nem nagyon telik el három másodperc úgy, hogy ne szólalna meg, és ez megkockáztatom, hogy még akkor is idegesítő volna, ha jó énekes lenne. De nem az.
Manapság ahelyett, hogy egyszerűen csak a jó dalokra koncentrálnának, mindenki rendkívül eredeti, beteg és bizarr akar lenni, és ez sokszor teljesen az élvezhetőség rovására megy. A Burnt By the Sun esetében pontosan ez a helyzet. Tény, hogy eredetiek; ha valaki meghallgatja ezt a lemezt, nem fogja őket másokkal összetéveszteni. Ez azonban sovány vigasz. Attól még, hogy valami eredeti, nem lesz automatikusan jó. Ez a lemez sem az.
————————
ENGLISH VERSION:
Burnt By the Sun is a fairly odd formation. Basically they are into bizarre metalcore and mix it with other styles ranging from grindcore to sludge. The first thing I balked at was the copied CD in the cover with 99 tracks on it. Of course, after some short research I learnt that in fact there are 10 songs in 34 minutes. I have no clue what was that good for, but it’s upsetting because, among other things, I couldn’t mention tracks even if I wanted to.
It’s another matter that I don’t, and there really is not much to emphasize. The music is not really like anything; it mostly resembles the more mental songs of Zao. That is, it represents the darkest, absolutely non-commercial side of metalcore. So twin guitar harmonies and melodic choruses, which are often associated with metalcore, can immediately be forgotten. Nonetheless, they differ from Zao in playing more technical music, especially drum-wise. All tracks are chock-full of twisted rhythms and tempo changes. Among the likes mentioned on the cover, Mastodon is the comparison I feel most appropriate, although with the slight difference that Mastodon actually manages to write good songs.
For unfortunately, despite all the dorkiness the overall picture is just unimpressive. The music is simply boring, when not irritating; various themes piled on one another in a completely arbitrary manner. Even if there are some good riffs here and there, they occur rarely and randomly, and the few good ideas are lost in the ocean of unmemorable themes. The music is obviously meant to be sick, but the whole thing feels strained and languid. The tracks fall apart, they have neither swim nor atmosphere. There are a lots of cliché solutions, sometimes one almost expects the drummer to perform some unmatched rhythm. Well, that falls short of making me faint.
And Mike Olender’s vocals fit hand in glove with all that. He’s screaming, screeching, whispering all along, and is pretty fast going on my nerves. A fairly unconvincing vocalist; it’s always clear what he is on to, and he never makes it – for me, at least. By the way, it’s also odd that he is constantly screaming throughout the whole album. There is not a single three-second interval when he remains silent, and I guess I would find this irritating even if he were a good vocalist. But he isn’t.
Being extremely original, sick and bizarre is all the rage these days, instead of just focusing on writing good songs; and this is frequently so at the expense of enjoyability. That’s exactly the case for Burnt By the Sun. They are original for sure; after listening to this release one certainly won’t mistake them for others. But that’s cold comfort. The fact that something is original doesn’t automatically imply it’s good. Nor is this album.
Tracklist:
1. Inner station
2. Cardiff giant
3. F-unit
4. A party to the unsound method
5. There will be blood
6. Goliath
7. Rust | future primitive
8. Beacon
9. The great american dream machine
10. The wolves are running