CABAL – Magno Interitus

A deathcore színtérről idén – a Lorna Shore mellett – én a Cabal Magno Interitus című albumát vártam a legnagyobb reményekkel. Örömmel jelentem, most sem okoznak csalódást. A „Nagy hanyatlás” végre megérkezett! A koppenhágaiak hűek magukhoz, és olyan mélyreható pusztítást visznek véghez a lemezen, amiben még ezen a színtéren is ritkán találkozni.

A zenekar 2016-ban a Purge EP-vel debütált az extrém metal szcénában, azóta pedig töretlenül és kompromisszumot nem ismerve lépdel fölfelé a modern deathcore lépcsőfokain. Kétévente megjelenő nagylemezeik sorát 2018-ban a Mark of Rot nyitotta, amit a Drag Me Down követett. Ez utóbbi anyaguk már alászállás volt egy sötét, személyes pokolba, és az iszonyatos instrumentalitás, a nyomasztó atmoszféra, az erőteljes dalszövegek és – helyet engedve a kísérletezésnek – a jól eltalált hangszerelés jellemezte.

A Magno Interitus e poklot hivatott ismét megidézni. A produkció kristálytiszta, a dalszerzés pedig újfent dacolva a műfaji határokkal, számtalan zenei stílusból meríti ihletét a black-death-doom metaltól kezdve, a djent-en és dupstep-en keresztül, a hardcore-ig bezárólag. A lefelé hangolt riffek, az erős dob és az intenzív, kemény vokál persze továbbra is jellemzi őket, miközben minden szám azért érezhetően más-más műfaj felé tolódik el. A lemezen szétszórva ezek mégsem bontják meg az összkép statikáját, miként nem keltenek zenei blokk-érzést sem.

A Cabal idegekig hasító ösztönös brutalitása ezúttal is megfutamít vagy azonnal rabul ejt, de nem létezik köztes állapot! Zenei és vizuális kifejezésmódjuk célját ők maguk a „zsigeri és végzetes légkör” megteremtésében látják, amit a most megjelent harmadik album koncepciójában tökéletesen megvalósítanak. Mivel a 11 számos korongból májustól szeptemberig a nagyobb streaming szolgáltatókra 4 szám is kikerült, óriási meglepetésekre már nem számítottam. Beismerem, tévedtem, mert bár a Magno Interitus valamivel több mint 35 perce egy pillanat alatt suhan tova, a figyelmet mégis képes elejétől a végéig fenntartani, hovatovább fokozni. Szerintem jelenleg ez teszi őket a színtér egyik legizgalmasabb zenekarává.

A zenei határok feszegetésével kikevert blackned deatcore-ban a Cabalnak lényegében a brutalitás éteri formáját sikerült megjelenítenie, amely már az If I Hang, Let Me Swing című nyitódalban megmutatkozik. A dánoktól itt minden eddig ismert Cabal-élményt töményen megkapunk. A váratlanul berobbanó ütemek, a csonttörő súlyos letörések és döcögős gitármegtorpanások mögött fel-felsejlő dallamos betétek szépen beépítésre kerültek. Ez jellemzi a bonyolult dobmintákból álló és pörgősebb ütemű, de kevésbé sűrűn rétegzett második számot, az Insidious-t is. Az első különlegesebb dal számomra mégis a címadó Magno Interitus, ami egyrészt visszanyúl a korábbi munkáik világa felé, másfelől segít megérteni, hogy kortársaikhoz képest miben más a koppenhágaiak alkotása. Az ötösfogat tagjai ugyanis nem törekednek epikus hangzásra, az elektronikus és indusztriális elemek vég nélküli bevonásával, inkább a kísérteties atmoszféra megteremtésében érdekeltek, s ez végül megadja az egész album alaptónusát. Néha egyenesen azt éreztem, mintha a Cabal szintetizátor mintákra alapozva alkotta volna meg a lemezt. Nem tudom így volt-e, azonban a végeredmény sokkal természetesebb, egységesebb és black metalos hangulatúbb lett. Mindezt fokozza az Existence Ensnared lassú tempójú dupstep zajokkal teletűzdelt erőszakossága, ami folytatódik az Insidiou-hoz hasonló gyorsaságú, hardcore vonásokkal bíró Insatiable-ben. A közepén található indusztriális Blod af Mit hagy némi időt felocsúdni a soron következő zúzások előtt. Ennek ellenére Andreas Bjulver Paarup énekes Anaal Nathrak-ot megidéző pszichotikus károgása és kántálása az album egyik csúcspontjává teszi az egyébként némileg kilengő tracket. Nekem a Blod af Mit monotonitása egy indusztriális rémálom benyomását kelti, mintsem a helykitöltés érzetét.

Tovább pörgetve a korongot, egy sokkal inkább basszus központú tétel, az Exit Wound következik. A kemény, hardcore-rappelés ellenére az elektronikát itt már soknak éreztem, emiatt jobban lekötött a hagyományosabb deathcore témákra épített, kissé az ipari termelés légkörét idéző Violent Ends őrületes aprítása. Az album kilencedik tétele a Like Vultures, a lavinaszerű dobtémái, a végén felcsendülő kórus miatt azonnal a személyes kedvencemmé vált. Utolsó előtti számként az Exsanguination, igazi erőszakos riffelése, thrash-szerű sebessége és downtempós lüktetése, szinte invitál a pokolbéli utazásra. Az albumot a Plague Bringer kreatív elemekkel tarkított zúzása zárja, teljessé varázsolva a mű egészét uraló borongós hangulatot.

Az együttes nem csak zeneileg, de szövegileg is a „halálos rítusok” megteremtésén munkálkodik. A hanyatlás, a végzet, a kínok közt elszenvedett halál, noha nem hoznak semmi újdonságot, méltó kilépést jelentenek a művészi szövegalkotás felé.

Az utóbbi években a fiatal zenekarok körében szinte kötelezővé vált a vendégelőadók szerepeltetése. Ezzel a marketingfogással a Cabal szintén előszeretettel él. A korábbi albumokon közreműködött Matt Heafy (Trivium), Jamie Hails (Polaris), CJ McMahon (Thy Art is Murder) és Filip Danielsson (Humanity Last Breath). Ezúttal az Insidious-ban Simon Olsen (BAEST) hallható, a Magno Interitus-ban pedig Joe Badolato (Fit For An Autopsy) tűnik fel. Ámbár a lemez sikeréhez nyilván hozzájárulnak, előadásukat nem érzem felejthetetlennek, amitől persze jó őket hallani. Művészileg sokkal merészebb, de szerintem jobban kifizetődő húzás volt az indusztriális „John Cxnnor” duóval együttműködni, aminek eredménye a nagyon egyedi Blod af Mit című szám lett. Elismerem, elsőre a magyar füleknek szokatlan lehet, azonban – mint már említettem – egyáltalán nem kelt idegen hatást.

A Magno Interitust ezúttal is a zenekar gitárosa, Chris Kreuzfeldt keverte és masterelte, aki eddig minden Cabal-kiadást készített. A végeredmény tökéletes, mondhatni megugrotta a lehetetlent, és az élvonalba helyezte alkotásukat! A borítót, egyben az album esztétikáját Ari Aster Fehér éjszakák című horrorfilmje ihlette.

A Magno Interitus amellett, hogy dühös és nehéz zeneként kiszolgálja a műfaj rajongóit, és már a kezdésnél beszakítja az ablakot, működő alternatívát nyújt a régivonalas és a szimfonikus irányzat képviselőivel szemben, valamint megmutatja a deathcorban rejlő külön utas lehetőségeket és fejlődési irányt.

Tracklist:

1. If I Hang, Let Me Swing
2. Insidious
3. Magno Interitus
4. Existence Ensnared
5. Insatiable
6. Blod af Mit
7. Exit Wound
8. Violent Ends
9. Like Vultures
10. Exsanguination
11. Plague Bringer

Pontszám: 9,5