Kiadó: Century Media Records
Weboldal: www.calibanmetal.com
Kiadás éve: 2012
Stílus: Metalcore
Brief Sum: In february was released the new material of Caliban, titled I Am Nemesis. In the point of the lyrics the album is tematical continuation of the previous full lenght album (Say Hello To Tragedy – 2009), but musicaly represents very how the guys’ style have changed since than. The succesfull elements of the highspeed riffs, heavy breakdowns, screaming and melodic parts remain but it was combined with some more melodical elements as guitars or keyboards. The first video was shot to the song Memorial, that shows perfectly the balance of these two different faces of tha band that can be found through the entire album. All in all if you told me after listening the album, it’s not good enough, i would say: „You gotta be fu**ing kiddin’ me?!”
A német metalcore csapat már bizonyára a legtöbb magyar metalosnak ismerősen cseng. Merem ezt feltételezni egyrészt azért, mert az öttagú zúzda-gépezet immár 15 éve van a színtéren és játssza a lágynak egyáltalán nem nevezhető muzsikáját, másrészt pedig azért, mert a csapat már hazánkban is tiszteletét tette pár alkalommal (Hegyalja, Rockmaraton stb.). Legutóbb februárban találkozhatott velük a nagyérdemű Budapesten, az új, I Am Nemesis című lemezt népszerűsítő Get Infected turné keretein belül.
2008 nyarán értek az első behatások a zenekarral kapcsolatban. A The Beloved And The Hatred című slágerük volt az első szám, amivel megismerkedtem majd nem sokkal később volt szerencsém látni a zenekart Tokajban, a Hegyalja Fesztiválon. Akkor nem igazán fogott meg a dolog. Később aztán engem is megérintett a metalcore-hullám és akkor felelevenítettem a bandát, le is mentek párszor a lemezek, de különösebb fanatikus nem lettem, a minőségi zene ellenére.
A Caliban zenei világát úgy hiszem nagyobb többségben a metal- és deathcore stílusokhoz köthető technikás és egyben kőkemény riffek, a súlyos breakdown-ok, erősen lehangolt gitárok és Andreas Doerner screamer (hörgős ének felelős) velőtrázó üvöltései fémjelezték, amibe azért néha-néha egy kis tiszta gitáros lassulás és dallamos énekrészek vegyültek. A siker eme összetevőit ezúttal sem kell nélkülöznünk az I Am Nemesis című új lemezen, s ezek mellé új pikáns hozzávalók is belekerültek a mixbe, hogy ne maradjon el az észbontó élmény.
Nos afelől, hogy metal lemezt hallgatunk, már az első másodpercekben is meggyőződhetünk, hiszen a zúzda riffeket, amivel például a kezdő tétel, a We Are The Many című dal kezd, talán még a Calibanhez képest is kemény hangzással interpretálják a srácok. Ez nem is árt, hiszen a riffek nagy része a metalcore és az ezúttal talán dominánsabb deathcore stílusába sorolható (lásd pl: Deadly Dream, Modern Warfare). Ezek a témák precízségükben gyakran megközelítik a Meshuggah féle matekmetál szintjét is, így például a Memorial verzéiben és a nyitódalban is. Ami érdekes, hogy az előbbi dalhoz már elkészült egy klip (elég morbid lett véleményem szerint, de ezt megnézve értelmet nyer a borító – a szerk.) és utóbbihoz is tervben van. Na most akármennyire is divatos meg népszerű most a deathcore, nyilván egy zenekar a populárisabb számait próbálja ellőni videókhoz. Akkor miért pont ezek? Mitől lesznek ’slágeresek’? Itt jön a képbe a csapat másik alapköve, a dallamos riffek és tiszta énekrész. Olybá tűnik számomra, hogy a srácok a sok kemény témát kompenzálandó, ezúttal nagyobb hangsúlyt helyeztek ezekre a részekre is. És ha ez nem lenne elég, a karcos zúzdákat gitár és itt-ott szinti-dallamokkal díszítették, amitől ezek könnyebben fogyaszthatók lettek. Ilyennel találkozhatunk az imént említett két dalban, a The Bogeyman-ben vagy épp a Davy Jones-ban. A szintetizátor részeket Marcel Neumann (We Butter The Bread With Butter) játszotta fel, ami hol szimfonikus, hol egy csipetnyi elektronikus hatást csempész a levesbe. A szövegek tematikáját tekintve a lemez folytatása a 2009-es, Say Hello To Tragedy című albumnak. A dalok olyan témákat feszegetnek (nem kis társadalom-kritikával átitatva), mint a médiának a befolyása az emberekre, a fasizmus vagy épp a hozzátartozók elvesztése. Ezek megírásánál természetesen a közönségre is gondoltak, így jó néhány dal (pl.: No Tomorrow, Edge Of Black, We Are The Many) már a refrén remek énekelhetősége miatt helyet kaphat a setlistben. Ha a közönség megmozgatása a cél, akkor pedig mindegyik dal szóba jöhet, hiszen kevés olyan pillanat van a 12 dal során, amire legalább bólogatni ne tudnának a metálosok. Ha engem kérdeznének, akkor az Open Letter-t, a No Tomorrow-t vagy épp a Modern Warfare-t ajánlanám ilyen célokra. Lehet, hogy bűn ezt mondanom, de számomra a lemez legjobb pillanata a This Oath című, lírikusabb hangvételű dal. Ez a ballada tiszta gitárrészeket, visszafogottabb tempót vonultat fel, ám furcsamód ezekhez is hörgéseket kapcsol, ami egy egészen különleges, elégikus hangulatot kölcsönöz neki. Ez a dal is a dallamosabbak közé tartozik. A lemez keverését Klaus Scheuermann, a masterelését pedig J. Oliver Wiebe végezte, akiknek ezúton is gratulációmat küldöm, hiszen a zenéhez tökéletesen passzoló hangzást hoztak össze.
Az emberek változnak, a művészek is és ezzel együtt az általuk létrehozott alkotások is mások, ehhez kapcsolódóan. A metál zenében ez a változás a legtöbb esetben a zenei korlátok feszegetését, a megszokott alapok megtartásával egyidejű újítások keresését jelenti. A Caliban ezúttal jól lavírozott ezen az úton, így a végeredmény egy igazán kerek album lett, amin kevés olyan pillanatot találunk, ami nem illik a kompozícióba vagy épp unalmas. Lehetséges, hogy ez kicsit populárisabb alkotás lett, de ennek ellenére a súlyosság és a technika ugyanúgy megmaradt a riffekben, ahogy azt már megszokhattuk. Szép munka srácok! Minden avatott és leendő Caliban rajongónak csak ajánlani tudom.
SAMPLE:
YouTubw link
Trackist:
1. We Are The Many
2. The Bogeyman
3. Memorial
4. No Tomorrow
5. Edge Of Black
6. Davy Jones
7. Deadly Dream
8. Open Letter
9. Dein R3.ich
10. Broadcast To Damnation
11. This Oath
12. Modern Warfare
