CATCH 22 – Soulreaper: Evilution/Devilution

Kiadó: Metal On Metal Records

Weboldal: www.truemetal.org/catch22

Kiadás éve: 2008

Stílus: Power / Thrash Metal

 

(scroll down for English Version)

 

Az amerikai banda – Hank Ramage (basszusgitár, vokál), Jesse Forrest (gitárok, vokál), Joe Bailey (dob, vokál), T.J. Berry (ének, gitárok) – 1992-ben alakult meg, és jelenlegi dupla korongjuk negyedik a sorban.

Disc One: Evilution Rising

A nyitó nóta, a Soulveaper akusztikus hangokkal és egy kevés énekkel nyit. Rögtön utána feldübörög a ’80-as évekből ismert heavy/power metal – erőteljes gitárriffek nyújtóznak az ágyúként dübörgő basszus és a dob ütegei fölött. Az ének elsőre nem egy nagy teljesítmény, de mégsem szól rosszul. Az egyik zenei alap viszont abszolút nem illik a témák közé – lapos és unalmas vacakolás csak a zárótétel előtt. A Cyberchrist hozza a jól ismert stílusjegyeket, igazából semmi különös nem történik a szerkezeten belül, mégis jól tolják a fiúk, így nem egyszerűen szólal meg. A témák pontosak, dinamikusak és egymásba illenek, de ennyit nem nehéz összehozni ilyen profi zenészeknek. Az Atlantis Rising akusztikus dallamai viszont elvarázsolnak, a balladaszerű nyitány finom erezete könnyen utat talál a torzított riffek felé, és ahogy az összes hangszer beindul, valahogyan összeszedettebbnek hallatszik az egész. Jót tesz az a pár technikás törés a témákban, a szólógitár is érdekesen rakja oda magát. Ez egy erősebb, átgondoltabb nóta, könnyebben befogadható és jobban élvezhető, mint elődei. A DisConNecTed nyolcnegyedes tempója fülledt és bizarr egyszerre, kissé olyan, mintha a ’70-es évek “doom” legendája, a Black Sabbath ébredne fel benne, ha alig észrevehető jegyekben is. Szintén egy kidolgozott, remek felépítésű vonalat követhetünk végig: a gitárok technikás játéka mellé a kevésbé variált dobtémák nagyon jól mennek, egyszerűen jól szól ez a track. A Drown inkább énekben gyenge kissé, igaz a stílus galoppozó ütemei itt sem térnek el a tudatos koridézéstől – csak néhol villan fel egy-egy erőteljesebb, jobban megkomponált rész, ami bizony baj is lehet; mindez attól függ, melyik szemszögből nézi az ember. Van, aki majd azt mondja: hanyagolható, míg másnak istenkirály lesz.

A War Song bevezető énekrésze elég gatya, és ezt csak épphogy kárpótolja az utána beinduló zene. Tipikus dallamok némi káosszal elegyítve és pár ötletes témán kívül az egész egy átgondolatlan massza csak. A Swimming With Sharks ígéretesen indul, de az az érzésem, hogy ezt a számot is csak a fanatikusok fogják megérteni – ebben sincs semmi, amit a nagy elődök le ne játszottak volna már, egyedül a pontos játékot és az ének remek hangjait tudom kiemelni, semmi mást – pedig érezhetően képesek rá. A következő track a Doomsday Scenario basszusgitárral és lábcinnel indít, majd megszólalnak a gitárok is, hogy egy rövidebb, melodikus részből visszatérjenek a stílus gyökereihez: száraz, erőteljes hangzás, ilyesmit tolt annak idején pl. a Judas Priest. A nyers témák elég sötétek és némi thrash metal hangzás is keveredik a jól felpörgetett dalban – ismét egy jó tételt hallhatunk. Az Innothing zúzós hangjai rendesen megdübörögtetik a hangfalakat: igazi koszos metál ez, extra énekhangokkal, amik pluszt adnak a szerkezetnek. Emellett a progresszív thrash szólók a királyabbak csak, és a magába zuhanó kép, amit mindez megelevenít. A Rising egy újabb, zúzós, a progresszivitás felé hajló, thrash metal ötvözet. Az ének súlyosan szólal meg, ahogyan a zakatoló riffek ellenállás nélkül törnek előre. Ahogyan az előző Innothing, ez is bátran elfér egy-egy motoros bulin, az tuti. A végét egy finom, akusztikus hangsor zárja le, az előzmények totális ellentéte, heavy/power metalból átváltott lassan thrash, majd progresszív metalba, ez teljesen olyan, mintha x elmúlt év dalait raktam volna egymás után. Nem csodálkoznék, ha ebből egy doom vagy stoner banda feldolgozást csinálna. Hihetetlen energiák szabadulnak fel a verze egyszerű, de karakteres hangjai nyomán, a refrén kiemelkedő témavilága iszonyat jól szól így is, de még lehet fokozni egy betegebb hangzással, az tuti. Az elsőre kevés jóindulattal hetest adnék, mégpedig amiatt a pár, teljesen felesleges (hacsak előbbi indokom nem áll fenn) szám miatt, ami tölteléknek is rossz. Jöjjön a második korong.

Disc Two: Devilution Descending

A kezdő Crawling egy kőkemény thrash metal szám, zúzós, vastag hangzással, de a pontos játékon kívül csak az ötletes szólógitárt tudom kiemelni a sokkal mélyebb ének mellett a sablonmetál tengeréből. Katasztrófa. A Never egy lazább tempójú track, csak az énekes a mély részeken kicsit túlénekli a témákat a kelleténél. Viszont itt a zenei felépítés sokkal jobb – a gitár feszes témákat hoz ebben a tempóban is, a dob játékosabb ismét, minden együtt van, korrektül szól, csak egy kis munkát kellett volna ének terén végezni. A Vertigo reszelős témái, a kemény dob odaüt rendesen, az ének által rajzolt hangulat itt olyan, mintha a ’80-as évek ős-black/thrash témáit modernebb hangzással párosították volna – beteg, morbid minden hangja, és ez a tudatos zúzda végig fennmarad, nem veszít sem lendületéből, sem karakteres hangzásából. A Sariour Self egy gyengébb thrash metal nóta, pontos, de már ezerszer eljátszott témákkal. Az éneknek van egy bizonyos éle, egy nagyobb mozgástere, de a zenében ezt nem használják ki, ha csak nem épp arról van szó, hogy egy klasszikus dalt írjanak, akkor lehetett volna dolgozni még rajta. A Lies of The Sinner erőteljes felépítésű thrash csapás a hallgatóra – itt azonban minden rendben van, a kidolgozott, egységes szerkezet hallható. Az egyes részek jól ötvöződnek, a gitárok hol a fő vonalon mozognak, hol széthasítják az egységet, de egyszerűen ettől válik még egyedibbé.

A Killing Floor az előző track után valahogy elmarad – nem rossz az, amit a gitárok és a ritmusszekció a felszínre hoz, de a megszólalás kicsit erőtlenebb, pedig a zakatoló ütemek, pláne az ének, pont hogy erről szólna. A T.F.A. megmarad a keményebb vonalon, bár sokkal nem jobb. Valahogy már túl egyszerű és ismerős a felépítés, ahogyan megdörren minden, csak egy átlagos szám, semmi több. A Creed (I Can’t Believe) egy akusztikus ballada képeit hordozza magában, a ’80-as évek végi hard rock bandákat idézve. Hangulatos, finom rezgésekkel teli hangsorok nyitnak utat a felemelkedéshez, a könnyed futamok felpörgetnek, az ének pedig karcosan öleli át az egészet. A betorzított gitárok, és a dob egy sokkal keményebb énekkel robbannak be – feléget mindent az alapok hullámhada, ami valahol azért átgondoltabb is lehetett volna – mert így csak van és ennyi. Az meg nem sok. A Summer’s Reign kellemes nyitánya után finom témák úsznak be, bár túlságosan ezek sem különlegesek. Egyszerű átvezető a Season of The Witch előtt. A szólógitár játékával tarkított alapok hangulata borús, sötét, nem túl komplikált, de egyszerűsége jól eltalált, és tempójától függetlenül feszes. A verzék és a refrén dallamai alatt a dob és a basszusgitár tematikus játékával találkozhatunk. A lemezt záró Winter’s Call egy finomabb játékkal nyit, majd visszakanyarodik a ’80-as évek heavy metal témavilágához. Kissé progresszív hangsorokkal teszi teljessé a képet a gitárjáték, de a szerkezeti felépítésen belül elég sok helyen a többi hangszer is megmutatja ezen a téren magát.

Összességét tekintve a két lemez dalait, én megelégedtem volna a legjobb 10-12 számmal egy korongon, vagy a többin dolgoztam volna még, mindenesetre a stílus rajongói nyugodtan kezükbe vehetik a CATCH 22 dupla anyagát. A pont a kevésbé jó szerzemények miatt hetes csak, és ezen bőven lehet változtatni.

—————————–

ENGLISH VERSION:

This American act – Hank Ramage (bass, vox), Jesse Forrest (guitars, vox), Joe Bailey (drums, vox), T.J. Berry (vox, guitars) – was formed in 1992, and this double disc record is their fourth release.

Disc One: Evilution Rising

The opener Soulveaper starts with acoustic sounds and a little vocal. Right after that comes heavy/power metal known from the ’80s – powerful guitar riffs stretch above thundering bass and drums. At first listen, the vocals are not that great but it does not sound bad. One of the basic themes, however, does not fit in here, it’s a plain and boring theme before the closing. Cyberchrist brings the well-known trademarks, in fact nothing special happens within the structure yet the guys play cool so it does not sound simple. The themes are precise, dynamic and fit each other well but it’s not a hard task for such pro musicians. The acoustic melodies of Atlantis Rising are enchanting, the fine structure of ballad-like opening easily finds its way to distorted riffs, and when all the instruments set in, the whole sounds more structured. Those technical breaks in the theme do good, and the solo guitar is also interesting. It’s a more powerful, more thought-out track, more digestible and enjoyable than the previous tunes. The 8/4 tempo of DisConNecTed both stuffy and bizarre at the same time, a bit like as if ’70s Doom legend Black Sabbath would awaken in this, even if not too explicitly. It’s also a worked-out, excellent structure: beside the technical play of guitars the less varied drum patterns are cool, simply, this tracks sounds good. Drown is weak especially vocal-wise, though the galloping rhythms does not leave the intentional evoking of age – only here and there we can find some stronger, well composed parts, which could also be a problem, depending from what aspect we see that. There”ll be people saying: it could have been skipped, others will like it big time.

The introductory vocal part of War Song is rather weak, and the music just hardly compensates that. Typical melodies blended with some chaos, and, apart from few nice themes, the whole is a senseless mass. Swimming With Sharks starts off promising but I have a feeling that this track will also be understood just ban fanatics – there’s nothing in here that have not already been played by the grand masters, I can only point out to the precise play and excellent sounds of vocals, nothing else, but they do have the potential. The next one, Doomsday Scenario opens with bass and cymbal, then the guitars also come in to return from some shorter, melodic passages to the roots of the genre: dry, powerful production, there was similar at Judas Priest back then. The raw themes are rather dark and there’s some thrash metal in it too – again a good song. The crushing sounds of Innothing make the speakers tramp: it’s real dirty metal with extra vocals that add some plus to the structure. Besides that the progressive thrash solos are better and the picture falling into itself which the music evokes. Rising is another crushing thrash metal mixture showing toward progressivity. The vocals sound heavy as the rattling riffs strike forward without resistance. Like the previous Innothing, this would also be cool for a motorcycle party. At the end, a fine acoustic passage closes, a total opposite of the preceding themes. From heavy/power metal it slowly turned into thrash, then progressive metal, it’s like the songs of x passed years being put one after the other. I wouldn’t be surprised if a doom or stoner band makes a cover out of it. There are unbelievable energies here due to simple yet unique sounds of the verse, the outstanding theme of the chorus sounds great but it can be increased with a sicker sound that’s for sure. With a bit of benignity, I’d rate the first disc 7 due to those few unnecessary tracks (unless my previous reasoning does not stand) that are okay for fillers. Let’s see the second disc.
Disc Two: Devilution Descending

The opener Crawling is a rock hard thrash metal tune with crushing, thick production, but beside the precise play and deeper vocals, I cannot pick out anything but the creative solo guitar out of the sea of stereotyped metal. Catastrophic. Never is a track with a looser tempo, but the vocalist force the themes a bit more than needed in the deeper parts. However, the musical structure here is better – the guitar brings tight themes even at this pace, the drums are again more playful, everything is okay, but a bit more work on the vocals could have been good. The raspy themes, the hard drums of Vertigo kicks ass, the mood of the vocals here is similar to that of a mixture of ancient thrash/black metal from the ’80s and a modern production – all sounds are sick, morbid, and the track is all the way dynamic and uniquely sounding. Sariour Self is a weaker thrash metal song with precisely played themes which were played by others several times before. The vocals have a certain edge, a bigger space but it does not exploit that. Unless they wanted to compose a classic track, they should have worked a bit more on this. Lies Of The Sinner is a strongly built strike on the listener – but here everything’s okay, we can hear the worked-out, uniform structure. The respective parts connect each other well, the guitars either follow the main line, or tear apart the untiy, but simply, the whole gets unique due to that.

Somehow, Killing Floor is not as great as the previous tracks – it’s not bad what the guitars and rhythm section bring but the sound is a bit weaker despite it would be the essence of rhythms, and, especially, the vocals. T.F.A. remains on the harder line but it’s not much better. The structure somehow is too simple and well-known, as the whole sounds, so it’s an average track, nothing more. Creed (I Can’t Believe) carries the pictures of an acoustic ballad, summoning the hard rock bands of the late ’80s. Moody sounds filled with fine resonance opens the path to rising, the light passages rev you up, and the vocals raspily embrace the whole. The distorted guitars and the drums blow in with much harder vocal – the waves of the base burn everything up which could have been more thought-out since that’s all. And that’s not much. After the pleasant opening of Summer’s Reign, fine themes are floating in though neither these are anything special. A simple interlude before Season Of The Witch. The mood of base spiced with the play of the solo guitar is gloomy, dark, not too complicated but its simplicity is cool and despite its tempo, it’s tight. We can hear the thematic play of bass and drums during the melodies of the verses and chorus. The closing Winter’s Call opens with finer play, then turns back towards the themes of the heavy metal of the ’80s. The guitar play makes the picture perfect with progressive scales, but, within the structure, at more places the other instruments also show themselves in that aspect.

Taking into account the tracks of the two discs, I’d have been satisfied with the best 10-12 songs on one disc, or, I would have worked a bit more on the others. Nevertheless, fans of the genre can take into their hands this double album of CATCH 22 with ease. My 7 rating is due to those weaker songs only, they could surely improve on these.

Tracklist:

DISC 1
EVILUTION RISING

1. Soulreaper
2. Cyberchrist
3. Atlantis Rising
4. Dis Con Nec Ted
5. Drown
6. War Song
7. Swimming With Sharks
8. Doomsday Scenario
9. – Innothing –
10. Rising
11. Damned For All Time

DISC 2
DEVILUTION DESCENDING

1. Crawling
2. Never
3. Vertigo
4. Saviour Self
5. Lies Of The Sinner
6. Killing Floor
7. T.F.A.
8. Greed (I Can’t Believe)
Cycles Of The Sick (Trilogy):
9. Summer’s Reign
10. Season Of The Witch
11. Winter’s Call

Pontszám: 7

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár