CINDERELLA – Live At The Mohegan Sun

Kiadó: Frontiers Records

Weboldal: www.cinderella.net

Kiadás éve: 2009

Stílus: Melodic Rock

 

(scroll down for English Version)

 

 

Koncertlemezzel jelentkezett a Cinderella az idén, és csak azért engednék meg egy kis visszatekintést, mert az utóbbi években keveset hallhattunk róluk.

A négytagú zenekar 1982/83-ban alakult, akkor, amikor a műfajban még voltak megújulási lehetőségek, nem volt telítve a piac, és az újonnan alakult zenekarok, ha megütöttek egy minimális szintet, jelentős érdeklődésre tarthattak számot. A Cinderella első két albumával messze túlszárnyalta azt, ami egy zenekar feltűnéséhez szükséges, hozzátéve hogy ezt alapvetően fülbemászóan dallamos, slágergyanús rockdalokkal tették. Az 1986-os első albumuk sikerét sikerült túlszárnyalniuk az 1988-as “Long Cold Winter” c. második albumukkal, majd ezt követően a zenekar rockos hangvételét lassan teljesen átvették a bluesos témák, amik a maguk műfajában teljesen megállták a helyüket, és talán a Long Cold Winter címadó dalában már lehetett sejteni hogy a zenekar dalszerzője elsősorban bluesos beállítottságú.

A zenekar 1995-ben feloszlott, nem én akarom kitalálni miért, de talán a tipikus blues rajongóknak nem volt elég hagyományos a zene ehhez a műfajhoz, a rockrajongók pedig műfajváltásnak tekintették az eltávolodást. A siker görbéje is ennek megfelelően alakult, az első két album 3x-os platinaként “végezte”, a második már csak 1x, a negyedik, pedig csak 100.000 példányban kel el.

Bár a zenekar azóta több turnén is részt vett a kortárs glam zenekarokkal, újabb stúdióalbummal már nem jelentkezett.

Hogy az idei koncertalbum kielégítheti a Cinderella első két albumából táplálkozók igényét, azt kell mondjam hogy nem. Nem az a baj hogy rossz a zene, vagy hogy bluesos, vagy hogy slágeres, hanem egyszerűen úgy szól, mintha egy jobb mobiltelefonnal vették volna fel. A dobból a pergő tompán döglött kattogása hallatszik, az is csak azért mert igazán idegesítőre sikerült, és minden “kattanásra” felkapja az ember a fejét. A gitárok kásásak, az ének nagyrészt érthetetlen, illetve az emlékek teszik csak érthetővé a szöveget itt-ott. A koncertalbum hangzása olyannyira rossz, hogy nem is akartam írni róla, mert végülis nincs mit, de az idén megjelent Judas koncertalbum (A Touch Of Evil) meghallgatása úgy döntöttem, hogy mégis ki lehet jelenteni, ez az album nem üti meg egy mai koncertalbum hangzásának minimális színvonalát sem, egy profi koncertalbumtól igen távol áll, pedig a turnét és a felvételt a VH1 csatorna szponzorálta.

Így, hogy a zene jó-e, arra azt tudom mondani a tracklista alapján, hogy igen, az nagyon jó. Hogy kellemes-e ezeket a dalokat újra hallani, arra pedig a válasz sajnos nem. Talán aki a bootlegeket gyűjti és szereti, aki szívesen nézegeti és hallgatja a Youtube-n a kézikamerával rögzített koncerteket, azok talán tolerálják, majd ennek az albumnak a hangzását. Akik viszont dögös, jól kevert glam-rockalbumra számítottak, azok jobb ha az eredeti első két albumot veszik elő nosztalgiából, vagy bármelyik rendesen felvett és megkevert kortárs zenekar koncertalbumát.

Ha a zene 10 pontos is lenne, ez nem derül ki sajnos, ezzel a hangzással max 2.

—————————-

ENGLISH VERSION:

Cinderella have come up with a live record this year, and I’d like to return to them because we got to hear them little in recent years.

The four-piece act was formed around 1982/83, back then, when still there was the possibility of renewal, the market was not full, and when newcomer bands, if they reached a certain level, could gained significant interest. Cinderella, with their first two albums, exceeded far all that is necessary for the success of a band, adding that they did it with extremely catchy, hit-like rock tunes. They could not exceed the success of their 1986 debut with 1988’s Long Cold Winter. Then, the rock-like approach was taken slowly over by blues themes that, in their own world, were good, and maybe in the title track of Long Cold Winter we could already sense the blues-orientation of the main composer of the band.

The band split up in 1995, I do not want to speculate on the reason, but maybe for typical blues fans, it wasn’t enough traditional for the genre while rock fans saw it as a moving away from the genre. thus, the curve of their success also appeared in that manner, the first record was 3x platinum, the second one only 1x, while the third sold about just 100 000 copies.
Although the band has toured with contemporary glam acts since then, they haven’t come up with a new studio record.

Well, if this live album would satisfy the need of those into the first two records, it won’t. It’s not that the music is bad or blues but the problem is the sound which is as if it had been recorded by a mobile phone. Of the drums, only the muffled sound of the snare drums can be heard, and that is also due to the fact because it turned out to be annoying, and you can hear every “click”. The sound is so bad that I thought of not reviewing it at all but after having heard this year’s Judas live stuff (A Touch of Evil) I can say that this album does not reach even the minimal level of a live recording. It’s really far from a professional recording even if the tour and recording were sponsored by VH1.

So if the music is good or not, based on the tracklist I can say it’s very god. But, if it’s pleasant to listen to these songs again, the answer is unfortunately no. Maybe those into collecting and watching bootlegs on Youtube recorded by a handy cam can tolerate this sound. Those into well sounding, kicking glam-rock albums better return to the first two albums for nostalgia, or any other well-recorded live stuff of contemporary bands.

Even if the music would worth 10, with this production it’s only 2.

Tracklist:

1. Intro
2. Night Song
3. The Last Mile
4. Somebody Save Me
5. Heartbreak Station
6. Coming Home
7. Shelter Me
8. Nobody’s Fool
9. Gipsy Road
10. Don’t Know What You Got (Till It’s Gone)
11. Shake Me
12. Fallin’ Apart At The Seams
13. Push Push
14. Still Climbing

Pontszám: 2

Szólj hozzá!