CLOUDS – We Are Above You

Kiadó: Hydra Head Records

Weboldal: myspace.com/cloudsrock

Kiadás éve: 2008

Stílus: Rock / Psychedelic / Punk

 

(scroll down for English Version)

 

A négytagú Bostoni banda egyfajta keveréke a többek között a Velvet Underground, Iggy Pop, az Amon Düül II, és a Birthday Party neve által fémjelzett stílusoknak. A sok egyszerre – inkább kevés. Hihetetlen érzékkel ötvöződik a ’70-es évekbeli pszichedelikus és klasszikus rockzene tisztasága a punk éledező korszakával, és a nyersebb goth rock első lépéseivel. A hangzás olyan, mintha egy bakelitlemezt hallgatna az ember, koszos, de olyan hangulata van, hogy magával sodor. Az Adam (gitár/ének), Jim (gitár/ének), Johnny (basszusgitár/ének), Q (dob) felállású csapat zenéje atmoszférikus mozdulat, megkísértett múlt, sehová nem illeszthető, mégis mindenhol ott lévő zene. A tavalyi “Legendary Demo” CD-t megítélni nem tudom, mert nem ismerem, de ez az album nagy titkok őrzője. A Clouds az a zenekar, amire rég vártam. Helyesbítek- a Clouds az a zenekar, amire mindenki rég várt.

Az első track az alig több, mint kétperces Empires In Basement címet viseli. Amikor meghallottam a kezdését ennek a számnak legelőször, az jutott eszembe, hogy vajon ez egy új sludge zenekar próbálkozása? Nem is igen értettem, hogy mit akar ez a beteg, súlyos verzékkel teli szerkezet egyáltalán megmutatni? Az ének itt inkább kanyarodik a nyers hangok felé, bár nem tagadható le némi progresszív hatás sem. A monoton ritmusok és alapok szétesettnek tűnő, de erőteljes és érdekes témáinak összefonódása egy nagyon jól kitalált hangzással mindenképp előnyére válik a bandának.

A Feed The Horse egy másik világba kalauzol el bennünket, ismerős hangulatok törnek fel benne. Érdekes a technikai játék benne, a témák színes vagy épp szürke mivolta, játék a hangszínekkel, a meleggel és hideggel. Itt inkább a punk nyers ereje és a klasszikus rock hatásai érvényesülnek. Szétcsúszik az egész szám menet közben, néha visszaránt az utazásból egy pillanatra, belassul az eddig sebesen rohanó táj az út két oldalán… a szóló elborult hangokkal idéz sivatagi képeket.

A Bad Seat esőverte dallamai, megtébolyodott énekbetétje, kitörni készülő hétfő délelőtti érzésvilága katartikus élmény felé kalauzol bennünket. Dallamosabb, mint az előző két szám, sőt már-már poposabb is. De a koszos hangzás még ugyanúgy az előtérben van (remek a keverési arány), az énekek váltakozó kifejezőképessége – hol itt, hol ott színesíti meg egy-egy kórus vagy nyersebb énektéma a zenei részeket – frenetikus. Karcos, de laza gitártémák, a dob erőteljes kísérete, a basszusgitár kemény tempói mind-mind jól kidolgozottak.

A Heisenberg Says bármilyen korai punk válogatáson megállná a helyét. Igaz, a gitárszóló már nem ezt a világot idézi, és keveredik benne egy másfajta íz is, mégis a fő gerincvonalát a kemény, zúzós témák adják. Gyors, rövid szám, befejezett, kerek történet, mindez megáldva a ’70-es évek végi és ’80-as évek eleji hangzás keverésével.

A Motion Of The Ocean továbbviszi az előző vonalat, de már inkább ismét a sludge stílus kerül előtérbe a hangszerelést illetően. Mindenképp hatással van rá a koszos rock ‘n’ roll feeling, de az elszállósabb részek már inkább a pszichedelikus világot idézik, míg a szóló a Kyuss-t juttatja eszembe, egyes részek szintén a sludge stílusjegyeit hordják… Kegyetlen riffek kúsznak végig a szerkezeten, előkerül egy belassulós téma is, de a dinamikájából semmit sem veszít a szám.

A Slow Day egy lassabb, de ugyanakkor eklektikus szerkezetű sikoly. Olyan füstös, magányos hangulata van, amikor történnek és összefolynak a dolgok, egyik kép sem tiszta, a hangok pedig egyszer felpörgetnek, máskor a háttérbe vonulva finom akusztikus témákkal szövik az igézetet. Egy ízig-vérig egyedi hangulatú óceánba süllyedhetünk bele, és hagyni fogjuk, hogy sodorjon az ár.

A Horrification már inkább a hardcore világát idézi néha, így is látszik milyen sokoldalú a zenekar, ha erőteljesebb számot írnak. Természetesen a zúzós betétek mellett előkerül egy-két nyakatekert téma, de nagyjából egy erőteljes vonalon halad végig a pulzáló ritmuskavalkád. Vad tombolás, az élet szövete, húsa bukkan elő, kegyetlen valóság, vagy csak harag, ami belülről emészt? Döntse el mindenki maga.

A Year Zero egy punkosabb nóta is lehetne, ugyanakkor más zenei képbe is beilleszkedik ugyanennyire. A megtördelt ritmusbetétek, a súlyos hangzás a Morphine-t és a Birthday Party-t juttatta hirtelen eszembe, az ének inkább egy punk nótáé, és az egész keveredik, összefolyik, de nem reménytelenül eltűnve, hanem masszív egésszé érlelődve. Fura világ a Clouds-é, igazából nem lehet meghatározni, milyen mezsgyén is mozognak.

A Glass House Rocks egy popos nóta, teli dallamos énekkel, dallamos részekkel, az egész teljesen megszakítja az eddig alkotott képet. Zajos egy nóta, és teljesen absztrakt a hangulata, fura, ahogy kezdődik, még furább a folytatás, fura, ahogy lüktet az elevenség és a mozdulatlanság elegye, a káosz és a mellette érzékelhető rend viszonya, a témák hidegsége majd lázadása. Nem egy túlvariált nóta, de itt nem is kellett túlvariálni. Néhol főleg a brit popra emlékeztet a hangulat, de ez annál több.

A Playing Dark című nóta erőteljes csapás mindenre. Lázadás, törés-zúzás, kirohanás. Mintha egy utcai tüntetés képeit nézné az ember, csakhogy élőben. Itt is a Birthday Party és neves társai jutottak eszembe, a feszes, beteg gitártémák, a dinamikus dob és a basszusgitár mély játéka nyomán. Az egész egyszerre egy ütős rock és technikás brutalitás. Az ének hihetetlen dolgot produkál végig, minden feszültségtől vibrál.

Az utolsó dal a leghosszabb a lemezen, bőven az átlag felett, a maga több, mint tizenhárom percével. A Garbage In Garbage Out súlyos, melankólikus hangzással kezdődik, olyan, mint egy eső a szürke utcákon, az aszfaltúton és a járdán piszkos tócsák, a falak nedvesek, minden meleg barna és sötétszürke színt okád. Ez a hangulat kíséri végig a számot jó ideig. Kiábrándult ének, hitetlen, keserű hangok tivornyája ez, tompa zajok és fények variációja… azután beáll a tökéletes csend… semmi sem mozdul jó hat percen át…. semmi, de semmi… majd egyszer csak bejön egy teljesen más hangulat, mintha elérnénk egy utcasarokig, ahol egy bár előtt néhány utcazenész borzolná a polgárok kedélyét.

Így a végén nehéz bárhová is behatárolni a zenekart stílusilag. A zene nem egyszerű első hallásra, és már én sem vagyok teljesen biztos abban, amit a bevezetőben leírtam. A Clouds világa tarka, és szétszórt, emészthető és érthetetlen egyszerre. Kihagyhatatlan.

———————–

ENGLISH VERSION:

The boston band of four is a certain mixture of the styles hallmarked by the names like Velvet Underground, Iggy Pop, the Amon Düül II and the Birthday Party. This more all at once – is rather less. Mixing the purity of psychedelic and classic rock of the ’70s with the reviving era of punk and the first steps of raw goth rock with incredible sense. The sound is dirty like on a bakelite, but the feeling of it sweeps you away. The Adam (guitar/vocal), Jim (guitar/vocal), Johnny (bassguitar/vocal), Q (drums) standing up is an atmospheric movement, a hallowed past, a music nowhere to fit, still can be found everywhere. I cannot judge the last year’s “Legendary Demo” CD, for i don’t know it, but this album is a keeper of great secrets. The Clouds is the band for which i’ve been waiting for. I rectify myself, for everyone’s been waiting for.

The first track bears the title Empires in Basement, and is a bit longer than 2 minutes. When i first heard the start of this track, i was wondering if it was a tryout of a new sludge band? I didn’t really understand what does this construction want with its sick, heavy verses at all? The vocal here is rather bend into raw voices, though undeniably there is some minor progressive influence. The interweave of the seemingly collapsed, but strong and interesting themes of the monotone rhytms and bases with a very well invented sound are to the advantage of the band.

The Feed The Horse guides us to another world, familiar feelings rush up in it. There is interesting technical play in it, the colorful or just the gray themes, a play with the tones, with warm and cold. Here the effects of the punk’s raw power and the classical rock make their way. The whole track falls apart on the way, sometimes it pulls back from the journey for a moment, the swiftly rushing scene slows down on the two sides of the road… the solo expresses a desert scenes with gloomy sounds.

The Bad Seat’s rainy tunes, insane vocal fills and its Monday morning mood ready to erupt guides us towards a catarctic experience. It’s more tuneful than the 2 previous tracks, moreover it is more pop-alike. But the dirty sound is still in the foreground (the mixing ratio is awesome), the alternating expression of the vocals – choruses or raw vocal theme drops in now and then to colour the musical parts – awesome. Scratchy, but loose guitar themes, the powerful suite of the drums, the hard tempos of the bass guitar, each and every of them are well worked out.

The Heisenberg Says could be put onto any early punk selection. As a matter of fact, the guitar solo doesn’t express that world, and there can be found another flavour in it, still the hard, shredding guitar themes give its main spinal. It is fast, hard track, a finished story, blessed with the mixture of the late ’70s and early 80’s.

The Motion of the Ocean sticks to the previous line, but rather the sludge style comes to the foreground again regarding scoring. By all means, dirty rock’n’roll feeling inspired the track, but some parts of it reminded me of psychedelic world, while the solo is a bit Kyuss-like, and some other parts bears the mark of sludge style again. Cruel riffs crawls along the structure, a slowdown theme appears as well, but the track doesn’t loose a single bit of its dynamics.

The Slow Day is a slower, an but eclectic structure scream. Has a smokey, lonely mood, when things happen and blur, there is no clear picture at all, while the sounds sometimes boosts you, sometimes charmes you with fine acoustic themes from the background. We can sunk into an ocean which has a unique mood to the core, and we’ll surrender to the currents.

The Horrification sometimes has a rather hardcore world, still it seems how versatile the band is when they compose a powerful track. Besides the shredding fills of course, some convoluted themes turn up as well, but on the whole, the pulsing rhytms advance along a powerful line. Wild rage, the fabric, flesh of life appears, a cruel reality, or just the anger , what digests you from the inside? Everyone decide it for his/her own.

The Year Zero could be a punk song, at the same time it fits into another musical picture quite as much. The breaked rhytm fills and the heavy sound reminded me of Morphine and Birthday Party, the vocal rather fits into a punk song, and the whole mixed up, converges, not hopelessly lost but ripen into a massive whole. The Clouds has an odd world, cannot really define, which border they does it move on.

The Glass House Rocks is a pop song, full of melodic vocal, melodic parts, it totally breaks the picture created so far. Noisy song, with a fully abstract feeling, and odd start, and the continuation is getting more odd, and it is odd how the mass of the liveliness and the immobility pulsates, the relation of the chaos and the order besides it, the coldness then the rebellion of the themes. Not an overcomplicated song, but there is no need for it here. Sometimes the feeling of it reminds me to British pop, but it’s a bit more than that.

The song titled Playing Dark is a powerful strike to all. Rebellion, crushing, sally. As if one would watch the pictures a street demonstration. The Birthday Party and its famous companions came to my mind once again, according to the tight, sick guitar themes, deep play of the the dynamic drums and bass guitar. It is smashing rock and technical brutality all at once. The vocal produces incredible thing to the very end, everything vibrates from the tension.

The last song is the longest on the album, amply above the average, with it’s more than thirteen minutes. The Garbage In Garbage Out starts with heavy, melancholic sound, it is like a rain on the gray streets, dirty puddles on asphalts and sidewalks, the walls are wet, everything vomits brown and dark gray color. This mood accompanies the song for a long time. Disillusioning vocal, it is a carousel of sceptical, bitter sounds, variation of dull noises and lights… then the perfect silence enters… nothing moves for about 6 minutes… nothing at all… then suddenly a totally different mood comes up, as if we got to a corner, where a few street musicians would grate on the citizens nerves.

In the end it is hard to define the band’s style. The music is simple for first listening, and i’m not sure about what i wrote in the intro. The world of the Clouds is colourful and scattered, digestible and unintelligible, all at once. Something you don’t want to miss.

Tracklist:

1. Empires In Basements
2. Feed The Horse
3. The Bad Seat
4. Heisenberg Says…
5. Motion of the Ocean
6. Slow Day
7. Horrorfication
8. Year Zero
9. Glass House Rocks
10. Playing Dark
11. Garbage In, Garbage Out

Pontszám: 9

Kapcsolódó cikkek

Hot News: Clouds – Atmospheric Doom Misanthropes Join The Domestic Genocide Roster

NorthWar

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár