Kiadó: Pesanta Urfolk
Weboldal: http://commoneiderkingeider.com
Kiadás éve: 2014
Stílus: Drone / Dark Ambient
Brief Sum: A droning, whispering river with sighs trailing up like steam. Astonishing emotional variety, grief and fear are present as are awe and solace. Some of the songs have sudden clumsy endings that may jolt the listener awake from the trance invoked, which would be a pity, since the magic is very strong on this album.
Lassan már egy éve, hogy másik országba költöztem, és az új emberi kapcsolatok kialakulása, kialakítása során gyakran szegezték és szegezik nekem a kérdést, ahogy én is másoknak: “Milyen zenét hallgatsz?” Úgy tűnik, a zene univerzális nyelvén belüli egyéni preferenciáinkat meglehetősen meghatározónak tartjuk embertársaink jellemét, karakterét illetően, hajlamosak vagyunk azok alapján messzemenő következtetéseket levonni mások személyiségére vonatkozóan. Hogy ezek a következtetések aztán valójában mennyire helytállóak, nem tudom, de tény, hogy én is gyakran “kategorizálok” új ismerősöket az általuk kedvelt zenei ágazatok, vagy általánosságban véve a zenéhez való hozzáállásuk alapján. Amikor viszont a kérdésre nekem kell válaszolnom, általában hosszas hímezés-hámozás után kinyögök valami olyasmit, hogy “Főleg metalt, de sokmindent.” Ez persze csak alig-alig fedi a valóságot, de ha őszinte választ próbálnék adni, akkor nekikezdhetnék egy hasonló felsorolásba: neofolk, dark ambient, drone, experimental, noise, black metal és folytathatnám reggelig, beszélgetőpartnereim nagyrésze nem nagyon tudna ez alapján képet alkotni az ízlésemről. Ha a körülmények engedik, gyakran inkább példát mutatok a zenéimből, úgy mindenkinek könnyebb. A közelmúltban pedig újra megismerkedtem egy zenekarral, amelynek munkái minden bonyolult műfajnévnél egyszerűbben és tisztábban mutatják be, milyen is az a fajta zene, amit én leggyakrabban hallgatok.
A furcsa nevű Common Eider, King Eiderről van szó, akiknek Taaleg Uksur című legutóbbi lemeze ugyan tavaly már megjelent saját, Caribou People nevű kiadójuk szárnya alatt egy gyönyörű kazetta verzióban, de mivel a száz példány mára már elfogyott, a zenekar népszerűsége pedig felemelkedőben van, a természetben spiritualitást kereső és találó zenék egyik nagy otthona, a Pesanta Urfolk úgy döntött, bakeliten is kiadja.
Négy tételt tartalmaz a lemez picit több, mint fél órában, ez már irányadó lehet a stílusra nézve, semmi kapkodás, semmi hirtelenség, lassú, nyugalmas, száz százalékosan hangulatra koncentráló építkezés, utaztatás folyik. Ahogy a bevezetőben is mondtam, műfajilag viszonylag nehéz lenne elhelyezni ezt a négy szerzeményt, leginkább talán mégis a drone felé hajlanék, már csak a kategória rugalmassága miatt is. Hosszan elnyúló, búgó-súgó szelek és földből áramló, hallható rezonancia adják az alapot a lemez nagyrészén, meditatív, rituális elmeállapotot előidézve a hallgatóban. Noha az album fő fókusza a borító, a számcímek és a zenekar megnyilvánulásainak tanúsága szerint is egyértelműen a természeti világ, a zene hangulata erre nem mindig rímel. A Sense of Place című harmadik tételben például a háttérben egy olyan búgó hangsáv is megbújik, ami az én elmémben azonnal nagy, modern, ipari épületek, kórházak, munkaidő utáni üres folyosóin a fényerősségtől vibráló neoncsövek búgását, az ilyen roppant komplexumok véráramának hangját idézte fel. Amikor a nyolcadik perc előtt pár másodperccel minden egyéb sáv elnémul és csak ez marad, az számomra a lemez egyik csúcspontja.
Ami az emberi eredetű hangokat illeti, tulajdonképpeni énekről nem beszélhetünk, de suttogó, néhol dörmögő, sóhajszerű vokálok, illetve búgó torokhangok szép számmal tarkítják a hangképet, a többi sávhoz hasonló, elnyújtott, lassan változó formában.
Ez a fajta hangkészlet szinte a lemez egészén változatlan marad, az utolsó, Caribou People című öt és fél perces tételt kivéve, amelynek fő motívuma egy egyszerű, kellemes akusztikus gitárdallam ismétlődése, mely rövid időn belül szintén gitárból származó, ám torz, fémes zsongásba fullad, a korong másik nagy érzelmi csúcspontját teremtve meg.
A mai hasonló, természetközeli szellemiségű vonulat egyik feltörekvőben lévő nagy alakja, a black metalban gyökerező kísérletekkel operáló Sutekh Hexen egy tagja, A.C. Way is hozzájárult a Taaleg Uksurhöz, elsuttogott, borzongató, kivehetetlen szavakkal, sóhajokkal. A két zenekar közötti jó kapcsolat ékes bizonyítéka a pár héttel ezelőtt véget ért közös amerikai turnéjuk volt. Sok mindent megadnék, ha egyszer Európában is létrejönne egy ilyen eseménysorozat.
Zenei minimalizmusa ellenére az albumon számos különböző és változatos hangulat, érzelem keveredik, a gyász és a félelem éppúgy felmerül, mint az áhítat és a megnyugvás. A magány szinte végig domináns érzelem, ez a lemez vizuális oldalán is tetten érhető. A lassú, apró változásokat a tájban, az áramlat erősödését-gyengülését remekül forgatja hangulatfestő eszközként a Common Eider, King Eider, néhol már-már komolyzenei képességekről téve tanúbizonyságot. Az áramláson, a szüntelen sugárzó energián sajnos esik azért egy-két csorba a lemez során, főleg az egyes tételek kezdeténél és végénél. Többször megesik, hogy renkívül hirtelen, a sávok relatíve gyors lekeverésével vetnek véget a szerzeményeknek, ez pedig az összhatásnak egyáltalán nem tesz jót, akár ki is zökkentheti a hallgatót a transzból. Az pedig kár volna, hiszen a lemez egyértelműen legnagyobb pozitívuma a hipnotikussága, megbabonázó, monotonnak tűnő, de attól valójában távol álló örvénylése.
Mindenképpen figyelemreméltó formáció hát a Pehelyréce, Cifra pehelyréce (a zenekar neve ugyanis ennek a két, igen látványos tengeri kacsafélének a nevéből áll össze), és ugyan a tényleg rendkívül hangulatos kazettaverzió már elfogyott, a Pesanta Urfolkot ismerve biztos vagyok benne, hogy a bakelit sem lesz semmivel szerényebb. Érdemes lesz hát beszerezni azok számára, akik szeretik a felhőket hanyattfekve nézegetni zsongó napos délutánokon, vagy partot verő hullámokat hallgatni kékes hajnalokon.
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. Uksur
2. As The Soil Rises Up Past Our Bodies
3. Sense Of Place
4. Caribou People
