CONVOCATION – Ashes Coalesce

Ha be kellene határolni földrajzi értelemben, hogy hol lehet minőségi doom/death zenékre bukkanni manapság, akkor én biztosan a finneknél kezdeném a keresgélést. Az ezer tó országának fiai elképesztő módon érzik ezt a stílust. Elég csak a Krypts-ot, (múlt évi toplistám egyik dobogósát), Unholy-t, a Hooded Menace-t, vagy egyik kedvenc funeral csapatomat, a Colosseum-ot említeni. Továbbá az sem elhanyagolandó tény, hogy a finn zenekarok, stílustól függetlenül nagyon egyedi fűszerezésű dolgokkal tudnak operálni. Alakulnak is szép számmal a jobbnál jobb csapatok és ha ez még nem lenne elég, erre jönnek rá a szinte már nyomon követhetetlen kollaborációk.

Jelen alanyunk, a Convocation is afféle szerelemgyerek számít. A kétszemélyes project a Desolate Shrine és Dark Buddha Rising tagjaiból verbuválódott, akik már 2018-ban megörvendeztették a nagyérdeműt egy remekbe szabott albummal. LL (Lauri Laaksonen) kezeli az összes hangszert, így a zene oroszlán része is az övé, ám ezt a munkamódszert már a Desolate Shrine-ban magáévá tette. MN (Marko Neuman) pedig nagyon széles skálán tárja elénk vokális adottságait a fülsiketítő visításoktól egészen a kripták mélyéből felsejlő halálhörgésekig.

Hogy milyen maga a zene? Ha mindenképp címkézni kell, akkor talán a funeral doom illene rá a legjobban. Azonban itt meg is jegyezném, hogy pályatársaival ellentétben náluk nem a lassú vánszorgáson, percekig kitartott hangokon van a hangsúly. A Convocation sokkal rétegzettebb dalszerkezetekben gondolkodik. Ettől pedig Igazán izgalmas lesz az összkép. Valami mindig történik, alakul, változik. A remek gitártémákra egyre úsznak rá az orgona vagy egyéb szinti- szőnyegek. LL dobolása már önmagában megér egy misét, azonnal kitűnik, hogy ez a fő hangszere. Ötletes megoldásaival egy pillanatra sem fullad unalomba a zene még a szellősebb részeknél sem. Sokszor kap el az érzés, mintha filmzenét hallgatnék, amolyan Hellraiser-es hangulatvilággal… Sőt, teszek egy kísérletet a legtalálóbb körülírásra: a Convocation olyasmi, mintha az Esoteric legénysége Hellraiser filmekkel múltatta volna a hétvégét, aztán a próbára menet épp a Wildhoney-t hallgatták volna a Tiamat-tól. Akármennyire sántít ez, de talán így születhetnének hasonló dalok. Persze az itt leírtak nem egyben és folyamatosan vannak jelen, de garantálják a kalandos zenei utazást.

Már rögtön a Martyrise a lemez legsötétebb darabja. Talán ez hajaz legjobban a LL Desolate Shrine formációjához. Ez a tétel még nem is annyira funeral, sokkal inkább egy agóniában fetrengő, nyomasztó doom/death alkotás. MN iszonytató kínban fuldokló éneke biztosan sokáig fog még kísérteni. Eszméletlen, hogy milyen síron túli hangokat hoz ki magából ez a pali.

Némileg nyugodtabb vizekre evez a The Absence of Grief, bár itt meg a véget nem érő gyász terhe nehezedik mellkasunkra. Itt sejlett fel bennem elsőként a Tiamat rokonság, legalább is ott hallottam először ezt az ünnepélyes, mégis szomorú menetelést. A dal felénél érkező pár hangos kiállásra válaszoló zongoradallamnál még a korai Opeth is beugrik egy pillanatra. Szóval a legjobb helyekről jön az inspiráció.

A Misery Form egyre mélyebbre húz a fénytelen űrbe. A végső reményt is megöli bennünk, hogy valaha kikerülhetünk a szenvedés óceánjából. A többször is előbukkanó kórusok Ligeti György munkáit juttatják eszembe. Az ő Requiem-e hangzott így a 2001 Űrodüsszeában.

Az instrumentális Portal Closed zárja az albumot megtörten, mégis valami felfoghatatlan nyugalomra lelve a megsemmisülésben. Itt a legerősebb a Tiamat ízvilág, amire az Anathema Eternity-t idéző harmóniák nyúlnak esdeklően az örökkévalóság felé. De a portál mindörökre lezárult.

Nem kertelek: Az Ashes Coalesce egy igazi remekmű lett! Mondom ezt annak fényében, hogy nem igazán szoktam ilyen kijelentésekkel dobálózni. Azt elismerem, hogy egyáltalán nem könnyű hallgatni való, nem is lehet az. Ám múlandóságunk ténye megkerülhetetlen. Mindenkit ér vagy ért veszteség az életében. De ha nem is keresünk ilyen mélyen, már az a gondolat is hozhat azonosulást ezzel a fajta zenével, hogy előbb vagy utóbb minden találkozás elválással fog véget érni. Ez ellen pedig nem tehetünk semmit. Aki szereti az Esoteric, Skepticism, Mournful Congreagation, vagy az Evoken viselt dolgait, annak minden bizonnyal kötelező darab.

Hogy konkrétan milyen érzéseket és gondolatokat keltett bennem ez a lemez, ezúttal egy kissé terjedelmes Krasznahorkai idézettel válaszolom meg:

“El fogom viselni a tudatát, hogy amit keresek, azt nem azért nem találom majd meg, mert nincsen, hanem mert vak vagyok, az idők végezetéig, megtalálni. Nem volt szükségem időre, hogy megértsem, belém villant, lemérhetetlen sebességgel, s én pontosan tudtam, milyen azonnali, milyen gyökeres fordulata ez az életemnek; fordulat, de nem azé, akit ezzel beemelnek a nagy dolgok közé, hanem akit mindörökre száműznek onnan, olyan fordulat tehát, mely nem abban emlékeztet a csalódásokra, hogy a nyereményektől való megfosztottság keserűségét adja, hanem hogy egyetlen vereségben foglalja össze az embert, tudatván vele: sohasem volt semmiféle tét, játék sem volt, a képzelődésnek vége. Bármilyen leleménnyel lepleztem is a dologban rejlő érzelgős együgyűséget, valójában mindig azt gondoltam, valamire szántak engem, valami feladatra, s akár képes leszek megfejteni, mi az, akár nem, akár megfelelek ennek, ha van, akár elrontom, én magam fontos tétel vagyok egy messzi számításban; ám most egycsapásra fel kellett ismerjem, hogy semmiféle feladatról és jelentőségről nem volt itt szó, és nem is lesz soha, és egyáltalán, az efféle gondolkozás, mely hogy elkerülje a tényeket, az ámítás hadműveleteivel helyettesíti önmagát, az efféle élet, mely még ebben az úgynevezett gondolkozásban is csupán a gyors élvezetre tör, az elkerülhetetlenül kudarcra van ítélve, amiként kudarcra lettem ítélve én is, midőn hagytam a dolgokat idáig jutni, belátni, hogy nem állok kapcsolatban az éggel, ahol felnézni már önmagában annyit jelentett, hogy akárcsak a korszaknak, amelyben élek, nekem magamnak is megszakadt az összeköttetésem a kozmosszal, hogy el vagyok vágva az univerzumtól, hogy ki vagyok zárva belőle, meg vagyok fosztva tőle, talán végérvényesen. Nem egyszerűen el vagyok vágva az univerzumtól, nem csupán ki vagyok zárva belőle, és meg vagyok fosztva tőle, de egyes-egyedül én vagyok az is, akinek mindez köszönhető, hiszen mintegy öntudatlanul beletörődvén ennek az égi összeköttetésnek a híjába, s nem ébredvén rá, milyen szánalomra méltó a kor, mely nem áll összeköttetésben az éggel, magamat zártam ki, magamat fosztottam meg saját égi vonatkozásaimtól, és most már hiába, hogy nagyon elkezdett fájni, késő, hiába, hogy szeretném már nagyon visszacsinálni, ezen változtatni, értem el ekkor végre a kaput, nem lehet.”

Krasznahorkai László – Az urgai fogoly

Kiadó: Everlasting Spew Records
Kiadás éve: 2020
Stílus: Funeral Doom / Death Metal
Weboldal: facebook.com/ConvocationDoom/

Tracklist:

  1. Martyrise
  2. The Absence of Grief
  3. Misery Form
  4. Portal Closed

Pontszám: 10

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár