Lemezismertetők

CRO-MAGS – In The Begining

Tudom, nem túl szerencsés minden lemezismertetőt az ősrobbanástól kezdeni, de úgy érzem, a Cro-Mags esetében ez mindenképp szükséges. Nem vagyok egy hardcore szakértő. Az itt leírtak csupán a bennem kialakult kép összegzése, tehát szó sincs semmiféle kioktató okoskodásról. Kéretik mindent ennek tükrében értelmezni! No, de elég is a szabadkozásból.

Számomra sokáig a Cro-Mags jelentette “A” hadrcore-t. Mivel a metal zenék felől érkeztem, a Best Wishes tökéletes belépőnek számított annak idején. Ha az a lemez nincs, nem biztos, hogy később barátságba kerülök olyan csapatokkal, mint a Gorilla Bisquits, Judge, Minor Threat, vagy később a Biohazard és a Sick Of It All, szóval méltán hívhatom Flanagan-ék zenéjét afféle ízlésformálónak.

Nem kis dolog, hogy 2020-ban új lemezzel rukkolnak elő, mivel utoljára 2000-ben került ki hivatalos stúdió album, de ne szaladjunk még ennyire előre!

A Cro-Mags nem egy egyszerű menet, igazából sosem volt az. Harley Flanagan 1981-ben hívta életre alig tizenévesen Parris Mayhew társaságában. A sajátos kiállású John Joseph énekes pedig 84-ben csatlakozott hozzájuk, de az Age of Quarell lemezük csak 86-ban jelenhetett meg. Több szempontból is úttörőnek számítottak akkoriban, hiszen az elsők között voltak, akik fémesebb, szigorúbb hangzásra cserélték a punk zenei gyökereket. Ugyanakkor a Krisna-szellemiség is akkor talált utat magának a new york-i fiatalok körében, amiben a Cro-Mags-nek is igen meghatározó szerepe volt.

Maga a banda sosem rendelkezett állandó felállással. Például a Best Wishes Joseph nélkül készült, aki az Alpha-Omega-ra vissza is tért, ahonnan viszont már Mayhew hiányzott. Egyedül Harley jegyzi magát minden lemezen, még ha a bandát ő maga is többször elhagyta hosszabb-rövidebb időre.

Flanagan mindig is balhés személyiségnek számított. Volt ő minden: Bőrfejű, drogos, Krisna-tudatú, Ju-jitsu mester, az utóbbi időkben pedig főállású apa. Talán elsőre ez meredek lehet, sok rajongónál komoly zavart is keltett. Nem csoda ha inkább John Joseph frontembert kiáltották ki ügyeletes “krómegsz” arcnak, mivel vele mindig is könnyebb volt azonosulni. John egész jól is érezte magát a szerepben, aki ma már nem is annyira HC muzsikus (bár időközben összehozott egy bandát Bloodclot! néven, amivel egészen a korai HC időkig tekint vissza), mint inkább közéleti személyiség, sportoló, író. Többször elnyerte a “Vasember” címet, továbbra is lelkes hirdetője a Krisna-szellemiségnek, valamint vegetáriánus – amit időnként elég bicskanyitogató módon propagál, gondolok itt a “Meat is for pussies” kijelentésére. Azt nem mondanám, hogy Flanagan eltűnt volna a színtérről, mivel a Harley’s War aztán a szóló anyagával folyamatosan jelen volt, de annyi igaz, hogy nem Cro-Mags név alatt tevékenykedett. John viszont nem igazán zavartatta magát és Harley határozott kérése ellenére 2008-ban összerántott egy csapatot. Majd 10 éven keresztül “haknizott” a régi dalokkal, anélkül, hogy bármi újdonság kikerült volna a kezei közül. Nem nehéz elképzelni, mennyire elmérgesedett a helyzet a két úriember között. Ez eleinte sárdobálásban merült ki, de később bírósági üggyé nőtte ki magát. Flanagen egy koncertjén annyit mondott, hogy őt nem igazán az zavarja, hogy Joseph az ő dalait játsza, mert erre bárkinek a beleegyezését adja. Azzal volt problémája, hogy Joseph úgy állította be magát, mintha ő lenne hivatalosan a Cro-Mags. A Sok huza-vona odáig vezetett, hogy 2019 tavaszán Flanagan végül megszerezte a kizárólagos jogokat a Cro-Mags felett. Joseph és Mayhew ezentúl csak Cro-Mags ‘JM’ megjelöléssel léphet fel.

Nem kívánok pálcát törni senki felett. John Joseph máig sokak példaképe és jól is van ez így. De Flanaganre úgy hivatkozni, hogy az ex-basszerosunk, meg szvasztikás tetkója van, és mekkora rasszista, az egyszerre gyerekes és nevetséges kijelentés. Utóbbi már csak azért is, mert a bandában ketten is színes bőrűek. Nem tartom kizártnak, hogy Flanagan egy oltári nagy paraszt, akivel egyszerűen nem lehet kijönni hosszú távon, de a Cro-Mags akkor is az ő nevével egyenlő. Erről lehet, de nem hiszem, hogy érdemes tovább vitázni. John tíz évig tartó “haknizása” és ezzel szemben Harley szóló albumai lényegében önmagukért beszélnek.

Most, hogy az előzmények nagyjából tisztázódtak, nézzük, mit is tartogat számunkra az In The Beginning. Már az alap felállás igen erős, ugyanis kipróbált harcostársak állnak itt csatasorba újfent. Elsőként a Suicidal Tendencies-ben legendássá vált Rocky George gitármágus-t említeném, aki Garry „G-Man” Sullivan-el már a Revenge-en is szerepelt. Aztán itt van még Gabby Abularach aki a főnök szóló lemezein segédkezett korábban. Érezhető, hogy mennyire együtt vannak ezek a zenészek. Durva, bárdolatlan a megszólalás, mégis iszonytatóan erőteljes. Nem hinném, hogy sokat szórakoztak a potméterekkel. Azonban ez a hangzás annyira élő, hogy simán elhinném, hogy egyben játszották fel az egészet, egyszuszra. Olyan egymásutánban szabadítják ránk a fékevesztett energia bombákat, hogy rengeteg fiatal zenekar megirigyelhetné. Flanagan azt vallja, hogy az élet semmit sem ad ingyen, mindenért keményen meg kell küzdeni. Ez az örök harc süt át a dalokból. Hit, csalódás, elbukás, aztán pedig újra és újra talpra bírni állni belőle. De pont ettől lesz hiteles az egész, mert számomra ez a “hardcore” igazi, sorok között átszűrődő üzenete.

Már az első hangok félreérthetetlenné teszik, hogy mely zenekarral van dolgunk. A Don’t Give In szigorú alapozása egyből a We Gotta Know-t juttatja eszembe az első lemezről, aztán már indulhat is a zúzás, persze fülig érő szájjal. Drag You Under egyből a lovak közzé csap egy jóféle Rocky George szólóval korbácsolva fel a kedélyeket. Flanagan mester pedig megállíthatatlanul fröcsögi arcunkba a “Mutha fucka”-t. A soron következő No One’s Victim volt az első klipnóta. Ismét középtempóval indít. Sullivan dobolása nagyon húz, de egyébként is végig remek dolgokat üt. Rocky George képességei nem igényelnek bizonyítást, itt is elszaladnak rendre az ujjai, ám mégsem tolja magát az előtérbe, végig alázatos marad. Gabby Abularach viszont egyenlő arányban veszi ki a részét a szólókból, olyannyira, hogy időnként el is bizonytalanodok, vajon melyik úriember virgázik éppen. A From The Grave az egyik saját bejáratú kedvencem a lemezen. Igazi régi vágású Cro-Mags száguldás, ahogy csak Flanagan tudja. A No One’s Coming-ban a főnök szó szerint szétveri a basszusgitárját. Nem irigylem szegény hangszert. Itt is ős punk vadulások és thrash-es zakatolás váltogatja egymást, hogy jól besúlyosodjon a végére. A PTSD elején ismét Sullivan brillírozik izgalmas pörgetésekkel, tamozással, aztán jönnek itt is a tempók kérlelhetetlenül. A The Final Test- lassú döngölésére sziréna szerű szóló érkezik, majd újabb vadulás. Flanagan itt megcsillant egy kicsit különös énekhangjából is, ahogy azt a Best Wishes-en tette korábban. A One Bad Decision még a többi nóta tükrében is egy igen dühös darab. A maga két percével úgy dübörög át rajtunk, mint egy gyorsvonat. A Two Hours egy telefonbeszélgetés bejátszásával indít, ami egy megfontolt trancsírozásban teljesedik ki. Itt már elvesztem az F betűs szavak összeszámlálásában. A Don’t Talk About It ismét egy nagyon lendületes nóta, ami akár az első két lemezről sem lógott volna ki. A Between Wars egy nagyon fenyegető hangulatú instrumentális tétel, ami épp jókor érkezik, hogy még változatosabbá tegye a lemez hangulatát. Az Eszelős dob-break-ek gondoskodnak róla, hogy egy pillanatra se fulladjon unalomba az amúgy monoton alap. A No Turning Back nagyszerű folytatás, ahogy az előző hangulatból építi fel magát. Végezetül kapunk még a nyakunkba egy remek tekerést a There Was a Time képében, hogy még csak véletlenül se maradjon hiányérzetünk.

Tizenhárom dal tehát harmincnyolc percbe zsúfolva, ami elég töménynek hat, főleg, hogy egyetlen tölteléknóta sincs. Negatívumként annyit tudnék megemlíteni, hogy talán a kiadó túlságosan is elóvatoskodta a dolgot, és Ep, single formájában túl sok nótát szivárogtatott ki. Lényegében az első öt számról beszélünk itt, így ekkor már igencsak nyúlfarknyi újdonság marad a teljes lemezre. Én csak az Lp-t hallottam, szóval nekem nem okozott gondot. Kivárósok tehát előnyben.

Flanagan visszatért a Cro-Mags élén, telve hatalmas energiával, bizonyítási vággyal. Ugyanannyira átjárja a düh és a küzdőszellem, mint a kezdetek kezdetén, ehhez pedig kifogástalan legénységet verbuvált. Én pedig újra üdvözölhetem egyik régi nagy kedvencemet!

Kiadó: Arising Empire
Kiadás éve: 2020
Stílus: Crossover
Weboldal: facebook.com/realcromags

Tracklist:

  1. Don’t Give In
  2. Drag You Under
  3. No One’s Victim
  4. From the Grave
  5. No One’s Coming
  6. PTSD
  7. The Final Test
  8. One Bad Decision
  9. Two Hours
  10. Don’t Talk About It
  11. Between Wars
  12. No Turning Back
  13. There Was A Time

Pontszám: 8

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek