CYNIC - Ascension Codes - Kronos Mortus

Aki valamennyire ismeri a Cynic nem kimondottan lineáris (és tragédiákkal bőségesen megterhelt) történetét, az jól tudja, hány alkalommal tűnt már kilátástalannak a zenekar jövője: elég, ha csak a legutóbbi néhány évre gondolunk. A zenekari krónika forró pontjai mindenekelőtt a két Sean (Sean Reinert dobos és Sean Malone basszusgitáros) élete, tevékenysége és sajnálatos módon bekövetkezett tragikus halála köré csoportosulnak. Amikor ugyanis Sean Reinert 2015-ben a Kindly Bent to Free Us album megjelenését követő japán turné után keserű szavak kíséretében elvált zenésztársaitól (mindenekelőtt Paul Masvidal gitáros-vokalistától, akivel kapcsolatát egy ízben egyenesen „toxikusnak” nevezte), a zenekarnak még a puszta léte is megkérdőjeleződött. A kettejük közti korábbi évtizedes barátság oly mértékben romlott meg, hogy a két egykori zenésztárs még a Cynic név puszta használatában is csak évek múltán tudott megegyezni. Noha a vita 2017-re békés körülmények között rendeződött, a zenekar megpróbáltatásai ezzel korántsem értek véget. Sean Reinert 2020 januárjában szívinfarktusban elhunyt: váratlan halálának híre Masvidal-t rendkívül mélyen érintette, amelynek szép tanúbizonyságát adják Reinert halálával kapcsolatban a közösségi média különböző felületein megosztott megindító szavai. Amikor azonban néhány hónappal később (2020 decemberében) Sean Malone, a Cynic basszusgitáros-zsenije is elhunyt, az énekes-vokalista már így vallott: „…2020-ban bensőséges viszonyba kerültem a gyász energiájával”.

Szerencsére ennek az írásnak nem célja, hogy a Malone-Reinert párosnak a Cynic karakterisztikus hangzásvilágára gyakorolt hatásait vizsgálja és azt Masvidal által lefektetett zenei alapvetéssel összehasonlítsa. Az Ascension Codes mégis egyfajta próbája ennek a felvetésnek – olyasfajta kérdőjel, amely azt firtatja, vajon a Sean Malone halála után hetekig gitározni se képes Paul Masvidal mennyiben tudta a Cynic több évtizedes karrierjének zászlaját tovább vinni. Annyi bizonyos, hogy az új Cynic album előkészületeit – amelynek lehetséges megszületéséről a legelső hírek már 2020 tavaszán szárnyra kaptak – a gyász és a veszteség érzete hatotta át. Miután a csapat legutolsó stúdióalbuma, a Kindly Bent to Free Us (2014) már hét évvel ezelőtt a polcokra került és a zenekar iránti elvárások óriásira dagadtak, szinte azonnal beindult a találgatás arra vonatkozólag, hogy miféle irányvonalat fog majd az új anyag követni. Sean Reinert helyét a csapatban a 2018-ban megjelent Humanoid kislemezen az a Matt Lynch vette át, akinek neve a Trioscapes nevű jazz-fúziós projektből sokak számára ismerős lehet. A Sean Malone halála után hirtelen támadt űr betöltése azonban keményebb diónak bizonyult: a tisztet jelenleg Dave Mackay billentyűs tölti be, aki nyilván nem hagyományos basszusgitár, hanem szintetizátor segítségével oldja meg a feladatot (a legtöbb kritika talán épp emiatt érte – nem is teljesen jogtalanul – a Cynic jelenlegi felállását). Hangzás tekintetében már a Kindly Bent to Free Us-t elemezve is több kritikus megjegyezte, hogy a zenekar fokozatosan távolodott el a korábbi évek során képviselt hangzásvilágtól. Anélkül, hogy vitatnánk ennek az állításnak az igazságtartalmát, érdemes a kérdést a csapat zenei evolúciójának kontextusába helyezni és úgy értékelni. Nehéz a Cynic zenéjét annak a felmérhetetlen hatásnak az elemzése nélkül taglalni, amelyet az 1993-ban kiadott Focus gyakorolt az egész műfaj fejlődésére: az eredetileg death metal alapokon építkező progresszív metal zenekar jazz és jazzrock hatások beépítésével egészen egyedi módon közelített a zenéhez és olyan sajátosan karakteres ötvözetet hozott létre, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül. Az énektémák vocoder-rel történő színesítése, illetve a Masvidal–Reinert páros későbbi zenekaraiból átvett hatások azonban még az eredetileg is sokszínű zenei repertoár előtt is elképzelhetetlen távlatokat nyitottak meg (a rövid ideig létezett Portal – amelynek felvételeit később a Cynic „The Portal Tapes” néven kiadta, – illetve az Æon Spoke is a Focus-on megszokottnál jóval kevesebb torzított gitárral dolgozott). A 2006-ban újjáalakult Cynic-kel kapcsolatban ezért aztán többen fontosnak tartották megjegyezni, hogy Reinert és Masvidal nem egyszerűen újjáalakította, hanem újból kitalálta a zenekart. A 2008-ban megjelent Traced in Air a Focus-on hallhatónál éteribb, futurisztikusabb hangzással operált, míg a zenekar harmadik, 2014-ben megjelent stúdióalbuma, a Kindly Bent to Free Us hangzása már nem is annyira a Traced in Air, mintsem a 2011-ben kiadott Carbon-Based Anatomy EP hangzásvilágának irányvonalát vitte tovább. Tény, hogy a Kindly Bent to Free Us volt az első olyan Cynic album, amelyen valamennyi vokális rész Masvidal tevékenységéhez kapcsolódott, és maga a zene is énekcentrikusabbá vált az előző anyagokhoz képest. Logikusnak tűnik tehát a feltételezés, hogy Masvidal az említett zenei evolúciót markánsan befolyásolta. A teljes mértékben Malone és Reinert nélkül készült Ascension Codes pedig már a maga egészében Masvidal keze munkájának tekinthető, így némi betekintést enged annak mértékébe, hogy mekkora befolyása lehetett az ő zenei vízióinak az előző albumok irányvonalára.

Az Ascension Codes hangzás szempontjából meglehetősen kompakt, ám az album „külső megjelenését” tekintve talán némiképp szokatlan. Már első pillantásra szembeötlik, hogy a teljes 49 percnyi zenei anyag egészében nem kevesebb, mint 18 számból áll össze – mindez azonban csupán nyolc teljes értékű szerzeményt takar, melyeket rövidebb, furcsa címekkel (A’-va432, DA’z-a86.4, DU-*61.714285) jelölt instrumentális tételek választanak el egymástól. A kódok jelentését nem igazán lehet feloldani, de – már amennyiben találgatni akarunk – akár a hosszabb tételek feszültségét feloldani hivatott intermezzoknak is tekinthetjük őket. Egyesek egyenesen odáig merészkednek, hogy a kilenc kódolt szakaszt a Cynic-féle sajátos miszticizmus egyfajta direkt manifesztációjának tekintik – bár az album szövegeit olvasva a sci-fi elemek legalább olyan mértékben jelennek meg a szövegekben, mint a sajátosan értelmezett misztika. Az album egy rövid bevezető után egy hosszabb, instrumentális szerzeménnyel, a The Winged Ones-szal indul, amelyben jazz elemek progresszív metal riffekkel és gitárszólókkal váltakoznak-keverednek. Általánosságban is igaz az egész albumra, hogy Masvidal vokális vagy gitáron előadott kiugró teljesítményeit nyugodtabb, éteri pillanatok váltják fel, amelyeket Matt Lynch izgalmas dobolása foglal egységes textúrába. Lynch játékára nyilvánvalóan hatott Sean Reinert némiképp jazzre hajazó stílusa, de azért bizonyos szempontból szét is feszíti az előd által kijelölt kereteket, amelynek egyik eklatáns példáját az Architects of Consciousness-ben előadott, némiképp a Traced in Air zenei világát megidéző lüktető ritmizálásban fedezhetjük fel. Az Elements and Inhabitants zenei megközelítése, hangulatvilága viszont némiképp a Focus-on oly gyakran hallott, nyugtalanító dinamikájú, tompított riffelésre emlékeztet, ám Masvidal hangja itt – ha nem is radikálisan, de – kissé másképpen zeng a korábbiakban megszokotthoz képest. Az emberi hang ezen az albumon mintegy önálló, erőteljes és érdekes hangszerként köszön vissza, amelynek markáns effektezettsége azonban nem egyszer a szövegek nehezen érthető voltát idézi elő. Az Aurora pedig már ismét a Traced in Air varázslatos világába vezet vissza minket, refrénje fülbemászó és izgalmas.

Bár a Cynic albumok a graduális stílus- és hangzás-beli evolúció miatt időben egyre növekvő mértékben távolodnak el az eredeti koncepciótól, azért az eredeti megközelítésekkel való radikális szakításról soha nem beszélhettünk (még a sokak által mindeddig legkevésbé meggyőzőnek tarott Kindly Bent to Free Us is rendkívül magas minőséget képviselt a műfajon belül). Masvidal láthatóan küzd a Cynic életben tartásáért, miközben megmutatja magát, művészi karakterét és azokat az értékeket, amelyre építve a zenekar továbblépési lehetőségeit felépíteni kívánja. A Cynic további sorsa ugyan jelenleg távolról sem egyértelmű, de legyen az Ascension Codes bármennyire is töredezett, önmagával folyamatosan perlekedő, kétarcú alkotás, mégis öröm látni, hogy a kreatív energiák távolról se tűntek el a zenekarból, és a történetük egyáltalán nem ért itt véget. Sean Malone basszusjátéka azonban észrevehetően hiányzik, dacára Dave Mackay erőfeszítéseinek, amellyel a zseniális basszusgitáros halálával keletkezett űrt igyekszik betölteni.