Már az elején lelövöm a poént, de akkor is le kell szögezzem, régen voltam annyiszor libabőrös egy album hallgatása közben, mint a portugál csapat debütáló lemezének tesztelése során. Lehet, hogy a headbang jóval kevesebb volt, mint általában, de a lelkem bőséges támogatást, feltöltést kapott.
Először is essünk túl a „kihagyhatatlan” besoroláson, milyen stílusban fogant az Automata? Ha valaki a logóra pillant, illetve az igényes borítót tanulmányozni kezdi, akkor azonnal, automatikusan (hehe) rávágja, hogy ez egy Opeth-koppintás banda. Azt nem mondanám, hogy a svédek nem voltak rájuk hatással, de szerencsére sokkal összetettebb a művészi alkotás. A bőséges, már-már filmzene szerűen szimfonikus elemek sokszor a Septicflesht juttatták eszembe, azonban ezek csak pillanatnyi benyomások, mert a Dallian zenekar igenis sajátos stílusú, csak erőből ráhúzott címkékkel illethető. Az, amit letettek az asztalra, az nem háttérzeneként funkcionál, sokkal inkább audiális utazás, progresszív dalok szárnyán.
Már az introként funkcionáló Genesis of Awakening előrevetíti, hogy se a hangulattal, se a minőséggel nem lesz gondja a hallgatónak. A Satori szinte szünet nélkül indul, mintegy kiteljesedéseként a Genesis-nek. Még jóformán bele se kezdtünk az anyagba, de már nyakig ülünk a progresszív-death metal sodrásában. Örömteli felismerésként szembesültem azzal a ténnyel, hogy a progresszivitás nem megy a dalközpontúság rovására. Nincsenek szétcizellálva a számok, a szólók sem öntörvényűek. Maga az album egy koncepció, kis túlzással történet köré épül, így ennek a felépítése, folyamatos témaszövése élteti a teljes lemezt. A három(!) gitáros magasra helyezi azt a bizonyos lécet már első percektől fogva, de dalról-dalra sikerül bizonyítaniuk, hogy ”nem lőtték el a puskaport” már az album elején.
A frontember, Carlos Amado mellett Ricardo Carnica és Leandro Faustino is mesteri módon kezeli a (minimum) hathúrost, sőt Ricardo még a vokálban is besegít. Ha már a vokál is említésre került, akkor a teljesség igényéhez az is hozzátartozik, hogy egy-egy dalt női ének is színesít, tesz emlékezetesebbé. Ezek közül a The Lie Vision a kedvencem. Próbáltam kideríteni, hogy kinek köszönhetőek a pazar dallamok, emellett a basszusgitár kezelőjére is rákerestem, de nem sikerült kiderítenem, hogy a négyes mellett kik tették teljessé az Automatát. Pofátlanság lenne említés nélkül hagyni André Fragoso-t, a dobost, akit nyugodtan egy lapon emlegethetem egyik kedvenc ”bőrpüfölőmmel”, a gojirás Mario-val. Nem tipikus témákat halhatunk tőle, mer izgalmasan játszani a hangszerén, nem csak a kötelezőeket üti.
Nem kenyerem, hogy egy bő egyórás (epikus) progresszív albumot számról-számra szétszedjek, pipettában kimérjem, nagyítóval elemezzem. Annyira van értelme, mint egy klasszikus verselemzésnek. Aki fogékony rá, az úgy is hagyja, hogy hasson, és akkor leírhatatlan élményben lesz része. Portugál srácokról van szó, nem ritka (pl. a The Nun From Azrael-ben), hogy a latin gitár ”énekelni” kezd a mestere kezében. De a közel-keleti dallamok megidézésé, beleszővése a death metal-os riffekbe sem áll messze a leirai zenészektől.
Ez az a lemez, amit, miután véget ér, újra és újra elindítunk. Rengeteg felfedezni való vár ránk. Mindez csak szabadidő kérdése…
Brief Sum: It’s an interesting, song-based, progressive stuff. No ciseled tracks, no autonomous solos. This is the disc that – after it ended once – we get start to play again and again. There’s so much to discover with it.
Kiadás éve: 2018
Stílus: Progressive / Symphonic / Death Metal
Weboldal: http://dallian.com
Tracklist:
1. Initiate the Sequence
2. Demonic Nuclear Armament
3. Sex Messiah Android
4. Children of the Atom
5. The Reek of Reaper’s Scythe
6. Black Star Carcass
7. Spider’s Grave
8. Cybernetic Vampirism
9. Man of Steel (Spiritus Mortis cover)
10. Devil Signal Burst