Kiadó: Candlelight Records
Weboldal: www.defiance1.com
Kiadás éve: 2009
Stílus: Thrash Metal
(scroll down for English Version)
Talán vannak, akik még emlékeznek a Defiance nevű oaklandi thrash formációra, akik ’85-től léteznek (kisebb-nagyobb aktivitással). Első lemezük még anno ’89-ben jelent meg, előtte ’88-ban a Hypothermia demóval rukkolt elő a banda. Nos, tizenhét év után, ismét egy nagylemezzel állt elő a négyes, amely – őszintén bevallom – elsőre nem igazán nyerte el a tetszésemet. Igencsak emésztgetnem kellet a lemezt, hiszen valami gyorsabb és extrémebb dologra számítottam visszatérésként. De minél inkább belemélyültem a zenéjükbe, felfedezni véltem a zsenialitást. Nagyszerű kiállások, profi szólók, és az album is úgy szólal meg, ahogy annak kell! Az ének teljesen elnyerte a tetszésemet. A „The War Inside”-ban például utánozhatatlan, hogy micsoda erőt visz Steve Esquivel a dalba a hangjával. És akkor még nem tértem ki a többi muzsikás által nyújtotta tehetség megvillantására. Mark Hernandez (Vio-lence, Forbidden stb) dobjátéka, és technikája, igen csak maradandó nyomot hagyott bennem, szintúgy Jim Adams szólói!
A tizenegy számos korongon jobbnál jobb nóták sorakoznak, ilyen többek között, rögtön a kezdő nóta a „Prion”, amely erős és masszív, de ugyanez elmondható a többi számról is pl. a „The Prophecy”-ről. A „Bastard Son” egy középtempójú átlagos thrash dal, egy zseniális szólóval. Ami viszont személyes kedvenc a lemezről az a „The War Inside”. Lendületes, kellőképpen szétzúzza az embert, és nagyon jó dallamos szólókkal van megfűszerezve. Hihetetlen, hogy egy dal ennyire el tudja varázsolni a hallgatót. Ugyanez a „Fuel The Fire”. Nagyon erős, és ütős zúzás, masszív tempóval, és kellően súlyos témákkal. Lenyűgöző! Viszont Nile-hoz hasonló szólókkal találkozhatunk a „Desert Sands”-ben, amely nagyon megérintette a hallószerveimet. ” Dissolving Around You” eseténél viszont más a helyzet. Már-már kezdek némi death hatást is érezni, mindamellett, hogy kellően leaprítja a hallgatóságot. Végül az „Eyes Of The Front” egy kicsivel „nyugodtabb” felfogásban megírt dalnak számít, ami mondhatni nem a legjobb befejezése a lemeznek, de azért elmegy.
Sajnos a sok jó mellett van némi rossz is. Amit leginkább kiemelnék az maga az album, és azon belül is a számok felépítése. Igen nagy koncentrátumban kapjuk az áldást, amitől olyan tömörnek, és vaskosnak tűnik az album. Ez az igen csak masszív megközelítésű „csinálunk egy lemezt, és atom súlyos lesz, hogy minden metálost összezúzzon” nem is volna olyan rossz koncepció, ha ezt nem vinnék túlzásba. Erre tesz még egy lapáttal a hangzás is, ami tényleg nagyon jóra sikeredett. Van egy-két lightos kezdésű dal, egy jó kis átvezető, de ettől még nagyon masszív, de agresszív a lemez. Nos ezt lehet, hogy inkább pozitívumként kellene kezelnem, de néha az „atomsúly” nem túl kifizetődő. Persze ettől nem lesz hallgathatatlan az anyag, sőt, igazából érdekfelkeltő hatással bír. Lehet, hogy csak az én hallásom ilyen válogatós, bár nem hinném. Mindazonáltal racionálisan nézve a Defiance-t így értékelem.
——————
ENGLISH VERSION:
Maybe there are some fans who remember a thrash band from Oakland, called Defiance. They exist since 1985, with a changeable activity. They had a Hypothermia demo in 1988, and their first album came out in 1989. After seventeen years of break, they released an album again, which I didn’t really like after first listening, I must confess. I was trying to get accustomed to it, I expected something faster and more extreme as for their return. But the more I sank in their music, the more I discovered the highlights of their music. Great protrusions, professional solos, and the sounding is also perfect. The vocals were my kind, too. In The War Inside, there’s an uncopiable power in the voice of Steve Esquivel. Let alone the showed talent of the other musicians. The play and technique of the drummer, Mark Hernandez (Vio-lence, Forbidden etc.), and the solos of Jim Adams impressed me really much.
The CD consists of eleven great songs. One of them is the opening song, Prion, which is heavy and massive. It can be said about the other song sas well, like about The Prophecy. Bastard Son is a mid tempo average thrash song, which a masterpiece solo in it. The War Inside became my personal favourite from this album. It’s impulsive, trashes us to a great extent, and it’s peppered by some great, melodic solos. It crushes us, unbelievable! Fuel The Fire is a similar song to the previous one. Very powerful, very catchy, a trashing song with massive tempo, and with duly heavy themes. Amazing! In Desert Sands, we can find Nile-like solos, which really touched my ears. But as for Dissolving Around You, it’s different. It crushes the audience, moreover, there’s some death-like affect in it. Finally, Eyes Of The Front is a bit more still song, not the best ending of the album, but it’s okay.
Unfortunately, apart from the many good things, there are some complaints, too. I must talk about the construction of the songs first. The trashing is very dense there, it’s really massive. This conception (making a really heavy, massive, trashing album to crush all metal fans) exceeded a limit, it’s too much. Though it wouldn’t have been bad. The sounding is really good, so it’s really a pity for the conception. There are some lighter openings among the songs, nice bridges, but still, it’s a very massive, agressive disc. I might have treated this the other way, but this „atomic weight” on us is too much there in my opinion. It doesn’t make the stuff unbearable, moreover, it keeps our interests alive. Maybe only my ears are that sensible, but I don’t think. Anyway, as for a general view on the album, the score is:
Tracklist:
1. Prion
2. The Prophecy
3. Bastard Son
4. The War Inside
5. Fuel The Fire
6. Eschaton
7. Sloth
8. Desert Sands
9. Dissolving Around You
10. Asthmaphere
11. Eyes Of The Front