DESTRÖYER 666 – Never Surrender

Ugyan nem egy-két hete jelent meg, de mégsem akartam úgy kezdeni az évet, hogy nem írok az ausztrál black/thrash legenda Deströyer 666 új lemezéről.

„Nincs kompromisszum, nincs kiárusítás, nincs baromság” – olvasom hatodik albumuk adatlapján. Való igaz, K. K. Warslut szvitje igazi régivonalas fekete thrasht-t és heavy metalt szolgál fel rajongóik népes falkájának, egy csipetnyi black metallal fűszerezve. Hat év telt el a mennydörgő Wildfire megjelenése óta, de a várakozás megérte. Never Surrender eszeveszettül szól! A szabványos blackened thrash szerkezet ezúttal is a múlt század 80-as éveinek szellemiségére épít – a rejtélyes kilétű Gussi közreműködésével – társítva hozzá a falkaénekkel kombinált reszelős, maró vokált, valamint a lendületes riff csapások tengerét. Mindez kiegészül rettentően hangulatos, a brit heavy metal újhullámát (NWOBHM) felelevenítő gitártörésekkel és himnikus kórusokkal egyaránt. Hamisítatlan gyorstempós gitáralbum tehát, amelynek adrenalin tartalma vetekszik a legtöbb extrém sporttal, és úgy felpörget, mint a reggeli kávé megdobva háromezer nemzetközi egység vitaminnal.

Az ausztrál farkasfalka kilenc rettenetes harapását negyven percen keresztül élvezhetjük. A szörnyű tempójú menetek sorát a Never Surrender nyitja. A hallgatóra váró galoppozó ritmusokat pár másodperc hosszúságú farkasmorgás vezeti be, majd a szám máris mélyrepülésben szárnyalva támad. Zseniális heavy felvezető (Tom McKenna vendéggitározása bravúros) kemény groove-okkal, egyenletes dob szakaszokkal és a korábbi csapásokon jól bejáratott markáns énekkel. Ehhez képest az Andraste lassabb, kevesebb hájas riffet kínál és a hangzása is jóval blackesebb. A dobtémák militánsak (beköszön néhány blast beat), a vokál pedig – a hozzáadott kántáló rész következtében – baljósabb. Köszönhetően Javier Félez (Graveyard) vendéggitárjának és háttérénekének, nagyon szerethető tétel! Az első harmadot a meglehetősen sörszagú Guillotine zárja, ami egy tipikus egyszerű felépítésű, nyitott hangzású, emiatt könnyen énekelhető koncertdal, B. Throatslitter gitárközreműködésével.

Megtehetném, hogy a dallamokat és a tempót illetően megálljak néhány múltidéző felfedezés erejéig, ám a másokkal való párhuzamkeresés helyett, a nil novi sub sole mondás jegyében inkább élvezem tovább ezt a briliáns zenei csomagot. A következő etapot indító Pitch Black Night-ot KK démoni hangmagasságban produkált acsarkodó énekstílusa, illetve a falka-vokál szintén feketefémmé formálja. Kev Desecrator markánsabb blast beat üteme után a dobok háttérbe vonulva dühösen mormognak, mialatt a gitárok csak úgy árasztják a brutális tremolókat. Ehhez képest a Mirror’s Edge lobbanékonyabb, ízig vérig a ’80-as évekre hajazó tétel. Szinte érzem, ahogy a húrok itt-ott perzselnek, míg másutt a fülemnek kellemes epikussággal zümmögnek Felipe Plaza Kutzbach és persze KK ujjai között. Ezt a szakaszt a csapat heavy metal ötleteit kimaxoló Grave Raiders zárja. A himnikus ének, a fülbemászó dallamok, a gitárbummok, mi több az erős basszusvonal ellenére nekem ez a track már fojtó. A refrén vagy talán maga a szám, úgy gondolom a kelleténél jobban elnyújtott.

Az utolsó rohamot kezdő Savage Rights szintén valódi oldschool heavy pillanat, valahogy mégis jobban megragad, talán a rövid időre gitárt ragadó Kev miatt. Elődjével szemben itt nincs nyoma a csepűrágásnak, a szólószekciók sem keltenek összeragasztott hatást, továbbá az ének is lényegesen sötétebb. Minden szempontból az album csúcsa a Rather Death. A durva vokál és a fennkölt hátterek hatalmas pluszt adnak az egyébként is kiváló hangzásnak. A súlyos tremolók, a nehéz láncfűrészes riffek, a hangulatosan dübörgő dobok, hovatovább a női kórus szerepeltetése egyformán a dalszerzés zsenialitását jelzik. Egy lassú tempójú balladajegyeket viselő csattanó, a Batavia’s Graveyard zárja a szekciót és magát a lemezt. A bevezető lágyan fújó szelekkel és letisztult gitármenettel indul, azután fokozatosan bontakoznak ki a hibátlan ritmusok és a hullámzó dallamok, a kifinomult éneksáv pedig garantálja az elragadtatásélményt.

Zenéjük egyszerre szórakoztató és harapós, ugyanez viszont nem mondható el a dalszövegekről. Ezek meglehetősen hektikusak, illetőleg a közönségestől a líraiig elég nagy szórást mutatnak. A technikai bravúrok, a farkasfalka előadásmódja, a zseniális vezető és háttérvokál sem tudta mindezt teljesen elfedni. Ha nincs az a sok refrén, a lengő érzés, a réteges énekhangok, a mélyen kevert kórusbetétek nálam viszik a showt. Témáját tekintve a Deströyer 666 a háború, a szabadság, a történelem, a legendák és a mindennapi élet megpróbáltatásainak kérdéskört feszegeti.

Végezetül felsorolom a Never Surredner mögött álló technikai csapatot: Javi Félez (felvétel, keverés), Patrick W. Engel (maszterelés), Alex Kemp (borító), Soile Siirtola (albumfotók)

Zárásként mit mondhatnék még? A kilenc opus sokoldalúnak bizonyul anélkül, hogy Deströyerék túllépnék saját határaikat, a tiszta gyűlölet magas hangjaitól kezdve a módszeres szólókig, amelyek bárkit megszégyenítenek. Az egész anyag tényleg meghazudtolhatatlan koncepciójában. Élvezem a komor, de műfajából adódóan nem nyomasztó hangulatot. A Never Surrender készen áll a rabul ejtésre – engedd!

Kiadó: Season of Mist
Kiadás éve: 2022
Stílus: Black / Thrash
Web: facebook.com/destroyer666page