Kiadó: Candlelight
Weboldal: www.diabloswing.com
Kiadás éve: 2012
Stílus: Avantgarde Metal
Brief Sum: New line-up, new full-length, new approach. More world music, more other out-of-genre elements, less swing and opera. In a nutshell, these words pretty much describe Pandora’s Piñata which could be a turning-point in the band’s history. They may have moved towards a more popular sound but who cares, this album is pure ingeniosity. Again.
Mondanom sem kell, hogy nekem, mint az avantgarde metalért rajongó embernek az idei év maga a kánaán, hiszen az egykor avantgarde istállóként szolgáló, ám sajnos tiszavirág életű Ascendance Recordshoz tartozó zenekarok nagy részének idén jelenik meg új anyaga (és akkor még a francia, német és egyéb avantgarde black mozgalmakról nem is esett szó). Természetesen közéjük tartozik a Diablo Swing Orchestra is, akiket szintén a nagy kedvenceim között tartok számon, hiszen eddig még egyik kiadványukkal sem tudtak hibázni. Ráadásul a legutóbbi nagylemezük szinte hibátlan volt, tökéletes egyvelege a metalnak, a swingnek, az operának, de az olykor belecsempészett világzenei elemek is tökéletesen illeszkedtek az összképbe, a nyitódala, az A Tap Dancer’s Dilemma pedig szerintem azóta is a legjobb szám, amit valaha írtak ilyen stílusban. Annak az albumnak a legnagyobb erénye az volt, hogy az avantgarde stílus ellenére az egész album egységes volt hangulatilag, bármelyik pillanatról egyértelműen be tudta azonosítani az ember az együttest, egy szóval az a zene tökéletesen jellemezte mindazt, amit a DSO képviselni akar. Mivel őket pont emiatt szerettem meg, ezért a doboscsere, illetve az új tagok bevétele (egy trombitás és egy harsonás lépett be a zenekarba) ellenére valami hasonlót vártam az idei anyagtól is, ám nem lennének avantgarde csapat, ha nem rukkoltak volna elő megint valami olyannal, amire nem számítottam.
Az első dalnál még az előző lemez swinges metal őrületét folytatják, hasonló stílusban – némi manouche-sal is fűszerezve – igaz, az operaének helyett itt gyakran inkább a hagyományos énekstílust preferálják, akárcsak a lemez nagy részén, néhány dalrészlet kivételével (pl. az Aurora című számban). Azonban a Guerilla Laments szambás kezdése után már elkezdhetünk gyanakodni, hogy itt a világzenei elemek tekintetében nem állnak meg Dél-Amerikánál, és nem kell sokat várni, hogy ez be is igazolódjon: a Kevlar Sweethearts esetében kissé északabbra mozdulnak, céljuk pedig Mexikó. A spanyolos hangulatot megidéző zene bármelyik drogbáróról szóló film(paródia) tökéletes aláfestő zenéje lehetne, a női ének és a háromnegyedes, lassabb rész azonban úgy tud kiragadni minket ebből a környezetből, hogy a dal szerkezete közben egyáltalán nem esik szét.
Bár már az előző albumon is akadtak világzenei elemek, az már az elején kitűnik, hogy itt jóval bőkezűbben bántak a különféle szokatlan elemekkel, nem ritka, hogy nem egymás után, hanem párhuzamosan jelentkeznek a különféle stílusok, ehhez rengeteget segít a háttérben dolgozó gitár, amely szolgáltatja a húzós, kemény metalriffeket, egyfajta kontrasztot nyújtva a vonós- és fújós hangszereknek, valamint a vokálnak. A különféle stílusok alatt itt nem csupán a különböző világzenei jegyeket kell érteni, hallhatunk itt már komolyabb elektronikus betétet, vérbő metal zúzást, funkosabb részeket, sőt, a lemezt egy olyan elmebeteg break-/dubcore rész zárja, amihez hasonlót ritkán hallani metalzenekartól, és amilyet szívesen hallanék még tőlük a jövőben.
Ilyen szokatlan dolgokért persze nem kell végighallgatni az egész lemezt, a már fent említett dolgok mellett itt van például a jó kis groove-os Black Box Messiah, ami olyan, mintha a régi Diablo Swing Orchestra a Pin-Up Went Downnal állt volna össze egy dal erejéig. (Mivel ők is nagy kedvenceim, ezért természetesen erről a számról sem mondhatok semmi rosszat.) Az „Exit Strategy of a Wrecking Ball” pedig egy vérbő, húzós, progresszív metalriffel nyit, amit aztán egy olyan szirupos, musicales refrén követ, amelyet még Andrew Lloyd Webber is megirigyelne. Megemlíteném még az Aurora című számot, amely a leglágyabb tétel a lemezen, ugyanakkor a legösszetettebben megkomponált, a Honey Trap Aftermath-t, a maga nu-swingjével, amely nem kevés funky elemet is magában hordoz, illetve a keleties hangzásvilágot követő Mass Rapture-t, ami szintén szokatlan tőlük, de abszolút működőképes.
Mint látható, szinte minden számot felsoroltam mint „érdekességet”, ám valójában ez is csak a jéghegy csúcsa, a valóságban még ennél is több dolog történik egy-egy témán belül, nincs olyan ütem, amely végén elvesztené az ember az érdeklődését, és mindemellett a dalok jóval maradandóbbak, mint az előző anyagon. Ennek részben az is az oka, hogy – mint már említettem – az operaének mennyiségét csökkentették, helyette más énektechnikákat vetettek be, amik miatt ezen a téren változatosabb lett a zenéjük. Azonban az is igaz, hogy ha nem tudom előre, hogy mit hallgatok, nem biztos, hogy felismerem őket (az első két szám kivételével), vagy legalábbis elbizonytalanodtam volna helyenként. A már említett „Exit Strategy of a Wrecking Ball” refrénjénél például olyannyira fura Danielnek ez a magas hangfekvésű éneke, hogy a mai napig nem tudom eldönteni, hogy poénnak vegyem-e, és akkor tetszik, vagy pedig komolyan gondolták, és akkor viszont ezen az egy ponton kissé mellélőttek. A lemez egészét nézve azonban mégis inkább a poén felé húz a szívem, hiszen ezt leszámítva minden ponton hibátlanul teljesítenek.
Az tény, hogy ez a lemez vízválasztó lesz a Diablo Swing Orchestra rajongóinak körében, hiszen ezen az albumon nem érződnek annyira erősen a zenekar megszokott jegyei, azonban ezt az új irányt olyan jól eltalálták, hogy nem lehet senkinek sem oka a fanyalgásra. Igaz, hogy kissé populárisabb hangvételű, kissé befogadhatóbb lett az album elődjénél, de semmivel sem lett kevésbé komplex, sőt! A sokféle és sokszínű témák kavalkádja ellenére azonban a daloknak mégis van íve, szépen fel vannak építve, ami azt mutatja, hogy zeneírás tekintetében is sikerült túllépni önmagukon, ami azért nem kis szó, tekintve, hogy ilyen téren eddig is szinte hibátlanul dolgoztak. Nincs kétségem afelől, hogy ezzel a lemezzel könnyebben válhatnak népszerűvé – részben az emészthetőség miatt, részben amiatt, hogy ez a nagylemez már a Candlelightnál jött ki -, és lehet, hogy emiatt a rajongók egy része fenntartással közelít majd ehhez a kiadványhoz, de ez legyen az ő bajuk. Én személy szerint örömmel üdvözlöm a megújult Diablo Swing Orchestrát, és kívánom, hogy még sok olyan hasonlóan izgalmas kiadvánnyal jelentkezzenek, ami olyan könnyedén tud felkerülni az év végi toplistámra, mint a Pandora’s Piñata.
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. Voodoo Mon Amour
2. Guerrilla Laments
3. Kevlar Sweethearts
4. How To Organize A Lynch Mob
5. Black Box Messiah
6. Exit Strategy Of A Wrecking Ball
7. Aurora
8. Mass Rapture
9. Honey Trap Aftermath
10. Of Kali Ma Calibre
11. Justice For Saint Mary