Kiadó: Nuclear Blast
Weboldal: www.dimmu-borgir.com
Kiadás éve: 2010
Stílus: Symphonic Extreme Metal
Brief Sum: Abrahadabra! The new release of the symphonic extreme phenomenon has arrived! After so many changes what should we expect from them? Well-written, fast guitar riffs and song parts but incoherent songs or dare to say „sets of riffs” that sometimes work, sometimes don’t. Do we miss Mustis? Well, the orchestral parts work, some of them are really great (Gateways, Dimmu Borgir) but some of them are too familiar or just okay. However, with Mustis’s intermezzos, the songs had strong structures in the old times. Do we miss Vortex? I’m not sure, what to say. This new style of Dimmu Borgir which is more black metal influenced and more symphonic at the same time doesn’t require Vortex’s fantastic voice all the time. The band recruited some substitutes but only Garm can live up to our expectations. The rest… we should forget them, the sooner the better. All in all, Abrahadabra is not as bad as many fans expected. It has it’s magical moments but they were just unable to put them in the right order. It’s worth a listen though.
A Dimmu Borgir több egy egyszerű zenekarnál, egy jelenség, amiért lehet rajongani, lehet utálni őket, vagy leginkább szeretni pár dalukat, de úgy tenni, mint aki ki nem állhatja őket. Meg persze szokás rajongani a korai albumokért, és élből elutasítani minden olyan dalt, ami az Enthrone Darkness Triumphant albumon, vagy inkább azután keletkezett – hiába vannak onnan is esetleg kedvencek. Emellett természetesen ajánlott minden koncertjüket megnézni, már csak azért is, hogy egy jót bosszankodjunk azon, hogy egykori kedvenceink miképp adták el magukat, és hogy náluk már minden csak a pénzről szól, zenélni meg elfelejtettek ugyebár, sőt, nem is akarnak. Persze így is a legtöbb albumuk ott sorakozik a legtöbb magára valamit adó metalrajongónak, hiszen lehet, hogy kínos még huszon-egynéhány éves kor felett is hallgatni őket, de még „cikibb”, ha valaki egyáltalán nem hallgatta őket. Mármint ezt mondja a korszellem, amely minden modern metal-erő mozgatórugója, csak persze erről néhány underground csapatnak elfelejtettek szólni. A Dimmu Borgirnak azonban nem, neki jól megy a szekér annak ellenére, hogy még a legvérmesebb rajongóknak is forgott a gyomra attól a sárdobálástól, amit Shagrathék és Mustisék műveltek az elmúlt hónapokban. És itt jön az, amire az előbbi ködös és szarkasztikus felvezetőmben ki akartam térni: a csapatot részben az tartja életben, hogy legalább annyi ember utálja most, mint amennyien szerették régen. Hiszen minden kritikus rajongó ismeri azt a felemelő érzést, amikor végre meghallgathatja azt az albumot, amit olyan régóta le akart húzni. Persze szubjektíven, hiszen közben rájön, hogyha objektív akar lenni, akkor kevesebb dologba tud belekötni.
Hasonló a helyzet a Dimmu Borgir legújabb lemezénél is. De nincs is szükség szarkazmusra, hiszen jómagam rajongónak vallottam sok évig, a kezdetektől egyik nagy kedvencem volt ez a csapat, kisebb-nagyobb hullámvölgyei ellenére is. Még a Death Cult Armageddont is kedveltem, és bár az In Sorte Diaboli már zeneileg nem tetszett annyira, a koncepció – hogy egy thrash-esebb, szárazabb irányba mozdulnak el – szimpatikus volt. A Stormblåst újrakiadást nem igazán értettem, de korrekt anyag volt, viszont összességében elmondhatom, hogy az utolsó két nagy kiadványuk elég volt nekem ahhoz, hogy fenntartásokkal fogadjam az új anyagot. Ehhez még hozzájött, hogy Mustis és Vortex már nem tagja a bandának, így zeneszerzés és izgalom terén – amelyhez sokat hozzátett ICS Vortex hangja – nem tudtam, mit várjak. Az igaz, hogy szerintem Mustis utóbbi témái már nem voltak olyan erősek, mint amikor beszállt a bandába, illetve leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy remekül megtanulta átírni John Williams munkáinak alapjait. Nos, a vérfrissítés végül is nem sült el olyan rosszul, mint amire számítottam. A nagyzenekari munkák korrektül ki vannak dolgozva, a Dimmu jobb korszakait idézi. A gitárok pedig ott folytatják, ahol az In Sorte Diabolin abbahagyták, kevés kivétellel: gyors, ritmuscentrikus riffelés, amely némely számban olyan csapatokat idéz, mint például az Antares Predator (különösen a Renewal számról jutottak ők eszembe) vagy az újabb Keep Of Kalessin (még akkor is, ha ezért most néhányan a torkomnak ugranak). A régi érát idéző black metal témák is helyet kaptak az albumon, amit külön üdvözöltem, ráadásul egy olyan dalt is sikerült írniuk a saját névadójuk, a „Dimmu Borgir” című dal formájában, ami tényleg akár valamelyik korábbi albumon helyet kaphatott volna, még akkor is, ha ez a felemelő, már-már vidám pátoszos dallam eddig szokatlan volt tőlük.
A koncepciót azonban hiába valósítják meg tökéletesen, hiába dolgozzák ki a legmesszemenőbb részletekig az effekteket és a nagyzenekari részeket, a Dimmu egyik védjegye volt eleddig Vortex hangja, így ha nem kellően izgalmas az album, joggal maradhat hiányérzete az embernek. Nos, valóban van hiányérzet, ám ez nem Vortex hiányával magyarázható, hiszen hoztak vendégénekeseket is, ráadásul nem is akárkiket! Egyikőjük nem más, mint akit váltott az Arcturusban Vortex: Garm, aki szokás szerint hátborzongatóan szépen énekel, a lemez egyik fénypontja, még ha itt kevés szerep is jutott neki. A másik férfi énekes, Snowy Shaw viszont már nem teljesít ilyen fényesen, meglehetősen gyenge hangja van, így eléggé meglepett, hogy a hírek alapján őt akarták egy ideig állandó énekesnek. Egy hölgy (Agnete Maria Forfang Kjølsrud) is felbukkan az albumon a Gateways című számban, de bár ne tenné, egész egyszerűen irritáló az a nyávogás, mintha héliumot eresztettek volna a stúdióba felvétel közben… A dal második felén levő női ének elméletileg szintén az övé, de ezzel kapcsolatban igen szkeptikus vagyok, különösen az interneten terjedő pletykák után, amelyek szólnak mindenféle feldemózott dalrészletekről, torzított frekvenciasávokról és hasonlókról. De erről majd a zárszóban ejtek egy-két szót.
A hiányérzet okozója azonban meglepő módon pont a dalokban keresendő. Egyszerűen inkoherens mindegyik. A témák valóban nagyon részletesen ki vannak dolgozva, de semmi átvezetés, semmi átmenet. Néha még hangnemben sincs, olyankor egy disszonáns black metalos ütemmel próbálják meg áthidalni ezt a hézagot, persze kevés sikerrel. Ez azért bosszantó, mert szinte ez az egyetlen olyan pont, ahol bele lehet kötni – jó, vannak kevésbé eltalált riffek is, mint például a Renewalban – és talán ez az, ahol Mustis hiánya megérződhet, korábban ugyanis ő felelt az efféle „hidak” megkomponálásáért.
Bármily különös, ennek ellenére kellemes meglepetést okozott ez a lemez, az előzmények alapján ugyanis sokkal rosszabb végeredményre számítottam. A csapat ismét koncepciót váltott, és ahogy érzem, ez a blackesebb, de ugyanakkor szimfonikusabb irány csupán Mustis hiányát érzi meg, Vortexét nem igazán. Ha valakinek mégis hiányozna az ő hangja, egy apró trükköt elárulok: a „Gateways”-ben 3:50-től lassítsátok le másfél hangnak (3 szemitónusnak) megfelelő frekvenciával a „női éneket”, garantáltan meg fogtok lepődni! Természetesen ezt az ötletet már korábban észrevette egy rajongó, és egy ideig úgy nézett ki, hogy botrány is lesz belőle. Mindenesetre ezzel körülírtam a kétkedésem okát azzal kapcsolatban, hogy ezt a dalrészletet nem az a hölgy énekelte fel, aki a dal elejét is. Nem lehet tudni, hogy ezzel kapcsolatban mi az igazság, de nem szép dolog a csapattól, ha így akarják kikerülni a jogvitákat. Ilyenekre mindenesetre nincs szükség, inkább arra kellene koncentrálniuk, hogy egységes dalszerkezeteket tudjanak írni. Ha csupán ezt meg tudták volna oldani, akkor akár még olyan kijelentésekkel is élhettünk volna, hogy „ez az album az új Dimmu Borgir korszak kezdete”, így azonban csak a regnáló csapatnak egy korrekt megnyilvánulása az Abrahadabra.
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Xibir
2. Born Treacherous
3. Gateways
4. Chess With The Abyss
5. Dimmu Borgir
6. Ritualist
7. The Demiurge Molecule
8. A Jewel Traced Through Coal
9. Renewal
10. Endings And Continuations
11. Gateways (orchestral version) (Bonustrack)