DIMMU BORGIR – Puritanical Euphoric Misanthropia (Remixed & Remastered)

Mit lehet még referálni egy ilyen ikonikus régi–új lemezről? Kezdjük azzal, hogy egyáltalán, ebben a formájában réginek vagy újnak tekintsük a norvég szimfonikus black horda grandiózus albumának digitálisan felújított, újra kevert, valamint a próbaszalagokkal és az előkészületi anyaggal (demókkal) együtt immár 3CD-re terebélyesedett változatát? A válasszal igyekszem nem adós maradni…

Az ezredforduló, internetet még javában mellőző, időszaka a HIM, Limp Bizkit, Linkin Park, Slipknot, Korn stb. fénykora volt. Az én korosztályom ebben az időben lépett serdülőkorba, és ismerkedett meg a metál világával. Leírom őszintén, az előbb sorolt bandák engem azonnal visszaűztek az elektronikus zenéhez, s legalább két évnek kellett eltelnie, hogy – kifejezetten a Dimmu Borgir segítségével – rátaláljak a black metálra. Életem első komolynak tartott metál lemeze pont a Puritanical Euphoric Misanthropia volt, amihez egy azóta elhunyt barátomtól, az akkor még errefelé újnak számító mp3 formátumban jutottam hozzá.

Következzen egy csipetnyi történelem! A Dimmu Borgir életében ez a kiadvány jelentette a kitörést az undergroundból, továbbá zenei téren is mérföldkő volt a banda életében. ICS Vortex (Borknagar, Arcturus) révén ezen az albumon állandósult a tiszta ének, Galder (Old Man’s Child) személyében új lead gitáros érkezett, Nicholas Barker (Brujeria, Cradle of Filth) szerződtetése által erősebbek és technikásabbak lettek a dob-témák, továbbá a szintetizátor soundok mellett Gaute Storås karmester irányításával megjelent a nagyzenekari kíséret is. A gyártásvezetői, keverési és hangmérnöki teendőkért a sztárcsináló Fredrik Nordström (Arch Enemy, At the Gates, Dark Tranquillity, HammerFall, In Flames, Misanthrope, Opeth) volt felelős, a mastering pedig a szintén legenda, Peter In de Betou (Amon Amarth, Dark Funeral, Dismember, Hypocrisy, Meshuggah, Wolf) munkáját dicsérte. A fényképeket, a borítót és a dizájnt a 2012-ben elhunyt Alf Børjesson készítette. Anno a gyártás során, a csapat műszaki téren minden tekintetben elment a falig, ekként válhatott a Puritanical Euphoric Misanthropia a műfaj kimagasló zenei teljesítményévé, amin – csatlakozva Halász Illés kritikus véleményéhez – valóban „nincs gyenge pillanat”.

Rátérve az „új verzióra”, e nevek olvasása után azt hiszem látszik, miért lehetett indokolt húsz év után ismét hozzányúlni kicsit a maga idejében forradalmi alkotáshoz. Ha mai füllel lepörgetjük a 2001-es korongot, érezni fogjuk legfőbb hiányosságát, ami tömény és levegőtlen. Egyesek szerint a dobok írógép-szerűen kattogtak, amelyet én túlzásnak tartok, viszont a hangzás egyenesen azt az érzést kelti, mintha legalább tíz jeges víz alatt rekedt ember próbálna egyszerre levegőhöz jutni ugyanazon a kis léken keresztül. De felfedezhető rajta a mindenki számára megfelelés, amellett a komfortzónából való kilépés együttes kényszere is. A produkció ebben a formában nagyjából a felénél rátelepedett hallgatójára, akiben – az említett hangzásbéli technikai korlátok következtében – a számok még inkább összemosódtak. Az eredmény fáradtság volt, s a „B oldal” tételeit már nem lehetett ugyanazzal az intenzitással élvezni. Emiatt a Puritanical Euphoric Misanthropia, manapság már közel sem lenne annyira lehengerlő hatású, amit nyilván éreztek viking barátaink is.

A problémamegoldás a Remixed és Remastered verzión tökéletesen hallható. A kulcs az atmoszféra megteremtése, illetve a dalok kettéosztása volt, de haladjunk sorban! A felvételeken immáron a teljes hangzási paletta megjelenik, mi több a különböző hangszereket a keverés megfelelő pozícióba helyezi. A dobok és a basszusgitár, mint egy ütőér, ezúttal felveszik a hiányzó mély hangot, a keverés során a szimfonikus elemek lejjebb kerülnek, miközben a korábbinál nagyobb tisztasággal csendülnek fel, ekképp – kilépve a dísz funkcióból – nagyobb szerephez jutnak. A munka eredményeként tehát szebb, a vokál effektek túlvilági hatását ügyesebben kidomborító nagyzenekari hátteret, valamint tisztább gitár riffeket kaptunk. Ebből adódóan, a vájtfülűek néhány olyan dallamfoszlányt is elcsíphetnek, amiket korábban nem lehetett kivenni. Az ének és az erőteljes gitárvezetés továbbra is elfoglalja a magasabb regisztereket, ezáltal megőrzi a kompozíció tónusát, azaz meghagyja annak érzetét, hogy ugyanazt az albumot hallgatjuk. Shagrath hörgései és blaszfémikus kiáltozásai így még inkább teátrálisak és szórakoztatóak lettek.

Az újrakevert album dalai közül az első lemezen a Blessings Upon The Throne Of Tyranny, a Hybrid Stigmata – The Apostasy és a Puritania, míg a másodikon az IndoctriNation és a Sympozium különösen keményre sikerültek, azonban a további újrafelfedezés örömét meghagyom a hallgatónak. Hogy a mostani kiadásnak ne csak a napos oldaláról szóljak, egyes számoknál a filmszerű és fémes hangzáson túl sokat políroztak, így az instrumentális elemek szinte teljesen elveszítették az eredeti – hozzám olyannyira közel álló – baljós, sötét hangszíneiket. Szóval ezeknél a keverés ámbár lehetővé tette a hangosabb zenehallgatást, viszont nem minden a hangerő.

Az eredeti korong 11 számot tartalmazott. A maga idejében beszerezhetetlen limited edition, boxed set, deluxe kiadásra felkerült egy Twisted Sister feldolgozás (Burn In Hell) is. Az ezt követő megjelenések lényegében csak attól tértek el egymástól, hogy vagy magában foglalták ezt a tracket vagy nem. A most piacra dobott digipak annyiban tér el ettől, hogy az első lemez véget ér az IndoctriNation-nal, így a második disc a The Maelstrom Mephisto-val kezdődik, azonkívül a Burn In Hell után tartalmaz egy plusz song-ot, az 1996-os Devil’s Path EP címadó dalát. A végeredmény így jóval szellősebb, és könnyebben befogadható lett. A fanatikus rajongóknak kedveskedve – a Mayhem után szabadon – készült el Dust of Cold Memories címmel ellátott kis csemege, ami az eredeti album próbateremi változatát, illetőleg a gyártás előtti ún. munkaanyagot tartalmazza. Itt szögezem le, ugyan van egy bizonyos varázsa, és nem fájó hallgatni, de legfeljebb csak családtagjaink/ismerőseink bosszantására alkalmas.

Főként a skandináv színtéren gyakoriak az ilyen díszkiadások, miként komoly marketing épült a felújításokra is, ami valljuk be, azért nem ördögtől való. Személy szerint nekem minden bajom van attól, ha valamelyik kedvenc HammerFall, Helloween vagy Metallica dalom úgy csendül fel, mint egy Sokol rádió, ahol bolondmód verik a diszperzites vödröt. Haladni kell a korral kérem, és ez jól van így! Ettől az archív felvételek még nem vesznek el, és a nosztalgiázni szándékozóknak bármikor rendelkezésre áll.

Bár napjainkban már nem szól akkorát a korong, mint huszonkét évvel ezelőtti megjelenésekor, mindazonáltal egyáltalán nem lett kontármunka. Meggyőződésem, hogy a Puritanical Euphoric Misanthropia a legmodernebb gyártási módszerekkel feljavított hangzás és keverés következtében megszólalásában igen sokat változott, mindez azonban előnyére történt. Egy izgalmasabb, erősebb alkotás lett, miközben megmaradt benne az a monumentalitás, amit a Dimmu Borgirban és kifejezetten ebben a kiadványban annak idején megszerettünk. Az album tehát könnyebb és hallgathatóbb lett – hacsak nem zárkózunk el az újításoktól!

A végeredményt tekintve a Remixed és Remastered verzió nem valamiféle új festékréteg, hiszen ebben a formájában már alkalmas azon fiatalabb nemzedék megszólítására is, akik az Abrahadabra vagy az Eonian után szerettek bele a trióba, mindamellett megőrizte a Dimmu Borgir esszenciáját. Triviális hasonlattal élve, a végkifejlet olyan lett, mintha a kedvenc háborús filmünket a fekete–fehér után, ezentúl színesben és nagy felbontásban is élvezhetnénk.

Kiadó: Nuclear Blast Records
Kiadás éve: 2022
Stílus: Melodic Black Metal
Web: facebook.com/dimmuborgir