DISOWNED – Emotionally Involved

Kiadó: UKDivision Records

Weboldal: www.disowned.it

Kiadás éve: 2007

Stílus: Rock / Emo

 

 

 

 

A lemezkritikusságban az a jó (vagy rossz?), hogy az emberhez olyan zenék is eljutnak, amilyeneket magától soha nem hallgatna meg. Ez vonatkozik az olasz Disowned-ra is, amely első nagylemezén screamót, vagyis kicsit aggresszívabb, hardcore-ízű emót kever nu metállal. A nu metál nem éppen a kedvenc stílusom (bár szerintem létezik egy-két jó nu metál együttes), screamót pedig még életemben nem hallottam, úgyhogy sok összehasonlítási alapom nincs. Ami a zene emo részét illeti, én sokkal rosszabbra számítottam. Mivel Katatoniát én is hallgatok, annyira nem szokatlanok számomra az önsajnálós zenék, és a Disowned néha kétség kívül hasonlít a Katatoniára mind az akusztikus, mind a torzított gitár dallamokban (legjobban a ötös The Blue Tragedy-ben). Ezek a leghallgathatóbb részei a zenének: kellemes, melankolikus, bár nem igazán fülbemászó dallamok. Néha kimondottan sötétek, nem annyira sziruposak, mint amiket eddig emo címszó alatt hallottam. Sajnos azonban ezeket minduntalan nu metálos keménykedések, szakítják meg, amelyek azon kívül hogy idegesítőek, számomra a depresszívnek szánt részeket is hiteltelenné teszik. Nagyon egyszerű és lerágott csont-kategóriájúak ezek a pattogós témák, és igényességükben messze elmaradnak a lágyabb részek mögött. Kivételként a hatos Hard 2.5.3.-ot említeném, amelynek nagyon jól sikerült rideg, pulzáló vezérmotívuma van, jóformán az egyetlen jól sikerült “kemény” téma az albumon. Ez azonban elég rossz hatásfok, úgyhogy jobban örülnék a teljes elhagyásuknak.

A zenéről elmondottak fokozottan igazak az énekesre. Nekem ez a siránkozó, affektáló ének nagyon nem jön be, de elfogadom, hogy ugyanolyan műfaji követelmény, mint a death metálban a hörgés. Csakhogy a srác néha sajnos mással is próbálkozik: durva rekesztéssel, és ez nagyon nem megy neki. Hallatszik hogy rendesen el van torzítva és meg van effektezve, de még így is nagyon gyenge és erőltetett. Ezen kívül a tiszta énekét sem lehet tökéletesnek nevezni, elég szűk a hangterjedelme és néha bizonytalannak tűnik. A hangzás sem az igazi. A gitárok és a dobok is tompán szólnak, az ének pedig túlságosan előrekerült – de lehet hogy ezt csak az mondatja velem, hogy nekem nem tetszik.

A szövegekre nem szoktam igazán odafigyelni, itt azonban még szövegkönyv nélkül is nehéz kizárni ezeket a rendkívül épületes szerzeményeket. A lemez folyamán az énekes legalább negyvenszer veszíti el és próbálja meg megtalálni önmagát, és vagy tucatnyi alkalommal szeretné megérinteni a szeretett hölgy testét. Milyen elszánt. Amúgy én még zenében ennyiszer nem hallottam az “I” szót. A sok “fuck”-ot pedig főképp elég kellemetlen hallgatni (ezt a Katatoniában sem szeretem). A depressziós emberek nem szoktak ilyen elszántak és dühösek lenni. Összességében ez nem lett egy vészesen rossz lemez, de jó sem. Ha sikeresen ki tudom kapcsolni magamban a hullámzó teljesítményű énekest és befogom a fülem a keménykedős részeknél, akkor egész pofás zene sül ki belőle. Le kell azonban szögeznem: ezek az akusztikus témák sokkal jobb sorsra lennének érdemesek.

Tracklist:

1. Everything Ends
2. Sativa [Open Eyed Dreamers]
3. Mr.Moods [The Other Part of Me]
4. Hillness
5. The Blue Tragedy
6. Hard 2.5.3.
7. Cruel
8. Enigma
9. Immenso Attimo
10. Walls

Pontszám: 5.5

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár