DOOMSHINE – The Piper At the Gates Of Doom

Kiadó: Massacre Records

Weboldal: www.doomshine.de

Kiadás éve: 2010

Stílus: Epic Doom Metal

Brief Sum: Concrete, melody orientated doom/death is what we’re talking about as we venture into its 10 deeper and deeper vastness. Slowly drifting waves takes us into the world of colours: strong refrenes and verse, nice sound, accurate playing, dynamics – we won’t get bored. Built on simple base, but it’s nice, expressive and full of experience. Must have!

A német csapat – Carsten Fisch (basszusgitár, vokál), Markus Schlaps (dob), Sven Podgurski (szólógitár), Tim Holz (gitár, ének) – tízéves fennállásának idejére időzítette harmadik anyagát (ezt megelőzően 2003-ban a “Shining in Solitude” single valamint 2004-ben a “The Kingdoom Come” látott napvilágot), és mindezt megfejelte azzal, hogy címként a Pink Floyd 1967-ben megjelent debüt albumának (The Piper At the Gates of Down) egy átiratát választotta. Mielőtt a metal rajongók menekülni kezdenének, el kell hogy mondjam, ez a zene színtiszta doom, tele dallamos és sötét témákkal egyaránt, és nem Pink Floyd számok feldolgozásáról van szó. Szimpla tisztelgés tehát a nagy nevű és múltú Pink Floyd előtt (az öt tagból már csak hárman élnek) – és ezt tisztelni kell. Hát hallgassunk is bele ebbe az új korongba!

A nyitó track a Sanctuary Demon címet viseli. Mély basszushangokkal kezd a dal, azután a lassan hömpölygő, realisztikusan melankolikus hangulatba beleépül a többi hangszeres súlyos és intenzív játéka, ami mellé Tim Holz dallamos éneke társul (igen, nem vegytiszta hörgés, az éneket leginkább a Krux, Mekong Delta, stb vonalba illeszthetjük bele). Alap ütemekből építkezik a szerkezet, de az effajta zenét nem is kell szétpörgetni. Persze dinamikus játék és kellő tudás nélkül semmit nem érne, de itt ezekben nincs hiány, és ez egyértelműen hallatszik. Gyönyörű fájdalom csepeg lefelé a falakon, könnyedén átfonva az érzéseket.
Az Actors of the Storm folytatja a sort, egy kissé erősebb tempóval, de a hangulat alapjai itt már realisztikusabb elemekből merítkezik, és inkább a lázadás egyfajta kifejezését hordozza. Erős jegyekkel operálnak a srácok, karakteres témák követik egymást, a szóló jól kimunkált darab. A kultikus melodic doom/death kedvelőinek bizonyára nagy csemege lesz ez az album. Jól összerakott, kidolgozott vonalat követhetünk végig, ahol kell, erősítik a témákat, így a refrén például nagyon jól kiemelkedik a verzék közül.

A Hark! The Absurd Angels Fall súlyos dallamai mindent befedő árnyékként terülnek el, nyomában hideg félelem üti fel a fejét. Továbbra is egyszerű stílusjegyekkel komponálnak, amibe egy-egy sajátos ízű elem is keveredik, ez az, amitől nem válik unalmassá. Jó kis riffek szaggatják a mennyboltot a finomabb részek között, a dallamos ének kellemes variációi harmonikusan illeszkednek be. Kötelező hallgatnivaló ez a finoman eklektikus “zaj”.
A River of January ismét egy lázadó, mindent félresöprő hangulattal indít, az erős jegyek uralkodnak, kőkemény basszusütemek alatt dörren meg a dob, az egészet pedig keretként szövi át és színezi a gitárjáték és az ének. Ez a zene a szimpla metal hallgatóságnál is biztos helyre talál: a “90-es évek hangulata annyira benne van, annyira tagadhatatlan, hogy az már fenséges. Ebben a track-ben másféle ízek is előfordulnak: van egy jó adag füstös r’n’r , ami még jobban feldobja az egészet. Jó kis zene ez, akárhogy nézem, nem vegytiszta melodic doom/death (bár ez a fő jellemző), hanem többféle hatás és stíluselem ötvöződik itt.

A Doomshine Serenade egy finomabb hangulaton ível felfelé – könnyed játék bontakozik a legelején mintegy bevezetőként, és a suttogó ének feltölti energiával. A váltás után erősebb témák következnek, de a tempó nem változik igazán csak a dinamika: vastag, élettel teli riffek siratják elmúló hangjaikat. Olyan mint egy doom ballada, okosan kimunkálva, odafigyelve a részletekre, a kontrasztra, az egészre. Րsz lobogtatja fejünk felett felhőit.
The Crow Pilot a következő dal címe, ami erős, duplázós témával indít, majd ebből visszazuhan egy megfelezett ritmusvilágba, szaggatott kísérettel, finom színezéssel, majd újra erősödni kezd. Talán ez a váltás nem a legtökéletesebb a legelején, de persze ettől még ugyanúgy élvezhető a dolog. Itt a napszakok futnak karon öltve az idővel, a képek gyorsan peregnek, mint a homok szemcséi a semmit sem fogó marokból. Ábrázolt érzések szaladnak az éterben, a hangszínek teltek és erőteljesek. Úgy borul ránk az égbolt, mint az őszi fák súlya… hihetetlenül varázsos.

A Cold Cypher Ceven nagyjából ugyanezt a melankolikus vonalat fűzi tovább a dallamaiban ugyanúgy, ahogy az erős témákban szintén – és persze a kettő ötvözete is megtalálható :). Komoly munka érződik itt és felkészülés. Jól megérlelt kompozíciót hallhatunk, karakteres vonalvezetés, dinamikus játék és érzékenység feszül a hangfalakban. Az ének kellemes, ahogyan a zene is az, egyszerűen erről azért nehéz írni, mert túlfényezni sem akarom őket, de ez a leírás meg olyan kevésnek tűnik. A Vanished az első komolyan rövidebb nóta a lemezen, a maga 4:40-es idejével legalábbis nem megszokott :). Ettől függetlenül tartalmilag azért sikerült rendesen összerakni – nem lóg ki a sorból, minden együtt szól, a különböző alap variációk itt is helyet kaptak, a gitár is rendesen megdolgozik a szólóval, ahogyan az előző számokban is. Nincs itt túlpörgetve semmi, de nem is igen kell – az AC/DC zenéjét sem azért hallgatom, mert szétvariálják:) Már-már magasztossá emelkedik ez a szerzemény is, hihetetlen energiák lapulnak benne rövidsége ellenére is.

A Waltzhalla vicces eredetét ugye nem kell senkinek sem elmagyarázni? Ez a track annyira nem sikerült ütősre – nincs itt baj se a dinamikus játékkal vagy a hangzással, az ugyanolyan egyenes mint eddig – viszont a témák inkább csapzottnak mint egységesnek tűnnek, kicsit olyan “rakjuk oda még ezt is” érzete van.
A záró Godhunter szomorúsága elönt mindent és betakarja könnyed hangulatával, a színek elszürkülnek, erős zajok támadnak a képen, az él tompul, és mindez lazán előadva, egy négynegyedes alapon, minimál témák közepette, egy kifejező énekkel megtámogatva, magunkba húzódva, a végtelenített kérdéseket feltéve. A harmadik perc felé egy kicsit felpörög a dolog: a témák olyan seszínűek – egy vastagabb hangzás itt jobban segített volna kihozni belőle azt a pici pluszt, ami hiányzik, de összességében nagyon jól szól az egész felépítés.

A műfaj kedvelőinek, szerelmeseinek és az érdeklődő, nyitott füleknek ugyanúgy ajánlom ezt a korrekt, kiforrott lemezt!

Tracklist:

1. Sanctuary Demon
2. Actors Of The Storm
3. Hark! The Absurd Angels Fall
4. River Of January
5. Doomshine Serenade
6. The Crow Pilot
7. Cold Cypher Ceven
8. Vanished
9. Waltzhalla
10. Godhunter

Pontszám: 8.5

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár