DRAGONY – Masters Of The Multiverse

Nem fogom véka alá rejteni csalódottságomat. A sógorok Sárkányos metál bandájának utolsó lemeze nem jó. Nagyon sokáig húztam, hogy le kelljen írnom ezt a mondatot. Ugyanis ők az én titkos kedvenceim a klubkoncertek terén. Kétszer láttam őket, és fantasztikus bulikat tudtak kerekíteni a fülünk hallatára, szemünk láttára. Magával ragadó, lendületes, csordavokálos, headbangelős zenét játszik ez az öt (hat?) srác. Amikor adódott a lehetőség, hogy kritikát írhatok az utolsó korongjukról, nem is volt kérdés, hogy akarom-e, akartam. Aztán meghallgattam a lemezt. Az egyik szemem sír, a másik zokog. Sokáig, tényleg sokáig próbáltam megfogalmazni, mi a baj ezzel az anyaggal? Aztán rájöttem, hogy ennek nem egy, hanem két oka is van.

A lemez keverése nem illik egy metál albumhoz. Hiányzik belőle a DÖG. Nem jön át, egysíkú, nem mer hangsúlyt tenni hangszerekre, futamokra, riffekre. Az ének tiszta, elől van – ez rendben. Az epikus részeknél használt, nagyzenekart kiváltani hivatott szintetizátor futamok jól szólnak – ez rendben. De kérdem én: hol vannak a gitárok? Miért nem kap több sávot, vagy csak több hangerőt a szóló alatt egy hangszer? Borzasztó. Végig olyan érzésem van, mintha az albumot egy többlakásos társasházban, estefelé kellett volna felvenniük, és hát olyankor nem illik már zajongani. Mindenki soldino-val nyomja. De ez nem stílusjegye a fémzenének, sőt a rock és a metal hangosan jó! Valaki ezt mondja már meg a Dragony hangmérnökének! A gitárok egyszerűen be vannak darálva a nagy közös hangzásba. Elkeserítő.

A másik nagy hibája a lemeznek még fájóbb, és még érzékenyebben érint. Szóval adott egy nagyon tehetséges, és kiváló kvalitásokkal megáldott énekes. Aki nem mellesleg olyan tartományban képes tisztán énekelni, hogy le a kalappal. De ez a fantasztikus ember, nem tudja, hogy kell egy sor végi, vagy verse végi hangsúlyt, nyújtást vagy „cifrázást” elhelyezni, és ez olyan szinten bántó a fülnek, hogy azt nem lehet leírni. Ott, ahol egyszerűen bele kellene állni egy hosszan tartott szótagba „…in the night”, ott nem kell úgy énekelni, hogy a „nájtot”, hogy „náá-á-áá-á-ájt”, és persze közben változtatni a hangmagasságot! Máshol meg pont a monotonitás miatt áll fel a szőr a hátamon, hogy miért nem kell ebben a mondatban hajlítani, dinamikát váltani, vagy mit tudom én, csak ne így!

De megvan a fő ok, amiért ez a lemez nem lesz sajnos a kedvencem. Ez pedig az, hogy valaki vagy valakik elhitették ezzel az öt (hat – mert van egy stúdió zenészük, a szintis) jó képességű metál zenésszel, hogy az lesz a legjobb, ha csinálnak egy rockoperát. A hangzás teljes egészében egy klasszikus lemez tisztaságával, és érdektelenségével szól, a dallamok meg inkább csak színezik a mondanivalót. A dob sokszor le van butítva a klasszikus – és itt azért ez a szint már vérciki – 2-4-es tempóra, cintányérral állandósítva. És ez a rockopera nem az István, a király-i magasságokba repít. Ez amolyan képzelt riport, csak több benne a villanygitár.

Pedig úristen, de jó megoldások vannak ezen a lemezen! Fantasztikus refrénekben kitornyosuló, igazi harctéri indulók, amik libabőrzik az embert. Vannak jól eltalált ikerszólók – persze csak akkor hallod, ha jól figyelsz. A ritmusgitár nagyon sokszor azonnali láb- vagy fejmozgásra késztető riffeket hoz. A ritmus szekció pedig hibátlan. Beindul a kétlábas dobtéma, ahol kell, jól színesít a basszus is.

….és akkor megszólal a bónusz szám, és ez nem más mint Stan Bush által jegyzett a Transformers rajzfilm betétjének írt dala, a The Touch. Ez a jó öreg, nyolcvanas évek hair metal-jának stílusában íródott dal olyan cover-t kap a Dragony által, hogy egyből felkiáltok: hol a fenébe volt eddig ez a hangzás, ez a dög, az ilyen ritmus, ez az összhangzat eddig az albumról? Kérem, ebben a nótában minden stimmel. Az arcom leszakad! Kedves banda, ebben az irányban kell tovább menni, és akkor nem lesz gond!

A srácok igyekeznek, megvillantják a tehetségüket, de nagyon le vannak szorítva, nem tudják megmutatni, mit is tudnak együtt. Én drukkolok nekik, de a tehetség ezen az albumon még nem üt át, pedig koncerteken zúznak rendesen. Szóval hajrá, de ez most csak egy hetes, de az is csak azért, mert a bónusz szám egy egész pontot emelt a végeredményen.

Brief Sum: The fourth album of austrian power metal band Dragony is not a collection of golden hits. For me there is no beast in this record but it would be the main ingredient of a rock album. The musicians are talented, the songs are fine, but the sound of the album is incredibly mediocre. It sounds like a classical music album. The singer also wants to make something great but the less would be more sometimes. Have to mention the fenomenal cover song as a bonus track wich can give us some hope, this band is going to find own way for everyone’s satisfaction.

Kiadó: Limb Music
Kiadás éve: 2018
Stílus: Melodic Power Metal
Weboldal: http://www.dragony.net/

Tracklist:

  1. Flame Of Tar Valon
  2. If It Bleeds We Can Kill It
  3. Grey Wardens
  4. Defenders
  5. Fallen Star
  6. Angels On Neon Wings
  7. Days Of High Adventure
  8. Evermore
  9. The Iron Price
  10. Eternia Eternal (The Masters Of The Multiverse)
  11. The Touch

Pontszám: 7

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár