DRAGONY - Masters Of The Multiverse

Nem fogom véka alá rejteni csalódottságomat. A sógorok Sárkányos metál bandájának utolsó lemeze nem jó. Nagyon sokáig húztam, hogy le kelljen írnom ezt a mondatot. Ugyanis ők az én titkos kedvenceim a klubkoncertek terén. Kétszer láttam őket, és fantasztikus bulikat tudtak kerekíteni a fülünk hallatára, szemünk láttára. Magával ragadó, lendületes, csordavokálos, headbangelős zenét játszik ez az öt (hat?) srác. Amikor adódott a lehetőség, hogy kritikát írhatok az utolsó korongjukról, nem is volt kérdés, hogy akarom-e, akartam. Aztán meghallgattam a lemezt. Az egyik szemem sír, a másik zokog. Sokáig, tényleg sokáig próbáltam megfogalmazni, mi a baj ezzel az anyaggal? Aztán rájöttem, hogy ennek nem egy, hanem két oka is van.

A lemez keverése nem illik egy metál albumhoz. Hiányzik belőle a DÖG. Nem jön át, egysíkú, nem mer hangsúlyt tenni hangszerekre, futamokra, riffekre. Az ének tiszta, elől van – ez rendben. Az epikus részeknél használt, nagyzenekart kiváltani hivatott szintetizátor futamok jól szólnak – ez rendben. De kérdem én: hol vannak a gitárok? Miért nem kap több sávot, vagy csak több hangerőt a szóló alatt egy hangszer? Borzasztó. Végig olyan érzésem van, mintha az albumot egy többlakásos társasházban, estefelé kellett volna felvenniük, és hát olyankor nem illik már zajongani. Mindenki soldino-val nyomja. De ez nem stílusjegye a fémzenének, sőt a rock és a metal hangosan jó! Valaki ezt mondja már meg a Dragony hangmérnökének! A gitárok egyszerűen be vannak darálva a nagy közös hangzásba. Elkeserítő.

A másik nagy hibája a lemeznek még fájóbb, és még érzékenyebben érint. Szóval adott egy nagyon tehetséges, és kiváló kvalitásokkal megáldott énekes. Aki nem mellesleg olyan tartományban képes tisztán énekelni, hogy le a kalappal. De ez a fantasztikus ember, nem tudja, hogy kell egy sor végi, vagy verse végi hangsúlyt, nyújtást vagy „cifrázást” elhelyezni, és ez olyan szinten bántó a fülnek, hogy azt nem lehet leírni. Ott, ahol egyszerűen bele kellene állni egy hosszan tartott szótagba „…in the night”, ott nem kell úgy énekelni, hogy a „nájtot”, hogy „náá-á-áá-á-ájt”, és persze közben változtatni a hangmagasságot! Máshol meg pont a monotonitás miatt áll fel a szőr a hátamon, hogy miért nem kell ebben a mondatban hajlítani, dinamikát váltani, vagy mit tudom én, csak ne így!

De megvan a fő ok, amiért ez a lemez nem lesz sajnos a kedvencem. Ez pedig az, hogy valaki vagy valakik elhitették ezzel az öt (hat – mert van egy stúdió zenészük, a szintis) jó képességű metál zenésszel, hogy az lesz a legjobb, ha csinálnak egy rockoperát. A hangzás teljes egészében egy klasszikus lemez tisztaságával, és érdektelenségével szól, a dallamok meg inkább csak színezik a mondanivalót. A dob sokszor le van butítva a klasszikus – és itt azért ez a szint már vérciki – 2-4-es tempóra, cintányérral állandósítva. És ez a rockopera nem az István, a király-i magasságokba repít. Ez amolyan képzelt riport, csak több benne a villanygitár.

Pedig úristen, de jó megoldások vannak ezen a lemezen! Fantasztikus refrénekben kitornyosuló, igazi harctéri indulók, amik libabőrzik az embert. Vannak jól eltalált ikerszólók – persze csak akkor hallod, ha jól figyelsz. A ritmusgitár nagyon sokszor azonnali láb- vagy fejmozgásra késztető riffeket hoz. A ritmus szekció pedig hibátlan. Beindul a kétlábas dobtéma, ahol kell, jól színesít a basszus is.

….és akkor megszólal a bónusz szám, és ez nem más mint Stan Bush által jegyzett a Transformers rajzfilm betétjének írt dala, a The Touch. Ez a jó öreg, nyolcvanas évek hair metal-jának stílusában íródott dal olyan cover-t kap a Dragony által, hogy egyből felkiáltok: hol a fenébe volt eddig ez a hangzás, ez a dög, az ilyen ritmus, ez az összhangzat eddig az albumról? Kérem, ebben a nótában minden stimmel. Az arcom leszakad! Kedves banda, ebben az irányban kell tovább menni, és akkor nem lesz gond!

A srácok igyekeznek, megvillantják a tehetségüket, de nagyon le vannak szorítva, nem tudják megmutatni, mit is tudnak együtt. Én drukkolok nekik, de a tehetség ezen az albumon még nem üt át, pedig koncerteken zúznak rendesen. Szóval hajrá, de ez most csak egy hetes, de az is csak azért, mert a bónusz szám egy egész pontot emelt a végeredményen.

Brief Sum: The fourth album of austrian power metal band Dragony is not a collection of golden hits. For me there is no beast in this record but it would be the main ingredient of a rock album. The musicians are talented, the songs are fine, but the sound of the album is incredibly mediocre. It sounds like a classical music album. The singer also wants to make something great but the less would be more sometimes. Have to mention the fenomenal cover song as a bonus track wich can give us some hope, this band is going to find own way for everyone’s satisfaction.