Kiadó: Roadrunner
Weboldal: http://www.dreamtheater.net/
Kiadás éve: 2011
Stílus: Progressive metal
Brief Sum: The album sounds perfect, LaBrie’s melodies are awesome, Petrucci is still among the best of guitarists, there are sick bass themes by John Myung in the background and Jordan Rudess brings us million kinds of sounds. The question is if we heard these songs before?
Előrebocsátom, hogy zenei irányultságom kialakulásában a Dream Theater-nek kivételes szerepe volt: a kilencvenes évek elején egy komplett zenei stílust alkottak, együtt az olyan zseniális, újító kortársakkal, mint a Queensryche, Psychotic Waltz, Fates Warning. Korszakalkotó, megismételhetetlen Images And Words/Awake lemezük kettőse ott van minden idők legzseniálisabb korongjai között. Sőt, még a sokak által kiátkozott Falling Into Infinity-t is különösen nagy becsben tartom. Mindig is imádtam James La’Brie hangjában megbúvó kifejezőerőt, érzékenységét, megadallamait; Geoff Tate mellett a mai napig is a legkülönlegesebb hangnak őt tartom .
Töredelmesen bevallom, újkori munkáikat (Train., Octavarium, Systematic., Black Clouds.) már nem vártam oly kitörő lelkesedéssel: kísértetiesen ugyanazon félpár cipőbe léptem velük, mint a sorstárs Queensryche újkeletű munkáival: jó-jó, szerethető, meg minden, de… valami hiányzik: azok a régi lúdbőrző témák, fület gyönyörködtető megadallamok. Ugye értitek?
Nem akarom a fenti meglátásaimat egyetlen ember bűnének felróni, de Jordan Rudess érkezése óta mintha történt volna valami megmagyarázhatatlan dolog a zenekarral. Kétségtelenül nagy zenész a mókus: iszonyat technikai képzettségű, tanult muzsikus, de valami különleges hangoltság, finomság, érzékenység mintha hiányozna játékából. Jó dolog elbűvészkedni mindenféle komplex hangzásokkal, témahalmozgatással, de igazán lélegzetelállító, leheletfinom hangulatfestésre valahogy mégsem képes.
Az utóbbi idők látványos történései, Mike Portnoy hangzatos kiválása, a sajtóban lefutott nyilatkozatháborúk, Mike Mangini bevételének dokumentált körülményei alaposan felkorbácsolták a zenekar körüli állóvizet. Pedig igazán nagy változás nem történt: a „dobost” tökéletes pótolták. De az alapítótagot, zenei bohócot, az embert, a művészt, az alkotót. Meglátjuk. Mindenesetre Mangini tökéletes választásnak bizonyult.
A korábban elcsöpögtetett On The Backs Of Angels dallal sejteni lehetett, hogy mint az elmúlt évtized során, most is a biztosra mentek. És ezt érzem az anyag legnagyobb hibájának. A Dramatic Turn of Events kilenc dala semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint elődei hosszú sora. A lemez meseszépen szól, La’Brie dallamai most is ülnek, Petrucci még mindig zseniális gitáros, a háttérben John Myung észvesztő basszusfutamokat hoz, Jordan Rudess pedig most is játszik az ezerféle hangszínekkel. De nem megírták már ezt számtalanszor? Ezeket a dallamokat nem hallottad már korábban?
Persze, mert ez itt azért még mindig Dream Theater, és fél karomat adnám csak fele annyiért, amit ezek az arcok itt összejátszanak, de mégis.
Amit Pertucci a Breaking All Illusions hatodik perce utáni leállásban elővezet, az valami csoda. Valami ilyesmiről beszéltem én eddig! Ha ilyen emlékezetes momentumokkal lenne tele a Dramatic, széles mosoly terülne az arcomon.
Ugye nem baj, ha én még mindig valami kitörölhetetlenre, borzongatóra, valami drámai fordulatra vágyom tőlük?
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. On the Backs of Angels
2. Build Me Up, Break Me Down
3. Lost Not Forgotten
4. This is the Life
5. Bridges in the Sky
6. Outcry
7. Far From Heaven
8. Breaking All Illusions
9. Beneath the Surface