Kiadó: Relapse
Weboldal: facebook.com/Dysrhythmia
Kiadás éve: 2009
Stílus: Progressive Jazz / Metal
(scroll down for English Version)
Az 1999-es alapítású instrumentális amerikai trió – Colin Marston (basszusgitár), Jeff Eber (dob), Kevin Hufnagel (gitár) – érdekes ötvözetű zenét hozott össze legújabb lemezén is. A jazz és metal elemeket progresszív módon előadó banda hatszámos anyaga már első hallgatásra levett a lábamról, de hogy hogyan fogom megfogalmazni a hallottakat, még magam sem tudom. 🙂 Következzék hát a saját felfogású „kritika”.
A nyitó track a Festival Of Popular Delusions címet viseli. Gyors, pörgős elemekkel nyitnak, kissé kakofón hangzással, ami itt abszolút nem problémásan jön át, hiszen a zenei szerkezet része mindez. A tört ütemek minden hangszerre érvényesek – mégsem törik meg egy pillanatra sem a szerkezeti felépítés folyamatát. A gitár riffjei itt épp olyan fontosak, mint maga a dob vagy a basszusgitár játéka, hiszen ez utóbbi két hangszer nem feltétlenül csak az alapot hozza, hanem a maga módján elég bő teret használ az önkifejezésre. Dinamikus, jól felépített számot hallhatunk, a hangzása néhol a Voivod korai lemezeire emlékeztet, ahogyan a hangulata is néhol ezt az érzést erősíti – de szó sincs plágiumról! A következő nóta a Triangular Stare már finomabb hangokkal indít, de a nyers, szabad ritmusok itt is ugyanannyira lélegeznek, mint az előbbi számban. Tört ritmusok szabdalják itt is a folyamatosságot, de profin felépítve, amitől nehezebben fogadja be a fül ezt a zenét, de ez pont erről szól 🙂 Elszállós részek keverednek a keményebb dallamokkal, riffekkel, a verzék közti összefüggések elmosódnak, mégis egyetlen nagy egységet képeznek. Képek futnak egyik vízióból a másikba, segítve a könnyed befogadását a hangsorok ármádiájának.
A Reactionary ugyanannyira elvont kezdetű, mint az előzőek: karakteres megszólalás, árnyalatnyi hangsúlykülönbségek, jól átgondolt felépítés. A maga módján „kattant” ez a szám: egy abszurd, szürrealista tájon utazhatunk, némi dadaizmust hordozva magunkkal – a képek felgyorsult villódzása jellemző főképp, de van egy-egy pillanatnyi lélegzetvételnyi idő, hogy felkészüljünk a következő flesh-re 🙂 A belső ösztönök elszabadulnak, az impulzusok zsigerből fakadnak. A Room Of Vertigo komplex világát nyitja meg előttünk a kicsit koszos hangzás: fura dallamok vegyülnek itt egymással, ritmus ragadja a ritmust magával, az extázis felé sodródva, szürke színek, homályos, sötét foltok „színezik” az utat addig, kopott beton, máladozó falak, letűnt életek árnyai…a hangszeresek játéka kiváló, a tudás élvezhető és befogadható (már amennyire az extrém zenék bejönnek a hallgatónak). Csodás élmény ez a dal is.
Az Iron Cathedral ismét egy gyorsabb tempóval, de remek dinamikai egységgel, változatos felépítéssel bíró komplex darab – progresszív és metál, és pörög és szalad, és szabdalja az utat és felvillanyoz és visz magával, és menni akarok. 🙂 Néha visszazuhan az eszméletvesztésig a szerkezet – ez a kapaszkodó pontosan saját énünket tárja fel, látni engedi a valós énünket: de vakon megyünk tovább. Korrekt track ez is, hangulatában teljesen más érzetű, mint az eddigiek.
A záró Lifted By Skin kattog. Kattogva törnek fel a hangok, egy erőteljes vízió színein keresztül, elárasztva a monoton hangokkal egy darabig a termet – majd felébred és megrázza magát egy pillanatra, de a visszaesés elkerülhetetlen. Ahogyan az újabb kétségbeesett kapaszkodás is, és sorban a többi… spontán reakciónak tűnik az egész: mint egy szalagra vett performance, közben félig tudatos alkotást hallunk. A tudat elveszik a hangjegyek közt, majd felbukkan, sodródik, kiköt, de parttalan marad. Hihetetlenül jól szól ez a „kísérletezős” darab is, ahogyan az egész lemez. Nagyon komoly dolgot raktak le a fiúk az asztalra, bátran ajánlom minden extrém metal rajongónak és vájtfülűnek, hogy szerezze be a korongot!
————————–
ENGLISH VERSION:
The American trio – Colin Marston (bass), Jeff Eber (drums), Kevin Hufnagel (guitar) – founded in 1999 have come up with an interesting music on their new record. The six-tracker, showing jazz and metal elements performed progressively, convinced me already at first listen but I don’t really know how I’m going to describe this:) So, let’s see my own „review”.
The opening song is titled Festival Of Popular Delusions. They start with fast, spinning elements, with a bit cacophonous sound which isn’t a problem at all since it’s all part of the musical structure. The broken beats go for every instrument – but it does not break the process of structure building for a moment. Here the guitar riffs are as important as the play of the drums and bass since these two latter do not bring only the basics but exploit a wider space in their own ways. We can hear a dynamic, well-built song, the sound here and there reminds me of the early Voivod records, as does the mood but we cannot speak about plagiarism for sure! Next up is Triangular Stare which opens with finer sounds but the raw, free beats breathe here as much as in the previous song. The continuity is also jagged here by broken rhythms but built in a professionally way due to which it is harder to receive the music but it’s the very essence of this:) Floating parts blend with harder melodies, riffs, the connections between verses are blurred yet they form a whole unity. Pictures run from one vision to another, helping to receive the army of sounds more easily.
The opening of Reactionary is as abstract as that of the previous tracks: characteristic sound, slight differences among emphases, well thought-out structure. This song is „mad” in its own way: we are travelling through an absurd, surreal landscape, carrying some Dadaism with us – the fast flashing of pictures is dominant here but there are some moments to prepare ourselves for the next flash…:) The inner instincts are unleashed, the impulses are visceral. The little bit dirty sound opens up the complex world of Room Of Vertigo: strange melodies are blending here with each other, rhythm carries away rhythm, drifting towards ecstasy… grey colours, dim, dark spots „colour” the way, worn, crumbling concrete walls, shadows of long gone lives… the play of the instruments is excellent, their skills are enjoyable and receptable (as much as one likes extreme music). This song is also a wonderful experience.
Iron Cathedral is again a faster but dynamic, variedly built up complex piece – progressive and metal, and it’s spinning and running, and ripping the road, and thrilling, and I want to go:) Sometimes the structure falls back to unconsciousness, this handrail reveals our lives and let us see our real selves: but we are going on blindly. An alright track too, regarding its mood it’s entirely different than the previous songs.
The closing Lifted By Skin is clacking. The sounds burst up in a clacking way through the colours of a powerful vision, flooding the hall with monotonous sounds for a time – then it awakes, shakes itself and falling back is unavoidable. So is another desperate clinging, and the others… the whole seems to be a spontaneous reaction: like a taped performance, but meanwhile we hear a semi-conscious work. The mind is lost among notes, then reappears, drifts, berths, but remains shoreless. This „experimental” piece sounds incredible, as the whole album. They delivered a very serious thing, so I can easily recommend this to all extreme metal fans and the sharp-eared to obtain.
Tracklist:
1. Festival Of Popular Delusions
2. Triangular Stare
3. Reactionary
4. Room Of Vertigo
5. Iron Cathedral
6. Lifted By Skin