EIBON LA FURIES – The Blood Of The Realm

Kiadó: code666

Weboldal: www.eibonlafuries.co.uk

Kiadás éve: 2010

Stílus: Symphonic Black Metal

 

 

 

 

Az embert mindig érik kisebb-nagyobb meglepetések az életben, hiszen létrehozónk nem ruházta ránk a jövőbelátás képességét. Néha nem vesszük észre a járda repedését és megbotlunk, néha a sör mellé kapott sorsjegy feltépésekor váratlanul “Ön nyert!” feliratot találunk, a meglepetések azonban nem mindig egyértelműen rosszak vagy jók. Éppen ez utóbbi helyzetbe hozott engem az Eibon la Furies nevű zenekar debütalbuma.

Elmondom, mi az, amit megtudtam a bandáról, mielőtt belehallgattam volna munkásságukba. Egy brit zenekarról van szó, mely 2005-ben alakult azzal a célzattal, hogy az európai viktoriánus kor okkult törekvéseit és művelőinek gondolkodási- és érdeklődési körét a dallamos/szimfonikus black metal formájába öntve tárja a nagyvilág elé. Namost. A ködös Albion nem épp extrém zenekarok tömegtermeléséről ismert, noha a – más országokhoz képest kevés – ebből a kellemetlen időjárású szigetvilágból származó banda közül igen sokan kiemelkedő népszerűségi magasságokba emelkedtek, lásd Napalm Death, Cradle of Filth, My Dying Bride, Paradise Lost. Ezzel együtt természetesen még bármi rejtőzhetett volna az esztétikus és illő borítóval ellátott lemezen, de mivel jómagam is szívesen barangolok a viktoriánus kor sötétebb oldalának árnyai közt, a The Blood of the Realm felkeltette érdeklődésem.

Noha semmilyen konkrét kép vagy elvárás nem alakult ki bennem a zenekar iránt, a korong tartalma egyértelmű és határozott csalódást okozott. Hangulatos és kellőképp bombasztikus nagyzenekari intróval kezdődik ez a közel másfélórás utazás, mely dallamát megtartva folyik át az igen tetszetős The Devil is an Englishman címmel ellátott nótába. A bajok pedig itt kezdődnek. Az első rögtön a hangzás. A gitárok sajnos messze kevesebb teret és erőt kaptak, mint az bármelyik tisztességes metal albumtól elvárható lenne, az erősen a Cruelty and the Beast-re emlékeztető dobok, a szintetizátor és a szimfonikus kórusok mellett csak zsizsegő zúgásként jönnek át. Ez utóbbi három összetevővel önmagukban nem sok gond van, hacsak a szimfonikus szinti- és kórus betétek enyhe elcsépeltségét nem számítjuk. Amivel még akad probléma, az a zene vokális része. Van itt blackes károgás, férfi szavalás á la Dani Filth mely néha túlságosan is hasonlít mindenki kedvenc gót mocsokmanójára, kórusok, női ének és női szavalás is. A blackes károgás sajnálatos módon borzasztóan gyenge, a szó szoros értelmében erőtlen, a szimfonikus kórusok és különösen a női ének a ripacskodás határán táncol, de még vállalható.

Ezekből az összetevőkből azért még össze lehetne hozni valami élvezhetőt, és a Lord Eibon Blackwood által vezetett csapatnak időnként sikerül is, ami azonban a lemezen található 15 dal nagyrészét tökreteszi és hallgatás után körülbelül tizenöt perccel nyomtalanul eltünteti a hallgató fejéből azt egy idegen szóval tudnám a legjobban leírni: inkonzisztencia. A dalok között semmilyen kapcsolatot nem igazán lehet találni, még azok között sem, melyek elvileg összetartoznak (A Shadow over London part 1.-3.), és ez még csak a kisebbik gond. A dalok egyes szerkezeti elemei is tökéletesen függetlenek egymástól, közös összekötőanyag hiányában egymás után pakolt ötletek halmazának tűnnek, nem pedig konzisztens zenei műnek. Ez a fajta fragmentálódás, szilánkosodás már a fentebb említett The Devil is an Englishmen című nyitódalban megmutatkozik. Hiába az – amúgy szintén elég szegényes és hatásvadász fantáziára valló – egész számon végighúzódó kórus és szintitéma, az a bő hat perc sehogysem áll össze dallá.

Természetesen akadnak kivételes részek és emlékezetes pillanatok a korongon, mint például a Tears of Angels & Dreams of Demons gépies elektroritmusa, mely az akusztikus pengetésekkel és Aleister Crowley versének szavalásával karöltve talán az album legjobban sikerült tételévé teszi a dalt. Vagy a Dominion of Will alaptémája, mely még 8 és fél percen keresztül szinte egyfolytában ismételve is élvezhető marad. Számos dalban és átvezetőben hallhatunk lépéseket, ajtónyikorgást, emberek zsivaját és más zajokat, zörejeket, de ezek sajnos teljesen funkciótlanok és nem állnak össze egy történet darabajaivá, így hatásvadász mivoltuk irritálóan nyilvánvaló. Az album második fele egy szintén a viktoriánus korban aktuális eseménysor körül forog, mégpedig a Hasfelmetsző Jack néven hírhedtté vált ismeretlen sorozatgyilkos története körül. A dalok közül számos utal címében és szövegében is ezekre a szörnyű tettekre (I am Whitechapel; Yours Truly, from Hell), sőt, a lemez végefelé megsűrűsödő hangulati – értsd: metalzene nélküli – átvezetőkben még a Jack által a rendőrségnek küldött levelekből is kapunk felolvasást.

Az igazán sajnálatos dolog a koronggal kapcsolatban azonban nem az, hogy nem kiérlelt és száz százalékos munka, hanem hogy ez ilyen formában eljut a kiadásig. Ahhoz a helyzethez tudnám hasonlítani ezen lemez kiadását, mint amikor látok az utcán egy igencsak nem az alkatához illő vagy csak neki ordítóan rosszul álló ruhát viselő embert. Ilyenkor nem értem, miért nincs senki a környezetében, aki a tudomására hozza, hogy az adott ruhadarabot felejtse el és ne erőltesse. Jelen esetben nem értem, miért nem volt a kiadóban egyetlenegy ember sem, akinek feltűnt volna, hogy itt valami nagyon nem stimmel, hogy egy zsák üvegszilánk az album, számos megoldás pedig már a kilencvenes évek végén is kínosnak számított volna. Tudom, hogy az én dolgom a kritizálás, de azért egy minőségi szűrőt minden kiadónak be kéne iktatni.

Nem kell persze végérvényesen leírni a zenekart, többek között az I am Whitechapel című kilenc és fél perces epikus(nak szánt) dalban érezhető azért, hogy a britek nem teljesen tehetségtelenek. Ez a dal magában rejti a továbbfejlődés magját és a jövőbeni siker ígéretét, de ehhez még nagyon-nagyon sokat kell dolgoznia és változnia az Eibon la Furiesnek. A The Blood of the Realm összeségében egy nagyon darabos, élvezhető összképet létrehozni nem képes debütalbum, mely azonban nem a “szemétre való” kategóriába tartozik, mert bizonyos mozzanataiból az értő fül kihallhatja a lehetőségeket. Debütnek megfelel, bár azt hiszem, mindenki jobban járt volna ha a Lordék még várnak egy-két évet a kiadással (a promófotókat pedig elfelejtik).

Tracklist:

1. The Blood of The Realm (Intro)
2. The Devil is an Englishman
3. Tears of Angels & Dreams of Demons
4. Horse of The Invisible
5. Winter Kings, Wicker Men & Her Infernal Majesty Brigantia
6. Dominion of Will
7. A Shadow Over London Pt 1
8. Yours Truly, From Hell
9. …And By The Moonlight
10. A Shadow Over London Pt 2
11. I Am Whitechapel
12. A Shadow Over London Pt 3
13. …Of Golden Dawns
14. Dark Designs
15. Infinite Man (Outro)

Pontszám: 4

Kapcsolódó cikkek

Hot News: Eibon La Furies announces new album

NorthWar

Szólj hozzá!