Az Utgard az Enslaved 15. (!) stúdió albuma. Ez már önmagában is komoly teljesítmény lehet bármely zenekarra nézve. Személyes véleményem azonban az, hogy ennek a csapatnak egyszerűen nincs rossz lemeze. Ezt az állítást még úgy is fenntartom, hogy az ezredforduló környékén határozottan érezni lehetett náluk egy afféle mélypontot. Nem, az Enslaved mindig is egy különleges színfolt volt az extrém zenék világában. Sosem felejtem azt a fantasztikus találkozást, mikor a Frost jegesen csilingelő melódiái először fagyasztották meg a szívemet. Már ott is megvoltak az egyedi jellemvonások, azóta pedig egészen elképesztő az a zenei fejlődés, amin keresztülmentek napjainkig.
Ezúttal nem mennék végig a sorlemezek bemutatásán, helyette talán szemléletesebb egy ’vikinges’ analógiával élni. Hajdan habzó szájú berzerkerként rontottak az ellenre. Durván megmunkált szekercékkel szakítva be ezernyi koponyát. A folyamatos harctól azonban kifinomodtak az érzékeik, s idővel művészi szintre csiszolták a tudást. Igazi veteránokká váltak, akiket persze még most is elkap időnként a harci düh, de nehezebb is kihozni őket a sodrukból. Jól megérdemelten nyúlnak a sörös kupák után, tudva, hogy nem lesz szégyenkezni valójuk, mikor belépnek majd a valhallába. Pár dolog viszont azóta sem változott. Még mindig hallják az őseik énekét. Hatalmas bennük a hagyomány tisztelet. Ugyanúgy kikérik Asgard isteneinek áldását a soron következő portyák előtt. Szükségük is van rá, mert szemük fáradhatatlanul a horizontot kémleli, új és újabb partokat keresve a felfedezés és a hódítás vágyától örökké részegen… Én valahogy így élem meg az Enslaved diadalmenetét. A tradíció és folytonos zenei útkeresés nem feltétlenül zárja ki egymást, és erre ez a norvég horda a legjobb példa. Még ilyen színvonal mellett is voltak mérföldkövek a pályafutásukban, ami jobban meghatározta egy időre az áramlatot. Ilyen volt például a Frost, aztán a Below The Lights, és lehet, hogy még korai kijelenteni, de közel 30(!) meghallgatással én már az Utgard-ot is ide sorolnám.
Nem olyan rég egy facebook-os csoportban valaki úgy fogalmazott velük kapcsolatban, hogy „Földöntúli, spirituális muzsika az Enslaved-é”. Bár tetszett akkor, de meg is mosolyogtam kicsit, mert mindig túlzónak érzem az ilyen kijelentéseket. Az új lemez hallgatása közben viszont újra és újra előjöttek bennem ezek a különösen csengő szavak. Ez egyben remek alkalom, hogy betekintsünk kicsit a zenei koncepcióba. Ivar elmondása alapján Utgard egy sötét, de nem feltétlenül gonosz vidék, ahol az óriások tanyáznak. Asgard isteneinek nincs hatalmuk ezen a területen. Ez az álmok birodalma, ami lehet ijesztő, de egyben varázslatos is. Pszichológia értelemben a tudattalan világa ez, ami fölött nincs igazi kontrollunk, viszont bejárható, feltérképezhető a szükséges nyitottság és bátorság támogató erejével. Ez az elgondolás volt a fő inspiráció az album születéséhez. Így már nem is hat olyan viccesen ez a „Földöntúli, spirituális” jelző. Még azt is hozzá teszem, hogy Ivar szerint ez az állapot teljesen spontán kerítette hatalmába a dalszerzés alatt. Előszőr kétkedett is magában, mert túl könnyen alakultak a dalok, de aztán fejet hajtott, mert egyre jobban körvonalazódott hozzá ez a koncepció. Később, a felvételek során szinte végig úgy érezték, hogy valóban Utgard-ban vannak.
A zenekar felállása ismét módosult egy kissé. A két őskövület mellett Arve „Ice Dale” Isdal is régi motorosnak számít, mivel már 2002-óta tagja a csapatnak. Håkon Vinje billentyűs, énekes az ’E’ album idején csatlakozott, viszont a dobos posztra újonnan érkező Iver Sandøy nem mellesleg még egész jó hanggal is bír, amit volt alkalma megmutatni a lemezen. Grutle is sokat használja ezúttal a tiszta éneket, így sosem volt még ennyire gazdag a vokális felhozatal náluk. De nézzük is meg szép sorjában, hogy mit kaptunk idén az északi mesterektől!
A Fires In The Dark egy epikus nyitányként szolgál, de önmagában is megállja a helyét. Már itt felütik fejüket különös megoldások, amitől eleinte csak értetlenül pislogtam. De épp ez a szép ebben, hogy csak lassan, az időt ráfordítva alakul ki bennem a teljes zenei kép. A java pedig még csak ezután jön. A Jettegryta rendesen meglepett már elsőre. Nem is tudom, mikor toltak utoljára ilyen félelmetes black metal pusztítást az arcomba. Szinte érezni, ahogy lehűl a levegő és elsötétül a környezet, miközben hallgatom. Persze, középtájon itt is bejönnek borult témák, de végig megőrzik a szentségtelen energiát. A Promó szöveg azt írja, hogy ők a Bathory és a King Crimson szerelemgyereke. Hát, ha valami, akkor ez a szám valóban tökéletes keresztmetszete az említetteknek. A Sequence egy tökéletesen semmitmondó témával indít és talán a lemez egyik legkidolgozottabb dalává növi ki magát a végére. Nagyon sok minden történik benne: több szólamú kórusok, furcsa, nyakatekert dallamok, amit egészen a káoszig fokoznak, ez pedig egy simogatóan lágy, pszichedelikus tételben tisztul ki. Egyik nagy kedvencem! A Homebound volt az első klipnóta, amit ízelítőnek szántak. Igazi, slágergyanús szerzemény, mármint Enslaved mércével mérve. Iver Sandøy éneke itt kapott a legnagyobb szerepet, és Ice Dale kanyarít rá egy nagyívű szólót. Valamiért a The Watcher számukra emlékeztet a Vertebrae lemezről, de ez jóval energikusabb annál. Az Udgardr lényegében egy hangeffektekkel kísért monológ norvég nyelven előadva, ami átkísér a lemez egyik legbátrabb zenei lépéséhez. Az Urjotun-t indító elektronikus témára érkező krautrock-ja közelebbi rokonságban van a Killing Joke-al, mint mondjuk a Mayhem infernális pusztításával. A vicc azonban az, hogy még így is megtalálja a helyét a zenei összképben. Ez is bizonyítja, hogy az Enslaved mennyire szerteágazó stílusokat ötvözött egybe már eddig is. A Flight Of Thought And Memory a Sequence-hez hasonlóan ismét egy nagyon változatos dal. Harmóniák, kórusok, féktelen energiák, kötetlen zenei progresszió, ahogy csak ők tudják. Kicsit bajban is vagyok itt már a megfogalmazással, mert mindenhová jut valami extra dolog, hangulat, amire igencsak nehéz megfelelő szavak találni. A Storms of Utgard egy nagyon jól összegyúrt alkotás. Egyszerre rock’n Roll-os lazaságú és fenyegető. Ezeket fura lehet így egyben olvasni, de aki valamennyire ismeri őket, már amúgy is tudja, hogy sosem fogynak ki a meglepetésekből. Én éppen ezt szeretem a zenéjükben: bár nincsenek megadallamok, vagy igazi súly, felettébb szikár, mentes a hangszeres bravúroktól, de szabályok nélkül tudnak működni, mert maga a zenei koncepció az egyetlen, ami számít. Ebben pedig kiválóan teljesítenek. Az album a meglehetősen nyugis hangvételű Distant Seasons-el zárul, álomszerű kórusokkal megtámogatva. Ilyet se igazán hallottunk tőlük eddig, de itt már végképp nincs min csodálkozni többé. Tökéletes befejezés!
Az Utgard-al megint egy varázslatos, egyéni atmoszférával rendelkező lemezt kaptunk kézhez, és ez valahol már elképesztő! De most komolyan! Tudnátok még egy bandát említeni, aki ennyi lemezzel a háta mögött még mindig aktív zenei kísérletezést folytat, egyben megőrizve az eredeti elképzelést is? A pontszám természetesen egy gigantikus 10-es.
Tracklist:
- Fires in the Dark
- Jettegryta
- Sequence
- Homebound
- Utgardr
- Urjotun
- Flight of Thought and Memory
- Storms of Utgard
- Distant Seasons
Pontszám: 10