Kiadó: Earache
Weboldal: facebook.com/EphelDuathOfficial
Kiadás éve: 2009
Stílus: Avant-garde Jazz / Metal
(scroll down for English Version)
Hogy milyen egy olyan konceptalbum, ami egy kutya szemszögéből mutatja be a világot? Hát a legjobb esetben is furcsa. Az Ephel Duath új lemeze márpedig pontosan ezen koncepció jegyében született meg, az összes szöveg egy kutya mindennapjairól szól, de még a promóképeken is egy kutya látható a zenekar gitárosa és agya, Davide Tiso mellett. Mivel szeretem a konceptalbumokat és a beteg művészeket, gondoltam, teszek egy próbát a zenekarral.
Hogy pontosan milyen zenét is hallunk a korongon, azt igen nehéz lenne bekategorizálni, de az Ephel Duath ismerői ezt már megszokhatták. A zenekar soha nem adott ki még két ugyanolyan dolgot a kezei közül, belekóstoltak már a black metaltól kezdve a dubon át a jazzig mindenbe, természetesen egyikkel sem tudtak túl nagyot hibázni. Ez a korong most épp milyen? Hát igazából azt könnyebb elmondani, hogy milyen nem. Nincs rajta igazán gyors tempó, nincsenek rajta hagyományos dalszerkezetek. Az egyetlen dolog, ami minden számban közös, az a borzasztóan idegesítő kiadói sípolás (ami mellesleg hangulatilag eléggé értékelhetetlenné teszi a dolgot, hiába igyekszik szegény kritikus). Az infólap Queens of the Stone Age-t emleget, de én ezt nem tartom helytállónak, talán csak egy-két pillanat erejéig. Hogy mégis lehessen valami kis halvány elképzelést kreálni, próbálok kapaszkodókat keresni. Felhígított Meshuggah-szerű dolgokat hallani vélek a gitárokban, nem is keveset. Az ének néha hörög is, ha az adott sztoribeli elem megkívánja, de az esetek többségében tisztán, kicsit reszelősen, mélyen zeng.
A nyitó Gift egy enyhe blues-hangulatot hordoz magában, az ének valahol a hörgés és a tiszta ének között van. Ebben a dalban is, de sok másikban is elkap az érzés, hogy a The Dillinger Escape Plan felnőtt, érett kiadását hallgatom. A váltások, a hangulatok és a zenei képzettség sokszor megegyezik, de az Ephel Duathból hiányzik a csapkodás, őrjöngés, káosz. A Promenade-ben található a kedvenc szövegrészem, ami szerintem kicsit komikus is: „I’m whacking my tail so hard, all my body seems to be dancing” (azaz „Olyan hevesen csóválom a farkam, hogy egész testem táncolni látszik.”). Zeneileg az „alap” zúzásra játszott sírós gitárok jellemzik. A hármas Breed-ben teljesen szétesős matek részt is találunk, amit egy egyszerűnek hangzó rész követ, végül szólószerű instrumentális részbe torkollva. Torzított, kicsit távolibbnak ható ének is sokszor előfordul a dalokban. Több dalt nem nagyon tudnék kiemelni, az anyag egyik hibájaként meglehetősen nehéz ugyanis különbséget tenni a kettőtől öt percesig terjedő tételek közt. Kivételt képez ez alól a Guardian című tétel, melynek csúcspontján nagyon mély és megmozgató gitárdallamok kaptak helyet. A Spider Shaped Leaves is kiemelkedik az album képéből, nagyon hangulatosan indít, olyan érzést hozva létre, mint mikor a természetben ér bennünket egy vihar kezdete, és bár tudjuk, hogy pillanatokon belül el fogunk ázni, nem zavartatjuk magunkat. Később azért bedurvul kicsit a dal, de időről-időre visszatérnek az akusztikus-borongós témázások.
Még az utolsó Bark Loudról hadd ejtsek néhány szót, ez ugyanis az album legjobb tétele, és biztos vagyok benne, hogy nem csak számomra. Ez is az előzőhöz hasonló akusztikus hangulatteremtéssel indul, azonban itt a folytatás nem töri össze a gondosan felrajzolt képet. Síró gitárok szólnak érthető és nem túlművészkedett alapokon, néhol még egy-két, a Dillinger legújabb albumára emlékeztető elektronikus roham is színezi az összképet. És ami a legfontosabb, hogy ez a dal instrumentális. Nem mintha a többi dalban rossz lenne az ének, de ennek a tételnek nagyon jót tesz, hogy nincs benne. Ha az egész album ilyen lett volna, akkor a közönség sokkal jobban járt volna, de hát az igazi művészeknek az a dolga, hogy figyelmen kívül hagyják a közönség igényeit.
Nagyon sok türelem kell ahhoz, hogy ennek az anyagnak a mélyére ássunk, de hogy megéri-e, arról nem tudok nyilatkozni, nekem ugyanis nem sikerült teljes egészében magamévá tennem a korongot. A zenekar rajongóinak nem kell ajánlanom, ők már úgyis megvették. Rajtuk kívül azonban csak azoknak ajánlom, akik valami másra kíváncsiak, valami olyanra, amilyet még sosem hallottak és amiért hajlandóak is sok időt és figyelmet áldozni. Ez egy egyedülálló lemez, de sajnos jóval kevésbé élvezhető, mint amennyire művészi.
——————————
ENGLISH VERSION:
What’s a concept album like that shows the world from a dog’s perspective? Well, it is strange at best. Anyway, the new album from Ephel Duath deals with exactly the same theme, all the lyrics are about the everyday life of a dog, and even on the promotional photos, the guitarist and musical brain of the band, Davide Tiso is accompanied by a dog. Since I like concept albums and sick musicians, I decided to give the band a try.
The exact likeness of the music on the disc is very hard to define, but those who know Ephel Duath already got used to this. The band has never released two albums of the same kind, they tasted everything from black metal to dub to jazz, and has not made really big mistakes with any of these. So what’s this disc like? Well, it is easier to tell what it isn’t like. It has no fast tempos, and no usual song structures. The only thing common in every song is the annoying copy protection beep which renders the whole album’s mood quite impossible to write of, no matter how the poor critic tries. The infosheet speaks about Queens of the Stone Age, but I think that has nothing to do with Ephel Duath, only if you force it. In order for you to create some slight idea about the music contained herein, I try to look for help. There are some things in the guitar play that remind me of a softer, lighter, more watery Meshuggah. The vocals are sometimes growling if the storyline needs it, but in most of the cases it’s low and clear though a little scratchy.
The opening Gift brings a little blues-feeling, the vocals being somewhere between growling and clean vocals. I get a certain feeling in this song and in others as well, that I’m listening to a more mature, a more grown-up edition of The Dillinger Escape Plan. The changes, the moods and the musical technicianship is quite the same many times, but the madness, the rage and the chaos is missing from Ephel Duath. In Promenade is my favourite lyrics part, which is quite comical I think: „I’m whacking my tail so hard all my body seems to be dancing”. Musically, it is characterised by crying guitars on top of the basic low guitar riffs. In the third track entitled Breed, we can find a chaotic math part, followed by a simple-sounding piece and finally transforming into a long, solo-like instrumental part. We can also hear distorted, distant-sounding vocals every now and then. I couldn’t really pick out more songs, since it’s quite hard to make a difference between most of them, being one of the disc’s negativities. The song Guardian forms an exception, on the climax of which there are really deep and moving guitar melodies. Spider Shaped Leaves also stands out from the album’s average, it starts very moodily creating a feeling similar to the one you feel when a storm is about to catch you in the nature and you know will be soaked to your skin in minutes, but you just don’t care. Later, the song gets a little more heavy, but from time to time, the acoustic-sinister aura returns.
Let me say just a few more words about the last song entitled Bark Loud, since this is the best track on the disc, and I’m sure not just for me. This also starts with an acoustic mood-creation phase, but here, the next part does not break the carefully designed picture. Crying guitars upon understandable and not over-artistic bases, and even some electronic rushes can be found, which are similar to those found on the last album of The Dillinger Escape Plan. And what is most important, this song is instrumental. Not that the vocals are bad in other songs, but it does great good for this songs that it doesn’t have any. If the whole album was like this, then the audience would get a much better disc, but the real artists’ job is to don’t give the slightest care to what the people need.
Getting deep into this album needs a lot of patience, but I can’t tell whether it’s worth it, because I myself did not get to the bottom of it. I don’t have to recommend this to the fans, they have already bought it. Apart from them, I only recommend it to people who want something else, something they never heard before and for what they are ready to sacrifice a lot of time and attention. This is a unique album, but unfortunately it is far less enjoyable than artistic.
Tracklist:
1. Gift
2. Promenade
3. Breed
4. Silent Door
5. Bella Morte
6. Nina
7. Guardian
8. Spider Shaped Leaves
9. Bark Loud