Gondolom, másnál is előfordul, hogy egy íz, egy illat vagy egy pillanatra összeálló jelenet fénysebességgel képes visszarepíteni valamely korábbi emlékhez, élményhez. Nos, velem ez történt, mikor anno belefutottam az Eternal Champion bemutatkozó lemezébe. Az I am The Hammer epikus hangulata, Jason Tarpey hipnotikus hangja egészen tizenkét éves koromig vitt, amikor először csodálkoztam rá a heavy metal zenék világára. Ez volt a belépőm, még ha az ízlésem sokat is formálódott azóta. Ma már akár egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány klasszikus metal albumot veszek elő egy évben, de az biztos, hogy mindig is lesz egy külön kis polc a szívemben az ilyen zenéknek dedikálva.
Szerencsére, a The Armor of Ire nem csupán a nosztalgiafaktorban utazott, így elég jól csengő név lett a tenger túloldalán erőre kapó ún. NWOTHM (New Wave of Traditional Heavy Metal) bandák sorában. Személy szerint engem nem nagyon sodort magával az áradat, de valamiért, talán épp a fentebb említettek miatt, az Eternal Champion kivételt képez. A siker nem is maradt el. A rajongók és a szakma egyaránt visszafojtott lélegzettel várta a folytatást, ami idén meg is érkezett Ravening Irons címmel.
A gyönyörű borító Ken Kelly alkotása, akinek korábban olyan műveket köszönhettünk, mint Kiss „Destroyer”, Rainbow „Rising”, vagy a Manowar „Kings of Metal”. A külcsín tehát csodás, de mi a helyzet a belbecs terén? Jelentem, ott sincs okunk panaszra. Minden elvárást sikerült megugraniuk, sőt bizonyos módon előre is léptek közben. Az epikus hangnem továbbra is adott, Jason hangja pedig immár védjegye a bandának. Barátunk nem egy dalos pacsirta, a hangterjedelme is elég szűk keretek között mozog, de egyedi orgánuma, fogós dallamai mégis szerethetővé teszik. A számokat nem variálják túl, de azok jól megkomponáltak, emlékezetesek, és ez itt a lényeg. A szólók terén és a finomabb részletek kidolgozásában is határozottan fejlődtek. Számomra mégis az a legszimpatikusabb az egészben, hogy már egyáltalán nem a nosztalgiára építenek. Az Eternal Champion egy ízig vérig mai zenekar, ami persze továbbra is a Manilla Road, Warlord, Manowar nyomdokain halad, de ez mellett igenis mernek modernek lenni. Az új album sokkal keményebb kötésű, néhol már szó szerint thrash-be hajlik amit játszanak, de az epikus hangvétel miatt nekem a Candlemass is sokszor beugrik. Szóval, van itt thrash, heavy, epic doom, power, amit rendkívüli módon sikerült összegyúrnia a csapatnak. Ez pedig hatalmas potenciál lehet a jövőre nézve.
A Face in the Glare-el berobog a jellegzetes EC érzés egy kifejezetten húzós riff hátán. Minden momentumnak önálló, kiérlelt karaktere van. A Ravening Iron, mint egy csatába hívó himnusz, úgy ránt magával egyre magasabbra. A Skullseeker az I am the Hammer-t idézi meg kimért menetelésével az előző lemezről. A War at the Edge of the End némileg lazább, sőt ez a leg régisulisabb tétel. Ikergitárok, lovagló ritmus meg minden. Kis túlzással, egy Manilla Road lemezről sem lógott volna le. A Coward’s Keep az egyik kedvencem, s egyben a lemez legkeményebb dala, jó kis thrash-es zúzással és akusztikus levezetővel. Szerintem itt kaptak helyet a legjobb szólók is! Remélem, a jövőben még több ehhez foghatót hallok majd tőlük! A Worms of the Earth is egy nagyon erős szerzemény. Itt megmutatják, hogy egy klasszikus epic metal-nak hogyan is kell szólnia 2020-ban. Jason még bele is hörög néhol, csak hogy nyomatékossá tegye mondandóját. A The Godblade egy nagyon hangulatos, 80-as évek fantasy filmjeit idéző instrumentális átvezető. Az utolsónak érkező Banners of Arhai egy akkora Candlemass worship, hogy csak na, de ezt én egy cseppet sem bánom.
Az Eternal Champion kiváló példája annak, hogy hogyan lehetséges egészségesen élni egy zenei örökségből, majd erőt merítve belőle továbblépni új horizontok felé.
Tracklist:
- A Face in the Glare
- Ravening Iron
- Skullseeker
- War at the Edge of the End
- Coward’s Keep
- Worms of the Earth
- The Godblade
- Banners of Arhai
Pontszám: 9