Kiadó: AFM Records
Weboldal: www.fearfactory.com
Kiadás éve: 2010
Stílus: Metal
Már 1992-ben, amikor megjelent a banda első lemeze Soul of a New Machine címmel, számomra azonnal a legnagyobb kedvenceim közzé emelkedtek. Nem ők alkották meg a death metal fogalmát, sőt nem voltak úttörői az indusztriális zenének sem, de e két stílust olyan egyedi hangulattal, csak rájuk jellemző kifejezésmóddal ötvözték, hogy azonnal rabul ejtette az ezekre fogékony embert. Elkötelezettje lettem a csapatnak, de elfogulttá soha sem váltam, mert a későbbi sorlemezeik már nem azt nyújtották, amit egy rajongó elvárhatott volna egy ilyen sikeres és emlékezetes kezdés után. Az új évezredben már kevésbé fordult a Fear Factory felé a figyelmem, inkább csak belekóstolgattam a munkáikba. De 2010-ben már tűkön ülve vártam az új lemezt, mert Burton C. Bell mellé visszaérkezett az eredeti dalfelelős, Dino Cazares, s így most újra együtt a két alapító tag. Bár soha nem volt tagja a bandának, de Gene Hoglan úr érkezése is felvillanyozott, aki nem akármilyen csapatokban ütötte a bőröket. Többek között a Dark Angel, a Forbidden, a Death, a Testament zenekarokban töltött hosszabb-rövidebb időt.
Megérte-e a várakozást, illetve beváltotta-e az elvárásokat az új anyag? A lentebb látható pontszám önmagáért beszél. Kérem szépen, egy kegyetlen, gyilkos anyag látott napvilágot „félelem gyár” módra. Mellőzve a kísérletezést, az új útvonalkeresést, sokkal direktebb, arc leszakítóbb albumot hoztak össze a kaliforniai fiúk. A hangzás tiszta, de nem túl steril, a keverés is teret enged mindegyik zenésznek, anélkül, hogy bármelyikük is háttérbe szorulna. A tempó folyamatosan kezd felpörögni, a sebestől a fenemód gyorson át a fejleszakítóig fokozódik. Ebben nem kis szerepe van a már fentebb emlegetett Hoglan úrnak. Ha nem ő ülne a dobok mögött, azt mondanám, géppel hozták össze a dobtémákat. Nincs géppisztoly, amely megérdemelné, hogy hasonlatképpen felemlegessem. Nem titkolom, sokat hozzáad az értékeléshez Gene-nek az albumon nyújtott teljesítménye. Burton hozza a napjainkra már professzionálisra fejlesztett hardcore-szerű ordítását és az elszállós, finom dallamokkal keretbe foglalt énekstílusát. Természetesen a brutál mondatdarálásból nagyobb arányban kapunk, de ez így van jól, legalább nem veszélyezteti a lemez homogenitását. Nagyon nehéz kiemelni dalokat, hiszen mindegyik arra késztet, hogy semmivel és senkivel nem törődve, felugorva a fotelből, léggitárral kísért őrült headbangelésbe kezdjek. Fontos megemlíteni, hogy az album középső tartományában csúcsosodik ki igazán, szinte lélegzetvételnyi időt sem hagynak számunkra a srácok. Viszont éppen ebben látom a Mechanized egyetlen igazi negatívumát is. A lemez vége felé két dal, a Designing The Enemy és a Final Exit kevésbé feszes tempójú, elmélkedősebb, némi lírát is felmutató szerzemények. Ha ötletesebben osztották volna el a lemezen ezt a két számot, akkor nem lenne olyan érzése az embernek, mintha az album végére kicsit leülne a hangulat és a tempó.
Sajnos nincs arról információm, hogy mennyire érzik jól magukat egy csapatban, mennyire életképes a jelenlegi felállás. Ez a projekt, ami most létrejött és letette ezt a lemezt asztalra, visszahozhatná a Fear Factory „márkanév” régi, dicső fényét. De tartok tőle, ha újabb tagcserék lesznek, már nehéz lesz megismételni az itt hallottakat. Nem beszélve Gene „hűségéről”, aki nem kifejezetten köti le magát egy bandához!
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Mechanize
2. Industrial Discipline
3. Fear Campaign
4. Powershifter
5. Christploitation
6. Oxidizer
7. Controlled Demolition
8. Designing The Enemy
9. Metallic Division
10. Final Exit