GORGOROTH – Instinctus Bestialis

Print Friendly, PDF & Email

2015. dec 21, 9:49 :

Kiadó: Soulseller Records

Weboldal: www.gorgoroth.info

Kiadás éve: 2015

Stílus: Black Metal

Brief Sum: Norwegian black metal band Gorgoroth presented their 10th studio album this June. After a hectic period (the well known name dispute) the guys were able to show they are still active and have good musical ideas. Last album of Frank Robert Watkin, former bass guitarist of Obituary, who passed away this October. The last album in the queue, called Instinctus Bestialis, is an excellent piece work, combining the pure and raw brutalism and anti-human music of Gorgoroth with melodic inserts, and I have to tell, that’s my favourite Gorgoroth album to date. Try it, listen it, and ask Roger to play as many Instinctus Bestialis songs on stage as possible!

 

Négy évnyi várakozás után idén júniusban jelent meg a Gorgoroth új jubileumi, tizedik albuma, a Instinctus Bestialis. Mivel a zenekar háza táján elég nagy volt a jövés-menés, nem árt kicsit a részletekkel is foglalkozni.

Gondolom, még mindenki emlékszik a klasszikus konfigurációra, arra, amelyik a kalandos életű Black Mass Kraków 2004 videón is szerepel; ez a felállás játszott egy évvel később, 2005-ben a Kultiplexben is. A 2006-os huzakodás (azaz hogy tulajdonképpen kinek is a tulajdona a Gorgoroth név, és gondolom az ezzel járó bevétel) a zenekar szakadásához vezetett: a bőgős és egyben általános iskolai tanár Tom Cato Visnes (King ov Hell) és az énekes Kristian Eivind Espedal (Gaahl) elhagyták a zenekart, és azóta számtalan formációban működtek (God Seed, Ov Hell, Abbath, I, Jotunspor, Gaahlskagg, Sigfader, Trelldom, Wardruna), közben pedig Roger Tiers (Infernus) meg vitte tovább a Gorgoroth maradékát. Ezek a jogi viták nagyon kellemetlenek; az Abbath zenekar mai napon aktuális konfigurációja például teljes egészében érintett ilyen jellegű perekben (Ølve Eikemo és Tom Cato Visnes).

Az utolsó klasszikus felállású album az Ad Majorem Sathanas Gloriam volt, utána három évig néma csönd. A zenekar szétszakadását követő évek az átkonfigurálódásról szóltak, aminek eredményeként a csapat felállása hosszabb időre stabilizálódott. A dobokat a Dawn-ból ismert Thomas Asklund kezeli, a bőgőt az Obituary basszerosa, Frank Robert Watkin vette át Bøddel néven. Gaahl helyére Thomas Kronenes (Pest) érkezett, és ez a felállás legalább egy időre stabilnak bizonyult. 2012-ben (a Gorgoroth honlapja szerint) Pest egyre kevésbé volt hajlandó turnézni, így ismét csere következett, a Taake-ból ismert Ørjan Stedjeberg (Hoest) ugrott be, majd később a szerb Atteringer vette át a mikrofont. Frank még megélte az idei album megjelenését, azonban október 18-i halála óta session basszusgitáros játszik a Gorgoroth-ban. A második gitáros posztjának változását nem sikerült összerakni, csak ezen az albumon három májsztró, Henrik Ekeroth, Chris Cannella és Fábio Zperandio is beugrott szólózgatni; az utóbbi úriember – tök kopaszon – a legutóbbi, decemberi turnén is szorgalmasan reszelte a húrokat.

Kíváncsi voltam, hogy a leginkább klasszikusnak mondható korai albumokhoz képest (mondjuk Pentagram, Antichrist, Under the Sign of Hell és Destroyer) hogyan is fest az új jövevény; a régi albumokkal folyamatosan az a problémám, hogy gyenge a keverés, és a zene időnként meglehetősen monoton tud lenni. Ám ehhez képest…

…dobtam egy hátast. Az első dal, a Radix Malorum nagyjából tizedik másodpercénél meg kellett hogy állítsam a lejátszót, hogy ellenőrizzem, tényleg a megfelelő albumot tettem-e be. Ugyanis azt hittem, hogy valami elfeledett Belphegor-lemez került a kezembe: erős, gyors, dallamos nyitás, és tiszta, ismétlem, tiszta keverés. Maga a dal nem lesz a bonyolultság szimbóluma: A-B-A-C-B felépítés, kellemesen dallamos, pontosan annyi szeretne lenni, mint amennyi, nem több, nem kevesebb, jól eltalált arányokkal.

A Dionysian Rite akár a közvetlen folytatása is lehetne a Radix Malorum-nak, szervesen illeszkednek. Viszonylag tipikus dal, jó kis háromnegyeddel kezdődik, a kezdő riff végén lévő disszonáns akkordfelbontás kifejezetten feszültté teszi a dalt. A szerkezete is faék-egyszerűségű: A-B-A-C, és igen jól játszik az ellenénekkel: a gyors, zakatolós háromnegyedes A részek sikeresen ellenpontozzák a lassú és négynegyedes B részeket. Az utolsó bő egy percnyi lassú rész (C) kicsit lóg a levegőben, valahogy egyszercsak véget ér; igazából hiányolom a dal rendes befejezését.

A háromnegyedes felütésű Ad Omnipotens Aeterne Diabolus az album leghosszabb dala, és szerintem köszönő viszonyban sincs a Gorgoroth eddigi munkáival. Lassú, kicsit úthengerszerű aláfestés mellett könnyed akkordfelbontások teszik dallamossá a kezdést. A szerkezete komplexebb, mint az előző dalok, és dallamosabb is, különösen a refrén. Csak ismételni tudom magam: ha azt mondja valaki, hogy a Belphegor egy kicsit áthangszerelt dala, simán elhiszem. Azzal együtt, hogy szeretem ezt a dalt, azért némi kritikát hadd fogalmazzak meg: ha mindez az öt és háromnegyed perc helyett három és félbe belefért volna, szerintem nagyobbat ütne.

A Come Night kezdete sem átlagos: a kromatikus(nak hangzó) dallamvezetés után rövid szünet, majd rövidke kiállás (interludium). A kezdő háromnegyedes galoppozó riffek tök jók, a kicsit magasabban játszott „kiállást” (0:39 – 0:41) meg tuti, hogy hallottam valamelyik Belphegor-nótában. Nagyjából két riff-et variál (az inkább az elején, a másik a végén, közte meg rövidke átkötések), és keretes szerkezetű, azaz a nyitó résszel zár. A zenei mondanivalóhoz képest a hossz ideális (hasonló példa: Marduk); volt két jó ötlet, és ebből sikerült összehegeszteni egy két és fél perces számot. Tök jó, csak így tovább.

Ha a kezdése alapján kellett volna tippeljek, meg nem mondom, hogy a Burn in His Light egy Gorgoroth-dal. Lassú, elmélázó kezdés, dallamos, és az utána jövő galoppozó négynegyedek sem annyira tipikusak. Érdekes, hogy csomó riffek szerkezete hasonlóságot tükröz: a részek első háromnegyede (általában) valamilyen zúzás, amit jól ellenpontoz a riff végén lévő dallamosabb…nem kiállás, mondjuk feloldás. A dal szerkezete mondjuk nem lesz egyetemi tanagyag (A-B-szóló-A-B) – igen, jól látod, kicsivel 2:00 után kezdődik a szóló. Azaz szólók, merthogy abban a harminc másodpercben két gitár felelget egymásnak (ha jól sikerült összeraknom a legót, akkor nem Roger-t halljuk, hanem Chris Cannella és Fábio Zperandio munkája). Roger, lécci, tanuld meg a rövidebbiket, és hadd halljuk élőben is! Tudom, hogy nem true meg nem (teljesen) black, meg nem is antiszociális és mizantróp eléggé, viszont tök jó! És akárcsak a Come Night, ez is (majdnem) keretes szerkezetű.

A Rage gondolom akkor írodott, amikor Roger barátunk néhány régebbi cimborával elment északra blackmetalkodni, és otthon hagyta Bergenben a legényeket egyedül. Addig meg a legények összeütöttek egy baromi jó, drámai dalkezdetet (na erről sem mondanám meg, hogy Gorgoroth) egy kellemes kis szólócskával. Aztán 0:40 körül Roger barátunk szabadsága lejárt, és odacsapott. Kellemes kis lassú, depressiós háromnegyedek következnek, semmi extra, minden kiszámítható, időnként könnyed torzított akkordfelbontások (kicsit az Immortal jutott eszembe, 1999, At the Hearth of Winter). Aztán 2:30 körül Roger újabb vakációra ment, és addig egy akkordfelbontással megbolondított szólócskát tákoltak össze a fiúk – ha más lenne a torzítás, tőlem ez még akár Iron Maiden is lehetne. Tessék játszani élőben, mert ez is ütni fog; koncertbefejezésnek pont ideális!

A Kala Brahman-ot egy hete hallottam élőben, úgy a refrén környékén sikerült is azonosítani. Talán ez a leggorgorthabb dal mindegyik közül, gondolom, ezért is játszották Manchesterben; lassabb és gyorsabb részek váltakoznak, a lassabb pedig a mármár „hagyományos”-nak mondható akkordfelbontásokkal operál (az ének alatt is). Az időnként hallható egy-egy negyednyi szünet érdekes színfolt, és szerencsére nem töri meg a zene lendületét. Az egyetlen kritikám, hogy ez a szám a második leghosszabb, és a zene ötletek mennyiségét tekintve mindenki jobban járt volna, ha ez a második legrövidebb; hogy pontosabb legyek, az utolsó két percet egy az egyben el lehetett volna hagyni.

A záró tétel, a kurta Awakening mindennel nyit, amivel csak lehet: gyors, pörgős zene és ének azonnal. Szerintem ezt az urak nem igazán szánták önálló dalnak, leginkább egy szünetet követő outro. Mindössze két riffből áll, és ebből az egyik riff monoton és egyre halkuló ismétlése – ugyanazzal a szöveggel – teszi ki magát a dalt. Igazából, ha a Kala Brahman végét lecsapjuk és az Awakening-et hegesztjük oda befejezésnek, szerintem az sem rossz.

Mit mondhatnék összegzésül? Csak pozitívumokat. A Gorgoroth brutális és depressziós zenéje kapott egy kis dallamot, amitől pontosan ugyanúgy üt, csak a monotonitása lett kiherélve. Sikerült két dolgot – magát a Gorgoroth-ot és a vendégjátékosok szólóötleteit – úgy összehegeszteni, hogy az természetes legyen, és ne két dolog összeerőltetése. Rövidek a dalok, amit nagyon értékelek: a halálom az, amikor valaki a három másodperces zenei ötletből úgy csinál tízperces dalt, hogy ezerötszázszor eljátssza azt. És ami a legfontosabb: tiszta lett a stúdiómunka, ami talán a legfontosabb – képzeld el, amikor a kedvenc könyvedet azért nem tudod elolvasni, mert szimplán szétcsúszott a nyomtatás. Szóval szerintem a Gorgoroth összehozta története legjobb albumát, amit tíz ponttal jutalmazok, és boldogabb lettem volna, ha az egy szál Kala Brahman-on túl más is elhangzott volna belőle a múlt héten. Tehát, kedves Roger, baromi jó lett, amit csináltatok, sok ilyen albumot szeretnék Karácsonyra kérni. Ja, és ha játszanátok is róla, az még jobb lenne.

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Radix Malorum
2. Dionysian Rite
3. Ad Omnipotens Aeterne Diabolus
4. Come Night
5. Burn in His Light
6. Rage
7. Kala Brahman
8. Awakening

Pontszám: 10

VN:R_U [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
Ezt a cikket eddig 297 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!