GREEN CARNATION - Leaves of Yesteryear

A Green Carnation-t Tchort alapitotta, aki olyan bandákban fordult meg, mint a Blood Red Throne, Carpathian Forest, de a legendás Emperor – In the Nightside lemezén is basszerozott. Az első demón még death metal szólt, de a debüt lemez már egy atmoszferikus doom zenét rejtett. A második albummal viszont egy hatalmas gót progresszív zene született. Ezzel a méltatlanul kezelt mesterművel Tchort kislánya elvesztését próbálta feldolgozni. Az egész lemez egyetlen, egy órás tételből áll, telis-tele, mélységes dallamokkal, vonósokkal, gyermek, és női vokállal, de még az In The Woods-os Jan Kenneth is tiszteletét teszi, jellegzetes hangjával.

Az egyszemélyes project ezután teljes zenekarrá alakult, ami sokat változtatott az arculaton. Az új iránnyal könnyedebb, slágeresebb gótikus ízű progresszív rock/metal hangnemre váltottak. A melankólia megmaradt, de itt már a fülbemászó dallamok az uralkódóak Kjetil Nordhus (Trial of Tears, ex-Subterranean Masquerade) csodálatos énekére építve. Számomra ‘A Blessing In Disguise’ lemez volt a legkedvesebb, ahol a legjobb formában ötvözték a keménységet és dallamokat. A The Quiet Offspring nekem már tényleg kicsit túl slágeres volt, bár ez nem von le a dalok egyébként igen magas színvonalából. Dallamérzékenységük, zeneszerzői vénájuk okán, csakis az Amorphis-hoz tudnám hasonlítani őket. Ezt a korszakot zárta hosszú időre a csodálatosan intim hangulatú Acoustic Verses, amin a címből jól kivehetően végig akusztikus hangszerelésű lírai dalok sorakoznak. Ezután hosszú időre pihenőre mentek. Félő is volt, hogy végleg lehúzzák a rolót. Nekem személy szerint Kjetil orgánuma hiányzott a leginkább, s bár felbukkant itt-ott, köztük egyik nagy kedvencem a Subterranean Masquerade két utolsó albumán, de rá kellett jönnöm, hogy a Green Carnation igazán az ő közege. Ezért is villanyozott fel annyira, mikor megtudtam, hogy új lemezen munkálkodnak.

Itt végül el is érkeztünk jelen alanyunk, a Leaves of Yesteryear –hez. Nem tagadom, volt bennem némi félelem, mert láttunk már korábban rengeteg példát arra vonatkozóan, amikor a visszatérés, csupán a régi méltóság megtépázására volt jó, semmi másra. Szerencsére a Green Carnation semmit sem veszített varázsából. Ha úgy vesszük, lényegében ott folytatják, ahol 2006-ban abbahagyták. Tovább megyek, számomra elkészítették a ‘Blessing’ testvérpárját, ugyanis a dalok ismét keménykötésűbbek, urambocsá! fémesebbek lettek. Az album mindössze 44 perc játék idejű, ami négy saját szerzeményt és egy Black Sabbath feldolgozást rejt. Ezzel el is lőttem a lemez egyetlen negatívumát. Nyugodtan hozzádobhattak volna még két ilyen színvonalú szerzeményt, és akkor nem gyötörne a hiányérzet minden egyes hallgatás után. Na mindegy, ez legyen a legnagyobb bajom, ha ha!

Tchort-ék nem árulnak zsákbamacskát. Már a nyitó címadó dal is egy hatalmas himnusz, azonnal ható fülbemászó melódiákkal. A nyolc perces tétel annyira össze van rakva, hogy csak a felének tűnik sokadik hallgatásra is. Másodjára, már totál együtt akarod énekelni velük a refrént.

Másodiknak érkezik a Sentinels. Kimértebben, szigorúbban adagolja a kőkemény riffeket, de csak azért, hogy ezután hátára vegye a lemez talán legbombasztikusabb refrénjét. Itt már megjelennek a duplázó lábdobok is. Lelki szemeim előtt már látom is, hogy mekkorákat fognak ezzel zúzni élőben.

A harmadik, My Dark Reflections of Life and Death a maga tizenöt és fél percével a lemez legprogresszívebb, egyben legkomorabb darabja. Ugyan nem mennek már olyan mélyre, mint a Light of the Day idején, de azért bőven lehet itt is borulni. Végig játszanak a tempókkal, dinamikával, hangulatokkal, így egy pillanatra sem ül le a dal. Van itt billentyű, flamenco gitár, szóval változatosságra nem lehet panasz.

Ezzel el is érkeztünk az utolsó saját szerzeményhez. A Hounds súlyos döngölésre épít, de a 10 perces játékidőben itt is többfelé elkalandoznak, ami annyira szerethetővé teszi zenéjüket.

A Balck Sabbath Solitude-ja zárja az albumot, amit kisebb áthangszereléssel sikerült teljes mértékben magáévá tennie a csapatnak. Kjetil hangjával szívesen elhallgatnék még efféle átiratokat. Nem tagadom, szépséges a búcsú, de ha már itt tartunk, nekem a Planet Caravan sokkal nagyobbat ütött annak idején a Pantera – Far Beyond Driven-je végén. Az maga volt a megváltás, miután teljesen szétzúzták az agyamat.

A Green Carnation visszatért tehát, és micsoda visszatérés ez!? Nem csinálnak semmi korszakalkotót, de még mindig tudják a receptet, hogyan kell jó dalokat írni, és azokat hogyan töltsék meg igazán mély érzéssel. Remélem, pár éven belül újra meg ajándékoznak egy legalább ilyen színvonalú lemezzel, csak kicsit hosszabban kifejtve, ha kérhetem! Akkor több nem kell majd a boldogsághoz. Na, megyek is, és újra lepörgetem!