A black metal zászlója világszerte ismét emelkedőben van, ez nem kétség. Francia barátaink a Les Acteurs de l’Ombre Productions-nél pedig éllovasai ennek a csöndes, ám annál meghatározóbb zenei kibontakozásnak. Tőlük érkezett most a Griffon harmadik lemeze, akik a zsidó kabbala, illetve az ószövetségi témák tipikusnak mondható boncolgatása után, most hazájuk történelme felé fordultak.
A közel 37 perces korongon a francia marxista történetírás eseménytörténeti kontextusában jelentősnek tekintett pillanatokat örökítik meg. A bookletben az öt francia és az egy szem angol/görög dalszöveg előtt minden esetben rövid angol nyelvű összefoglaló mutatja be az adott dal történelmi hátterét. Ha jól értelmezem a koncepciót, az album egyfelől az egalitarizmus és a demokrácia, valamint a forradalmaknak, mint a zsarnokság elleni küzdelem legszélsőségesebb formájának dicsőítése, másrészt témaválasztásán keresztül a jelenlegi francia társadalmat megosztó bel- és külpolitikai lépések kritikája. Az Adam Burke készítette grafika az ostrom alatt álló Notre Dame De Paris-t ábrázolja, a palánkok fölött magasan lobogó véres fehér zászlóval, ami tökéletesen passzol a szövegvilághoz. A Clara Coolen tervezte szövegkönyv pedig hasonlít egy forradalmi pamfletre, ami szokatlan ugyan, de baromi jó ötlet.
A dalszövegek és a borító mellett a felállás – Aharon ének (A/Oratos, ex- Geisterfels), Sinaï gitárok, basszus (The Order of Apollyon, ex-Moonreich), Antoine gitárok és Kryos dob (Azziard, Hats Barn, Neptrecus) – által produkált zenei oldal is ugyanilyen átgondolt. Az ének a monológoktól és a fekete fémes csikorgástól a zengő tiszta hangig terjed, amellyel mindenféle hangsúlyt az adott környezethez állít. Dacára, hogy nem száz százalékban támaszkodik a tremolókra, ehelyett inkább különböző riffstílusokat kombinál, a váratlan fordulatokban gazdag gitármű szintén szépen passzol ehhez a fajta dallamos black metalhoz. Az őrlődobok összességében nagyon modern hangzással bírnak, ami a jazzes basszussal és a vonósokkal kombinálva egyenesen rombol.
Azért, hogy a hatás még meggyőzőbb legyen, a hangzás ugyan melankolikus árnyalatot ölt, de a két technikusveterán Andrew Guillotin felvételvezető és Frederic Gervais keverő ügyeltek rá, hogy a szaggatott, fojtogató ritmusokon kívül a téma miatt se érződjön túlságosan epikusnak az anyag. A mix amúgy meleg, dinamikus és organikus érzést kelt. Az egyes számok esetében van elég idő a nagy koncepciók felépítésére, valamint a csúcsokra és a mélypontokra, és egyik dalt sem csapták össze. Az egyébként klasszikus francia meloblack megközelítésen itt-ott atmoszférikus és poszt black metal hatások is érvényesülnek. Gyártás szempontjából az így kapott légkör szerintem óriási.
A dalszerzés is sok meglepetést tartogat. Az első tételben például Jean Jaurès idézetek csendülnek föl, a másodikban görög és angol ének, valamint római légiók menetelése és csatakiáltások hallhatók, míg a harmadikban Victor Hugo-tól citálnak. Nade nem ragozom, mivel a lényeg az, hogy bár azonosulni egyáltalán nem tudok vele, azért figyelemre méltónak találom ezt a szilárd arculatot és karizmát, amellyel minden számot átitattak.
Ezen a rendhagyó francia történelemórán az első lecke az elgondolkodtató L’homme du Tarn. Az I. világháború előestéjén járunk. A kontextust a háború és béke kérdése adja, amiért hazájában kizárólag a – Magyarországon is ismert és tisztelt – szocialista képviselő, Jaurès kampányol, ezért életével fizeti meg békevágyát. Most az ő munkássága előtt tiszteleg a Griffon. A nyitányban szakadó eső, vad tüzérségi zaj és fegyverropogás, továbbá egy szomorú francia katonadal hallható. Azután érkeznek a tüzes dobok, a kövér, meloblack stílus-riffek, a nagy horgok és persze a romboló tempó. A vokál a beszédet, illetve a kaparó és a tiszta tartományt kombinálja, de mindhármat vérprofin. A refrént kóruson kívül impozáns billentyűk és vonósok emelik a keserédes tartományba. A váltások mellett nagyon tetszik, ahogy a középrészben visszaváltanak a harci zajokra és csak az akusztikus gitár szól, majd következik egy idézet, belépnek a dobok és folytatódik a háború.
A pamflet újabb fejezete az ókori Róma, Kr. e. 44-ben. A dal a Julius Caesar elleni merényletet meséli el, ami fordulópont volt a történelemben, hiszen véget vetett a köztársaságnak és elindította a monarchiák időszakát. Ez a tétel talán nem annyira himnikus, helyette keringőző dallamaival sokkal inkább az agresszió és az epika táncát kínálja. Remek ütemváltások, megható billentyűk, a gitárriffek zúzósan és áthatóan szólnak több tremoló riffeléssel, amelyekbe hegedűhangokat csempésztek, s helyenként ugyanazokat a riffeket játsszák, továbbá a cintányérok és a pergő is lenyűgöző. Az ének száraz, de a nyelvváltás miatt mind a beszéd, mind a hörgések inspirálók. Helyet kap még itt egy éteri gitárszóló is, ami eszméletlen jó, csak lehetne valamivel hosszabb.
Jön a következő oldal, a filmzenésen indító À l’insurrection, amely zeneileg egy könnyed óda a szívhez, míg a keret a háromnapos forradalom története, ami 1830-ban a legitimista monarchia végét jelentette. Forrongó tremolo dallamok, lendületes riff-keringők, csapongó blast beatek és nagy dobmunka, amely azonban váratlanul eltűnik a váltásokban vagy az akusztikus részek belépésével – ezt más számoknál úgyszintén alkalmazzák. A vokál erősíti a harcias hangulatot, de a zárásnál beszéddel is dolgozik. Itt a zárókanyarban aztán vonósok tűnnek fel, de a kezdéshez képest ez a neoklasszikus befejezés meglehetősen erőtlen.
A füzetben lapozva a La semaine sanglante-hez, az 1871-es kommünre emlékező tételhez érkezem. Közép-kelet-európaiként nem tudok nosztalgiát érezni vagy azonosulni a Louvre-t és más középületeket felgyújtó párizsi kommünárok ámokfutásának dicsőítésével, s ezen a ponton teljesen elvesztettem az érdeklődésem a dalszövegek iránt. Nyilvánvaló, hogy ez az irány, ami az albumnak karaktert ad, legalább annyira lehet a hátránya is. A billentyűk miatt a zenében sok az érzelmeskedés, miként az ütések is sajátos időjelzést kaptak. Ellenben a basszus erőteljes és lehengerlő, a gitárok szinte égnek a szép szólótól, a vokál pedig vicsorgó károgás és morgások tömkelegét hozza.
Az utolsó előtti programpont az állam és egyház szétválasztását ünneplő La loi de la nation. Itt is jönnek a hatalmas dallamok, a nyomasztó ritmus, a kettős gitárhasználatból születő bombasztikus riffek, melyek ötvözik az agressziót a sötétebb atmoszférával. A lassú részek nagyon eltalált post-rockos beütéssel rendelkeznek, emiatt nem unalmas.
Az utolsó politikai nyilatkozat a De Republica. A háttér ezúttal Macron elnök 2022-es „antiszociális törvénykezése” nyomán kibontakozó erőszakhullám. A banda szerint a kormányuk elárulta a köztársaság eszméit, amiért vesznie kell. A textúra bővelkedik szenvelgő, sőt tragikus hangulatváltásokban, melyek között elfért volna néhány, az első számban alkalmazott közjáték. Egyébiránt telepakolták hősi horgokkal, keserédes dallamokkal és a tüntetések hangfelvételével, ekként a végeredmény kicsit teátrális.
A black metal sokkal többről is tud szólni, mint a sátánizmus vagy a templomgyújtogatás. Ezt tökéletesen bizonyította most a Griffon, akik nyilvánvalóan alkotói periódusuk csúcsán állnak. Nem tudom hová fejlődnek a jövőben, mindenesetre a De republicá-val maguknak is feladták a leckét. Jelen albumukat elsősorban azoknak ajánlom, akik nyitottak a történelmi témákra és nem zavarja őket szélsőséges politikai attitűd.
Kiadó: Les Acteurs de L’Ombre Productions
Kiadás éve: 2024
Stílus: Melodic Black Metal
Web: facebook.com/griffonblackmetal
Tracklist:
- L’Homme du Tarn
- The Ides of March
- La Semaine Sanglante
- A l’Insurrection
- La Loi de la Nation
- De Republica
Pontszám: 9