Azokkal a zenekarokkal, akik hosszú évekig nem adnak hírt magukról, esetleg feloszlanak majd újjáalakulnak, valahogy úgy lehet az ember, mint amikor hosszú idő után ismét feltűnik valamelyik múltbéli nagy szerelem. Nagyjából lehet tudni mire kell számítani, de a kíváncsiság és a remény ügyesen palástolják a rossz emlékeket. Egyes esetekben viszont épp az idő feledteti a hibákat és a korábbinál sokkal erősebb kötődés jön létre. A szárnyait bontogató pécsi Gylliathnak határozottan jót tett a hétévnyi csipkerózsikaálom, hiszen visszatérésük nem is lehetne ennél jobb.
Debütalbumuk az 1990-es évek dallamjegyeit viseli, és határozottan a fekete fém hőskorára emlékeztet, amennyiben egyszerre töltekezik a Mayhem De Mysteriis Dom Sathanasából és a Marduk katonásabb, Christraping black metaljából, azonban nehéz lenne felsorolni mindazon norvég és svéd hordák számait, amelyek hangulatát ez az anyag sorban felidézheti. A lehetséges dicső felmenők nyomdokainak kutatása helyett inkább lássuk mit tartogat a korong!
Az alkotás 48 perc játékidejű koponya- és gerincrepesztő tíz barázdája igazán félelmet keltő, gonosz kompozíció. Hunor Fetus, Typhon és Whorelord gitártémai egyszerre idézik fel valamelyik ködbe borult romos várkastély epikus komorságát, az elhagyott temetők csöndes, éjszakai magányát, valamint a havas Zengő csúcs öreg erdeinek kísérteties légkörét. Thamash egyfelől kínokkal telített, másfelől sötét árnyalattal bíró vokálja ügyesen manőverezik ezek között a hangulatok között, amihez Olve harcias dombjátéka szolgáltatja a megfelelő ütemet. Az egyedüllét és magány, az elmúlás és halál, illetőleg a háború és a diadal témájából koszorút fonó dalszövegek teszik teljessé ezt a pogány nosztalgiát.
A Gylliath lírai dalszövegei főként ott palléroznak igazán, ahol a hófúvás egy rövid időre középtempóvá szelídül, ekként lehetővé válik az énekes számára, hogy a szaggató énekről suttogásra, sikolyokra vagy épp monoton verselésre váltson, ekként elementáris erővel bontakoztathassa ki a rémisztő nagyság, a nyomasztó sejtelem, illetve az avarban kúszó dér rideg érzetét. Mindez nagy szerepet játszik abban, hogy a Lacrimae Angelorum narratívája miért olyan titokzatos, továbbá megakadályozza, hogy a szimpla emberi nyomorúság zenei kifejezése legyen. Szükségem volt egy pillanatra, hogy hozzáigazítsam az elmémet ehhez a sejtelmes, egyben lenyűgöző hangzáshoz, amely azután nem engedett el többé!
A Lacrimae Angelorum a címadó introval kezdődik, amit a gyors tempójú Burning Legions of Satan követ. A nyitó blast beat roham és a punkos kihallású refrén után a váltásokban fokozatosan veszti el fényét, hogy azután a diadalmas dallamok latinul csengő kántálás közepette végső nászra lépjenek az alvilág sötétjével. A Finding the Gift of Silence ugyanígy rendelkezik a szép csúszós vezérvonalakkal és kirobbanó tempókkal, ám a reszelős vokál miatt elődjétől jóval sötétebben texturált. A teli, feszes ütések és a baljós riffek, továbbá valamivel a középrész után felcsendülő Gere Karolina (Witcher) billentyűjátéka, Peti András effektjei, valamint a zárás előtt meglepetésként érkező gitárszóló végleg a monumentális tartományba emelik a dalt. Ezek után ridegen és szárazon keringőzik a True Spirits of Ancient Times, ami a rétegelt vokál ellenére is az eddig hallottak után tisztességes hullámzásnak hat, mindazonáltal fontos szerepe van. Általa némi lélegzethez jutunk és lehetőségünk adódik kicsit élvezni az eddig háttérben mormogó dobokat. A My Past egy lassan kibontakozó opus, a Lacrimae Angelorum black rockba nyúló feketebáránya. A billentyűket kísérő cinjáték, az erős basszussáv, az időnként el-elnyomott gitár, hovatovább a diabolikus károgások sorba állítása rettentő harmóniát teremt.
Átléptük a félidőt mikor felcsendül a Rapture in the Tatras, ami az album málházósabb darabja. Nem tétlenkednek, máris jön az ütős kalapálás, miközben sebesen szárnyalnak az őrjítő riffek, és csak úgy záporoznak a földöntúli értelemmel bíró szavak. A Minden fények teremtője a korong egyetlen magyar nyelven előadott darabja. Ez a gyorsabb megközelítésű tétel a B-oldal egyik vitathatatlan remeke. A versszakok a szolipszizmus uniformisát viselik, a vokált ugyanakkor egyszerű riffelés és ropogós basszusvonalak kísérik. Ha eddig nem tűnt fel, most kendőzetlenül világossá válhat, hogy itt nem a diákszerelmet vagy a Könyvek könyvét népszerűsítik. A Gylliath tagjai nem a tapsunkra vágyó holmi vásári előadók, hanem a mindent felemésztő tűz felkent hírnökei. A Leaving Human Form kisé militáns színezetű dobolása ismét rendkívül átfogó, és a szólógitárszóló mellett a track csúcspontja. Az eddigieket tetézve, a véghez közeledve felcsendül egy tiszta ének is. A lezárás előtti szám a Tomb of Light, hosszabban vezeti fel a zaklatott, de gyönyörűen kivitelezett középrészt, amiben jut elég hely a különböző hangulatoknak épp úgy, mint a sokadszorra prezentált zenei tudás utolsó megvillantásának, és a félelmetes kántálásnak egyaránt. Utóbbiban Entity Von Mök (Mök) is besegít, aki a felvétel idején pont hazánkban tartózkodott. Részvételével az egyébként is nagyszerűre sikerült befejezés a kárhozat eme mesteri szimfóniájává nőtte ki magát. Az albumot egy kellemes szintetizátordallam zárja.
A produkcióban további közreműködő az Anvil Kvlt, amihez a borító megvalósítása fűződik.
A baranyai kvartett tehát hihetetlen zenészséget mutat be a lemezen, amelyet egy összefüggő műalkotásnak tekintek. A Lacrimae Angelorum feljogosítja alkotóit arra, hogy nemzetközi léptékben gondolkodjanak. A magam részéről abban is bízom, hogy nem sokat kell várnunk a folytatásra.
Kiadó: Death Trap Productions
Kiadás éve: 2022
Stílus: Black Metal
Web: facebook.com/gylliath
Tracklist:
- Intro (Lacrimae Angelorum)
- Burning Legions of Satan
- Finding the Gift of Silence
- True Spirits of Ancient Times
- My Past
- Rapture in the Tatras
- Minden fények teremtője
- Leaving Human Form
- Tomb of Light
- Outro
Pontszám: 10