Kiadó: Frontiers Records
Weboldal: www.hardlinerocks.com
Kiadás éve: 2012
Stílus: Melodic Hard Rock
Brief Sum: One of the most important factors in the success of Hardline’s debut album Double Eclipse was the presence of guitar legend Neil Schon. Now that singer Johnny Gioeli is the only remaining original member, the closest the band can get to its former self is sounding (ironically) like a heavier version of Journey here and there. The rest is basically generic AOR / hard rock written and performed by skillful musicians – and a truly phenomenal vocalist.
Azt már sosem fogjuk megtudni, mire vihette volna ez a formáció az 1992-es Double Eclipse debüt után, ha nincs az unalomig emlegetett zenei klímaváltozás. Az akkor újonnan felfedezett Johnny Gioeli énekes tehetsége és a veterán Neal Schon (Journey, Bad English) aktív közreműködése szép reményekre jogosította a Hardline-t, a következő album azonban csak tíz évvel később jelenhetett meg. Innentől kezdve a csapat folyamatos tagcserék közepette működik, egyedül – a német gitáros Axel Rudi Pell zenekarát is erősítő – Gioeli képviseli az állandóságot és viszi tovább a régi nevet.
Mi tagadás, szükség is van rá, hogy legalább az ő hangja szolgáljon összekötő kapocsként a Double Eclipse-szel, mert a muzsika bizony az akkori idők vérbő, gitárközpontú hard rockjából szintivel is bőségesen átitatott AOR-rá szelídült. Ebben gyaníthatóan az Eden’s Curse-ből is ismert Alessandro Del Vecchio billentyűsnek volt döntő szerepe, aki dolgozott már együtt a műfaj krémjével ilyen vagy olyan minőségben és akit a stílus hívei közül többen már Tommy Denanderrel emlegetnek egy lapon dalíróként. (Egyébiránt a zenészek és társszerzők jövés-menése közepette a jelenkori Hardline zenei irányvonala is lemezről lemezre módosult valamelyest.) Meg kell hagyni, olasz barátunk érti a dolgát, Thorsten Koehne (szintén Eden’s Curse) gitároshoz hasonlóan kétségkívül a hőskor melodikus alapművein nevelkedett, ám valódi fazont itt Gioeli szab a számoknak.
A lemezt nyitó Fever Dreams a Journey-nek egy keményebb, riffelősebb változataként írható le, és a 10,000 Reasons, a Show Me Your Love és a The Only One is a tipikus 80-as évekbeli arénarock-himnuszok alapképletére íródott. Neal Schon nélkül azonban mindnek egészen másfajta húzása és összhatása van, mint a klasszikus Takin’ Me Downnak vagy Love Leads The Waynek. (A Hot Cherie-t most nem érdemes párhuzamba állítani, hiszen az feldolgozás volt.) Nem arra célzok, hogy rosszak lennének, egyszerűen másmilyenek. A groove-os I Don’t Want To Break Away meg végképp távol áll attól, amire a Hardline név kapcsán asszociálni szokás, mégis pofás, jól megírt dalocska, és felkerült a korongra néhány lassú, de mégsem (vagy nem egészen) lírai darab is, amelyek közül talán a Bostonnal rokon Please Have Faith In Me sikerült a legfrappánsabbra. Kirívóan gyenge nóta, ha úgy vesszük, nincs az albumon, ugyanakkor néhol kissé túlságosan is elszaladt a ló a társasággal az „így játsztok ti” irányban, mert a What I’d Like-ban Malmsteen Heaven Tonight-ja köszön vissza, de jó hangosan ám, a Never Too Late For Love refrénjében pedig a Bangalore Choir-féle Loaded Gunból merítettek a szerzők feltűnően nagy arányban…
Ha szigorúan a legendás bemutatkozó lemezhez mérjük a Danger Zone-t, úgy azt kell mondanom, szükségeltetik némi merészség ahhoz, hogy ez az anyag (is) Hardline néven kerüljön kiadásra, még ha a Frontiers kiadói üzletpolitikájába egy ilyen húzás is gond nélkül belefér. Amennyiben viszont el tudjuk fogadni, hogy a Double Eclipse egyszeri és megismételhetetlen – márpedig nincs mese, muszáj lesz –, akkor itt van nekünk egy sokszínű, kellemesen hallgatható, bár lényegesen kevésbé karakteres dalgyűjtemény az eredeti énekhanggal.
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Fever Dreams
2. 10,000 Reasons
3. Danger Zone
4. What I’d Like
5. Stronger Than Me
6. Never Too Late For Love
7. Stay
8. I Don’t Want To Breakaway
9. Look At You Now
10. Please Have Faith In Me
11. Show Me Your Love
12. The Only One
