Kiadó: SPV
Weboldal: www.helloween.org
Kiadás éve: 2007
Stílus: Heavy metal
Meglehetősen felemás érzésekkel vettem kezembe a Helloween legújabb lemezét, hiszen az előző, Keeper Of The Seven Keys III lemez nagyon nem jött be, a Dark Ride óta pedig nem adtak ki igazán jó lemezt, valamint több tagcsere is történt a zenekar berkein belül. Az időközben lezajlott lemezbemutató koncert is vegyes érzéseket ébresztett bennem a banda irányában, ez sem segített az értékelésnél. Csapjunk is a dolgok közepébe. A Saxon-főnök Biff Byford mondja el a sejtelmesnek szánt intro szövegét. Hallottam már jobbat és rosszabbat is, néha nem is értem, hogy miért kell ezeket annyira erőltetni, az album értékéhez gyakran semmit nem tesz hozzá. Az intro után egyből következik a Kill It című nóta, ami talán a valaha készült legkeményebb Helloween dal. Felpörgetik kellően a lemez elejét! A folytatás (The Saints) már tipikus Helloween a maga gitártémáival, szólójával. Egy jellegtelen, filmzenésnek szánt levezetéssel a 7 percet is túllépi, de nem tűnik annyira hosszúnak, élvezet hallgatni.
Következik az elmaradhatatlan sláger az As Long As I Fall képében, fülbemászó-téma, némi keménykedéssel, de ezt még a nagymamának is meg lehet mutatni, szívinfarktus veszélye nélkül. A fiúk újból felpörgetik a dolgokat a Paint a New Worlddel, kellemes kontraszt a slágerszerzemény után. Mindkét számot hallhatta a PeCsa közönsége a lemezbemutató alkalmából, élőben is rendesen megdörren ez a szám. A Final Fortune is egy kellemes, középtempós darab, nem sok újdonság van benne, ezt követi a Bells Of The Seven Hells, amit már szintén hallhattak élőben a rajongók. Változatos, felettébb kellemes darab, bár a refrén eleje nekem nem tetszik annyira, de hát semmi sem lehet tökéletes. Ennek ellenére az album egyik csúcspontja. A Fallen To Pieces viszont közel sem ennyire szórakoztató, korrekt dal, de eléggé töltelékszagú, ha lemaradt volna a korongról, akkor se szólhatna senki semmit. I.M.E. a következő szám címe, (ejtsd I am me,) ebből a tapasztaltabbak már tippelhetnek a szöveg tartalmára is, nem sok meglepetést tartogat ez a nóta se. Majd következik még egy lazulás a Can Do It-tal. Az albumot levezető Dreambound és Heaven Tells No Lies kettős méltó befejezés. Messziről ordítnak a Helloween-jellegzetességek, a Heaven Tells No Lies egy kicsit komplexebb, ez az érdekesebb a kettő közül.
Az album hangzásával és a zenészek teljesítményével nem sok probléma van. A dob, gitár jól szól, a basszusra sem kell nagyon erőltetetten figyelni, ha ki akarjuk hallani Grosskopf játékát, Andi Deris is korrekten énekel, bár nyilván sosem fog Kiske-i magasságokban szárnyalni. Nyilvánvalóan mindig lesz olyan, aki visszasírja a régi szép időket a bandával kapcsolatban, de én személy szerint elég kicsi esélyt adok annak, hogy Kiske visszatérjen, hacsak nem ígér valaki milliókat neki Euróban! A két gitáros is kellemes témákat rakott össze a lemezre, Sascha Gerstner is dalszerzővé lépett elő, ez a Freedom Callban nem volt jellemző rá. Negatívumként a sok helyen felbukkanó szintis díszítéseket említhetném, nem sok funkciója van, és eléggé gagyi helyenként a megszólalása. (Annyira azért nem, mint a Stratovarius Maniac Dancejének eleje. 😉 Jót tett a lemez értékelésének, hogy hagytam érni egy kicsit, idő kell neki. Összhatásában egy jobb banda benyomását kelti a mostani Helloween, ez érződik a lemezen is, még ha túl nagy meglepetést ezzel a zenével már nem tudnak okozni. Talán a tökfejek útja ismét felfelé vezet majd? Majd meglátjuk, remélem nem egy Keeper Of The Seven Keys 4-gyel!
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Crack the Riddle (Intro)
2. Kill It
3. The Saints
4. As Long As I Fall
5. Paint a New World
6. Final Fortune
7. The Bells of the 7 Hells
8. Fallen to Pieces
9. I.M.E.
10. Can Do It
11. Dreambound
12. Heaven Tells No Lies