A Heretoir a black metal keménységét keveri poszt-rockos, dallamos építkezéssel. Az előző lemez, a Nightsphere (2023) után saját turnékon járták Európát és Latin-Amerikát, és több nagy fesztiválon is felléptek (Resurrection Fest, Party.San, Summer Breeze). Ezekkel a koncertekkel stabil helyet szereztek a modern, atmoszférikus metal mezőnyében.
A Solastalgia a csapat eddigi legemberközelibb anyaga. A dalok a természet pusztulása felett érzett gyászról és a mindennapi küzdelmeinkről szólnak. A borítója tökéletesen megragadja a lemez központi témáját. A komor, monokróm képen egy őskori, mára kihalt ragadozómadár látható egy alig kivehető zsákmánnyal – talán épp egy emberrel –, ami vizuálisan is aláhúzza az album alcímét („extinction dogma”). Ez a kép erőteljes metaforája a „Solastalgia” jelentésének, vagyis a természetes világ elvesztése felett érzett gyásznak, és remekül illeszkedik a zene melankolikus, „világfájdalommal” teli hangulatához.
A zene gyakran csendes, lebegő részből indul, aztán fokozatosan felépül és nagy erővel tör ki. A kiabáló vokált sokszor tiszta ének váltja – ez adja a katarzist és a fülbemászó dallamokat. A hangzás nem steril: atmoszférikus és természetes, visszhangos, de nem mossa el a részleteket. A gitároknál sok tremoló és sok nyitott harmónia hallható. A „köd” mögött mindig van egy vezető motívum, amely refrénként vagy záró témaként visszatér. Időnként a modern, melodikus metalra jellemző, egyszerűbb, ütős riffek is megjelennek, hogy legyen kapaszkodó. A dobnál a duplázás és a gyors blast csak akkor jön, amikor tényleg kell. Több dalban zongora, helyenként pedig fuvola ad pluszt – ezek nem díszek, hanem hangulatkapcsolók.
A nyitó lendületben ott a Heretoir-lényeg: keménység és dallam egyszerre, libabőrt hozó refrénekkel. Itt hallani a „legdirektebb” arculatukat is: feszes tempó, egyenes felépítés, mégis megmarad a lebegő, atmoszférikus háttér.
A lemez közepe tudatosan lassít és „kinyitja” a teret. Előkerül a zongora, több a csend és a levegő; finom hangszínek és áttűnések kapcsolják össze a részeket. Ezek a pillanatok nem töltelékek, hanem pihenők: olyan mély levegővételek, amelyek után a következő robbanás nagyobbat szól. A hangszerelés itt mutatja meg igazán a részletek iránti figyelmet: apránként egymásra rakódó gitárrétegek, fokozatosan táguló dobjáték. A tiszta éneksávok törékenyebbek, esendőbbek, ettől emberközeliek – így a melankólia nem nehézkes, inkább felemelő.
A végső harmad ismét sötétebb, erősebb energiát hoz vissza. A ritmusok feszesebbé válnak, a riffek markánsabbak, a dinamikai csúcsok egyértelműen kijelölt pontokra csapódnak. Itt a Heretoir újra megmutatja a súlyos oldalát: amikor kell, „kőkemény”, de a dallam sosem tűnik el teljesen a zajfal mögött. A címadó tételben áll össze legjobban a lemez üzenete: a veszteség és a remény egyszerre van jelen, a záró percekben pedig úgy érzed, lezárult az út, mégis marad benned valami, ami miatt rögtön újraindítanád az egészet.
…és bónuszként itt a „Metaphor” (In Flames, Reroute to Remain, 2002) feldolgozás. A Heretoir nem erőszakolja metalosabbra, inkább a saját világához igazítja: a tempóérzet tágasabb, a hangszerelés levegősebb. A tiszta ének kifejezetten törékeny, ami új fényt vet a dal alapvetően melankolikus mondandójára – nem dühből, inkább beletörődő szomorúságból szól. A refrén nem akar „nagyot énekelni”, mégis emel – elegáns, letisztult megoldás.
A Solastalgia „emberközelibb”, mint a Nightsphere. Míg a 2023-as előd sötétebb, zárkózottabb lemez volt, ez az anyag több dallamot, több levegőt és több dinamikai váltást enged be. A kemény részek megmaradtak, de gyakrabban nyílnak ki, énekelhető refrénekbe torkollanak; a tiszta vokál bátrabban előtérbe kerül, és nemcsak kontraszt, hanem igazi csúcspont-teremtő eszköz. A Nightsphere rajongóinak ez az anyag nagyobb érzelmi ívet és könnyebben kapcsolódó pillanatokat kínál.
Összességében a Solastalgia nem dalok sorát kínálja, hanem egyetlen, gondosan felépített utazást. Az eleje megfog a lendülettel és a fogós témákkal, a közepe teret ad az érzelmi elmélyülésnek, a vége pedig visszahozza a sötétebb súlyt – így a lemez egyszerre egységes és változatos. A Heretoir itt a legegyszerűbb képletet használja a legjobbkor: feszültség és feloldás, karcos és tiszta, sötét és felemelő. Emiatt működik elsőre is, és ezért nő egyre nagyobbra minden további hallgatással.
Kiadó: AOP Records
Kiadás éve: 2025
Stílus: Post-Black Metal
Web: facebook.com/heretoir
Tracklist:
- The Ashen Falls
- Season of Grief
- You Are the Night
- Inertia
- Rain
- Dreamgatherer
- The Heart of December
- Burial
- Solastalgia
- The Same Hell MMXXV
- Metaphor (In Flames cover)
Pontszám: 8,5/10
