Kiadó: Pulverised Records
Weboldal: myspace.com/hexen
Kiadás éve: 2012
Stílus: Thrash metal
Brief Sum: After many demos Hexen that started with State of Insurgency, which was a prominent trash album back then, now came out with Being and Nothingness and managed to level up. Great things usually born far from the spotlight which is true for this album as well. A true trash album full with melodies and solos. There is no pause still it isn’t jam packed.
A HeXen azon csapatok közé tartozik, akiknek munkásságát, valami szerencsés véletlen folytán már az első demóktól fogva nyomon követhettem. Így azon kevesek közé tartozom, akiknek mond is valamit ez a név, gondolom, nem vagyunk sokan. A 2003-ban alakult amerikai banda a thrash új hullámával került a felszínre. A bemutatkozó albumuk a State of Insurgency kitűnt a hasonló indíttatású bandák közül. Másságuk akkor még egyelőre abban mutatkozott meg, hogy míg a nagy többség a Slayer, Exodus, Kreator és hasonszőrű társaik szikár thrash útján jártak, ők inkább a Megadeth által képviselt vonalon indultak, ennek okán nem átallottak fogós dallamokkal ellátni zúzós muzsikájukat. A bemutatkozó lemezig négy demót készítettek, ahol már minőségi, és a hangzásnak köszönhető karcos muzsikát játszottak. A State of Insurgency a demós korszak összefoglalójának tekinthető, a dalokban, mint a korszak feltörekvő fiatal thrash csapatainál érezhető a példakép hatása. Annak idején attól féltem, pár lemez után kifulladnak, eltűnnek, mint sok hasonló esetben megesett, de a Being and Nothingness már első hallásra is bebizonyította, hogy a Hexen több, mint nosztalgia zenekar.
Az irány persze mit sem változott, de a Megadeth már inkább mint példakép jelenik meg a zenében, nem pedig konkrét ötletek gyanánt. Alapvetően gyors, lendületes dalokról van szó, és mindenhol találni valami izgalmas megoldást, ami az amúgy sem gyenge dalokat alaposan feldobja. A kezdő nóta zongorás kezdéséből kibontakozó szóló inkább a lemez intrójának tekinthető. A háttérben meghúzódó billentyűs harmóniák szokatlanok ettől a stílustól, de illenek ide. Ami feltűnik, hogy a basszusgitár játéka szépen hallható. A Grave New World már magán viseli a thrash ismertető jegyeit, ha nem is fénysebességgel száguld, de a verzék lendületesek, a refrénben kiabálós „kórus”. A szólók terén mindig is erősek voltak Hexenék, nem csak egyszerű, vagy komplex gitárnyűvéseket hallani, hanem átgondolt szinte kis dalok a dalban.
A Defcon Rising egy jó tempós verzéjű nóta, Andre Hartoonian csak úgy köpködi a szavakat. A középrészen lenyugszik a dal, előkerül az akusztikus gitár, amit a basszus finoman támogat, ebből épül fel a galoppos folytatás. A Private Hell a műfaj határait feszegető zúzással kezdődik. Van benne egy apró blackes beütés, de alapvetően hatalmas száguldozás az egész. A Walkban egy verze erejéig lenyugodnak, de aztán basszussal sűrűn megtámogatva támadnak, megint kórusos ordibálós refrénnel. A végére elhalkuló dalban már csak a zongora marad, ami jól mutatja, hogy meglepő módon a billentyűs sok helyen belép a zenébe, néha észrevétlen is kiegészítve azt.
A Stream of Unconsciousness kezdésében megint a basszusgitár brillírozik. A refrén megoldása, nevezetesen az ének alá betolt gitárdallamok a göteborgi death-et idézi, de itt más környezetbe van ültetve. A sejtelmes akusztikus kezdésű Indefinite Archetype-ból egy középtempós dal bontakozik ki, Andre Hartoonian önmagának válaszolgat a verze soraiban. Ez a szóköpködés nagyon jól áll neki, plusz agressziót kapnak tőle a dalok. A The Nescient kezdése valami hihetetlen ötletes. A ritmusgitár szellős zakatolásába a basszus behúz egy harmóniát. Egyszerű dolog, de nagyon jól szól! Ezek után már nem is kétséges, hogy ez lett a kedvenc dalom. Jó középtempós menetelés, a basszusgitár hangfolyama mutatja az utat.
A befejező Nocturne-t már a lemez kezdetétől nagyon vártam, ugyanis majdnem negyed órás hossza, vagy egy poént, vagy valami igazán izgalmas komplex számot ígért. Az igazság utóbbi feltételezésemhez áll közelebb. Ráérősen akusztikus gitár kísérettel és elektromos szólóval van felvezetve a nóta. Aztán neoklasszikus kiállással átcsap száguldozásba. A két verze közé beszúrt zongora futam a korai Dimmu Borgirt idézi. Persze ez a lendület nem tartható végig, az első harmad után visszatér a nyugis, fémesen csilingelő akusztikus gitár. A dal felétől megint a húrok közé csapnak, még egy basszus szóló is megbújik a háttérben. A végére visszatér az akusztikus gitár, majd belép mellé az elektromos is, egy hosszú levezetővel zárul a dal és a lemez.
A Hexen megint alaposan meglepett. Sikerült egy szinttel feljebb lépniük, és már nem csak nagyszerű zenészek és zeneszerzők, hanem kezd kialakulni egyéni stílusuk. Az alapvetően thrash jegyek dallamokkal és élvezetes szólókkal való vegyítésének mesterei lettek. Nincsenek töltelék elemek a nótákban, rengeted megbúvó izgalmat lehet találni, ami többszöri meghallgatás után is élvezetessé teszi a lemezt. Ezek után már roppantul kíváncsi vagyok, mit fognak majd a továbbiakban alkotni.
Tracklist:
1. Macrocosm
2. Grave New World
3. Defcon Rising
4. Private Hell
5. Walk As Many, Stand As One
6. Stream Of Unconsciousness
7. Indefinite Archetype
8. The Nescient
9. Nocturne
