
Igaz, hogy hosszú évekbe telt, de végre a viking témájú melodeath vonalon Amerika szintén fel tud mutatni néhány olyan zenekart, amely megpróbál kikukucskálni az Amon Amarth árnyékából. Ebbe a sorba tartozik a portlandi Idolatrous is, akik hosszú kihagyás után néhány hónappal ezelőtt debütáltak első nagylemezükkel.
Közel egy órában, lendületes rohamoknak és fergeteges epikus részek fejlesztésének lehetnek mindazok tanúi, akik a Sorrow on Midgard mellett döntenek. Jellemzően a harag, a háború és a hősi halál gondolatát megragadó csapat – Grady Pursel (basszus), Michael Priest (szólógitár), Ben Hansen (ritmusgitár), Eric (Red) Scherzinger (vokál), Brandon Self (dobok) –, annak ellenére, hogy újoncok, vitorlabontásában nem találni semmiféle kísérletező hatást; az egész kompozíció mind a tizenegy szám, legalább olyan csiszolt, fémes hatást ébreszt, mintha ez legalábbis a negyedik vagy ötödik album volna.
A hosszabb, filmes hangulatú Intro után a Predecessor intenzitása egyenesen arcba vág. Megfelelően dallamos, ugyanakkor meglehetősen sűrű húrozású, a nyakat gyors mozgatásra késztető darab. A vokál, a morgásban a guturális tartomány mély és közepes vége között lavírozik, amivel sötétebb atmoszférát teremt. Igazi epigon, amelynek célja ugyanakkor a figyelem biztos felkeltése és lekötése. A következő, a középtempós The Harrowing Reprisal című dal már sokkal érdekesebb. A gitár itt is szinte horzsol, viszont az erőszakosabb dallamvezetés némi fölényeskedő érzetet ad – megjegyzem az összhatás határozott előnyére. A pokol mélyére hangolt basszus, a dörgő riffek, továbbá a szórványosan alkalmazott jazzes átkötések kontrasztja fenomenális! Itt jegyzem meg, ha hangosan böfögő, mézborozó és pajzson táncoló énekelgetésre vágysz, jobb, ha elfelejted a Sorrow on Midgard-ot. Az amcsi srácok igazolják, hogy lehet ezt az egész álviking életérzést intelligens formában közvetíteni! Az Eternal néhány másodperce érthetővé teszi, miben más ez a kvintett, mint a hasonló produkciók. A közel öt perces folyam ideális keveréke a gyors és a középtempónak. A továbbra is mély basszus, valamint a katonásabb ütések mellett itt-ott klimpírozónak ható (messze áll egy Fleshgod Apocalipse-től), mindazonáltal jól eltalált szintetizátorbetétek, hovatovább még harangok is gondoskodnak az éppen megfelelő hatásról. Lenyűgöző a megoldás, ahogy a fő dallamsáv egyre bonyolultabb riffekké transzformálódik! Ámbár nem annyira eltaláltak a törései, mégsem mondanám holmi csilingelésnek a Chasing Shadows-ot sem. A riffelésben a ritmusgitár és a basszus egybefonódnak, majd a folytatásban szólógitárral és a szintetizátor soundokkal kiegészülve egy könnyedebb, dallamosabb folyammá alakulnak. A svéd vonalú death metal egyik emlékezetesebb, de nem túlgondolt alkotása, amit mostanában hallottam.
Az előadás minősége kivételes a félidőt követő, The Wolf’s Ghost-ban is. Egy drámai roham, ami ritkán veszít lendületéből. A Fagyos és borongós gitártémákon túl Brandon Self kisebb blast beatjei is tiszteletüket teszik itt. Valódi ereje azonban Eric Scherzinger komor vokális teljesítményében rejlik, ami már-már túlvilági érzetet kelt. A zárásban megszólaló hegedű pedig éteri magasságokba emeli ezt a szerzeményt. Az Asgard folytatja a kivételes riffeket, amely a háttérbe utalt szintetizátor ellenére sem feledkezik meg agresszív death metal gyökereiről. A szám végi szóló egyaránt nagyon megnyerő. A Returning to War megmutatj a kicsit bánatosabb oldalát mutatja be a lemeznek. A skandináv folklórt karcos, fenyegető vokál idézi meg. A tempó eleinte mérsékelt, később – hála a kivételes dobteljesítménynek – gyorsabb lesz, de a track végig az epikus tartományon belül mozog. Ritka, hogy egy melodeath lemez még a vége felé is ilyen erős művészi önkifejezést áraszt! A Prophecy az amcsi harcosok egy újabb gyors futama, egyben a korong legösszetettebb szerzeménye. A kórussal megtámogatott éneknek a dal háromnegyedéig hasonló a hangulata, mint a Wolf’s Ghost-nál, amely teljesen öldöklő, miközben a vad riffek és a harsogó felvezetések komplex dallamtextúrát szőnek. A szimfonikus elemek, a zongora és a hegedű itt a leghangsúlyosabbak. A dobolás tartalmaz néhány blast-beat rohamot, valamint a lezárás előtt tiszta éneket kapunk. Ha szereted a kicsit fojtogató pogány melodeath eposzokat, imádni fogod az instrumentális felvezetésű Sorrow on Midgard-ot! A szintetizátor immár megszokott keserű hangulatát a gitárok érdekes, néhol folkos passzusai dobják fel. A vonósok alkalmazása egyaránt nagyszerű ötlet, kár, hogy csak pár másodpercig élvezhettem, a kompozíció, mint címadó darab, simán elbírta volna! Remek, ahogy a fiúk turbulensebb vizekbe merülnek a zárótételben is. A melankóliát a brutalitással ötvöző középtempós The Smoke Settles, basszusvonalai egyszerűen pusztítók, miközben a dallamos környezet lebilincselő. A vokális részek vagdalnak, a gitárszekció pedig még utoljára minden bravúrját bemutatja, elűzve a befejezés érzését!
Ez az album durva, harcias éllel bír, amely megdobogtatja a barbár szívet. A dalokat azonban némileg lágyítják szimfonikus összetevőik. Ezek részben el vannak temetve a váltások között, illetőleg a torzításban, mégis megőrizték a háború és a vérontás zenei témáihoz illeszkedő heroikus hatást, miáltal megmard a zene győztes érzete. Ezt leköveti a borító is, ami a zenéhez illeszkedve, stabilan hozza a pogány viking tematikumot.
Úgy vélem az olasz WormHoleDeath részéről jó ötlet volt szerződtetni az Idolatrous-t, akik így bekapcsolódhatnak az európai meolodikus death metal vérkeringésébe. Abszolút ígéretes, túlzásoktól mentes mű! Külön meggyőzött, hogy hossza ellenére sincs benne töltelék!
Kiadó: WormHoleDeath
Kiadás éve: 2023
Stílus: Melodic Death Metal
Web: facebook.com/Idolatrous.official
Tracklist:
- Intro
- Predecessor
- The Harrowing Reprisal
- Eternal
- Chasing Shadows
- The Wolf’s Ghost
- Asgard
- Returning to War
- Prophecy
- Sorrow on Midgard
- The Smoke Settles
Pontszám: 9,5