Lemezismertetők

IDOLATROUS – Sorrow on Midgard

Igaz, hogy hosszú évekbe telt, de végre a viking témájú melodeath vonalon Amerika szintén fel tud mutatni néhány olyan zenekart, amely megpróbál kikukucskálni az Amon Amarth árnyékából. Ebbe a sorba tartozik a portlandi Idolatrous is, akik hosszú kihagyás után néhány hónappal ezelőtt debütáltak első nagylemezükkel.

Közel egy órában, lendületes rohamoknak és fergeteges epikus részek fejlesztésének lehetnek mindazok tanúi, akik a Sorrow on Midgard mellett döntenek. Jellemzően a harag, a háború és a hősi halál gondolatát megragadó csapat – Grady Pursel (basszus), Michael Priest (szólógitár), Ben Hansen (ritmusgitár), Eric (Red) Scherzinger (vokál), Brandon Self (dobok) –, annak ellenére, hogy újoncok, vitorlabontásában nem találni semmiféle kísérletező hatást; az egész kompozíció mind a tizenegy szám, legalább olyan csiszolt, fémes hatást ébreszt, mintha ez legalábbis a negyedik vagy ötödik album volna.

A hosszabb, filmes hangulatú Intro után a Predecessor intenzitása egyenesen arcba vág. Megfelelően dallamos, ugyanakkor meglehetősen sűrű húrozású, a nyakat gyors mozgatásra késztető darab. A vokál, a morgásban a guturális tartomány mély és közepes vége között lavírozik, amivel sötétebb atmoszférát teremt. Igazi epigon, amelynek célja ugyanakkor a figyelem biztos felkeltése és lekötése. A következő, a középtempós The Harrowing Reprisal című dal már sokkal érdekesebb. A gitár itt is szinte horzsol, viszont az erőszakosabb dallamvezetés némi fölényeskedő érzetet ad – megjegyzem az összhatás határozott előnyére. A pokol mélyére hangolt basszus, a dörgő riffek, továbbá a szórványosan alkalmazott jazzes átkötések kontrasztja fenomenális! Itt jegyzem meg, ha hangosan böfögő, mézborozó és pajzson táncoló énekelgetésre vágysz, jobb, ha elfelejted a Sorrow on Midgard-ot. Az amcsi srácok igazolják, hogy lehet ezt az egész álviking életérzést intelligens formában közvetíteni! Az Eternal néhány másodperce érthetővé teszi, miben más ez a kvintett, mint a hasonló produkciók. A közel öt perces folyam ideális keveréke a gyors és a középtempónak. A továbbra is mély basszus, valamint a katonásabb ütések mellett itt-ott klimpírozónak ható (messze áll egy Fleshgod Apocalipse-től), mindazonáltal jól eltalált szintetizátorbetétek, hovatovább még harangok is gondoskodnak az éppen megfelelő hatásról. Lenyűgöző a megoldás, ahogy a fő dallamsáv egyre bonyolultabb riffekké transzformálódik! Ámbár nem annyira eltaláltak a törései, mégsem mondanám holmi csilingelésnek a Chasing Shadows-ot sem. A riffelésben a ritmusgitár és a basszus egybefonódnak, majd a folytatásban szólógitárral és a szintetizátor soundokkal kiegészülve egy könnyedebb, dallamosabb folyammá alakulnak. A svéd vonalú death metal egyik emlékezetesebb, de nem túlgondolt alkotása, amit mostanában hallottam.

Az előadás minősége kivételes a félidőt követő, The Wolf’s Ghost-ban is. Egy drámai roham, ami ritkán veszít lendületéből. A Fagyos és borongós gitártémákon túl Brandon Self kisebb blast beatjei is tiszteletüket teszik itt. Valódi ereje azonban Eric Scherzinger komor vokális teljesítményében rejlik, ami már-már túlvilági érzetet kelt. A zárásban megszólaló hegedű pedig éteri magasságokba emeli ezt a szerzeményt. Az Asgard folytatja a kivételes riffeket, amely a háttérbe utalt szintetizátor ellenére sem feledkezik meg agresszív death metal gyökereiről. A szám végi szóló egyaránt nagyon megnyerő. A Returning to War megmutatj a kicsit bánatosabb oldalát mutatja be a lemeznek. A skandináv folklórt karcos, fenyegető vokál idézi meg. A tempó eleinte mérsékelt, később – hála a kivételes dobteljesítménynek – gyorsabb lesz, de a track végig az epikus tartományon belül mozog. Ritka, hogy egy melodeath lemez még a vége felé is ilyen erős művészi önkifejezést áraszt! A Prophecy az amcsi harcosok egy újabb gyors futama, egyben a korong legösszetettebb szerzeménye. A kórussal megtámogatott éneknek a dal háromnegyedéig hasonló a hangulata, mint a Wolf’s Ghost-nál, amely teljesen öldöklő, miközben a vad riffek és a harsogó felvezetések komplex dallamtextúrát szőnek. A szimfonikus elemek, a zongora és a hegedű itt a leghangsúlyosabbak. A dobolás tartalmaz néhány blast-beat rohamot, valamint a lezárás előtt tiszta éneket kapunk. Ha szereted a kicsit fojtogató pogány melodeath eposzokat, imádni fogod az instrumentális felvezetésű Sorrow on Midgard-ot! A szintetizátor immár megszokott keserű hangulatát a gitárok érdekes, néhol folkos passzusai dobják fel. A vonósok alkalmazása egyaránt nagyszerű ötlet, kár, hogy csak pár másodpercig élvezhettem, a kompozíció, mint címadó darab, simán elbírta volna! Remek, ahogy a fiúk turbulensebb vizekbe merülnek a zárótételben is. A melankóliát a brutalitással ötvöző középtempós The Smoke Settles, basszusvonalai egyszerűen pusztítók, miközben a dallamos környezet lebilincselő. A vokális részek vagdalnak, a gitárszekció pedig még utoljára minden bravúrját bemutatja, elűzve a befejezés érzését!

Ez az album durva, harcias éllel bír, amely megdobogtatja a barbár szívet. A dalokat azonban némileg lágyítják szimfonikus összetevőik. Ezek részben el vannak temetve a váltások között, illetőleg a torzításban, mégis megőrizték a háború és a vérontás zenei témáihoz illeszkedő heroikus hatást, miáltal megmard a zene győztes érzete. Ezt leköveti a borító is, ami a zenéhez illeszkedve, stabilan hozza a pogány viking tematikumot.

Úgy vélem az olasz WormHoleDeath részéről jó ötlet volt szerződtetni az Idolatrous-t, akik így bekapcsolódhatnak az európai meolodikus death metal vérkeringésébe. Abszolút ígéretes, túlzásoktól mentes mű! Külön meggyőzött, hogy hossza ellenére sincs benne töltelék!

Kiadó: WormHoleDeath
Kiadás éve: 2023
Stílus: Melodic Death Metal
Webfacebook.com/Idolatrous.official

Tracklist:

  1. Intro
  2. Predecessor
  3. The Harrowing Reprisal
  4. Eternal
  5. Chasing Shadows
  6. The Wolf’s Ghost
  7. Asgard
  8. Returning to War
  9. Prophecy
  10. Sorrow on Midgard
  11. The Smoke Settles

Pontszám: 9,5

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek