Kiadó: Pitch Black Records
Weboldal: www.illnath.dk
Kiadás éve: 2013
Stílus: Death / Thrash
Brief Sum: If the album title was supposed to refer to the band’s identity disorder, then it was a perfect choice! Even though that Mona proved it the second time, that she actually has skills for this madness, with 4 Shades Of Me, I’ve come to a point, where I just say, it would be better to release this album under a different name. For the old fans, the complete rid off of keyboards and all the black elements is simply indigestible and unacceptable, though the material itself is a decent one in it’s own style at all. So shortly: a traditional death/thrash opus with nadir and highlights, an imposing headstone upon the grave of the band, so to say. Oh, and don’t sing about dancing parrots on a thrash metal album dammit!
Még csak nem is sejtettem, mekkora kihívásra vállalkozom, mikor olthatatlan kíváncsiságomtól vezérelve becserkésztem az új Illnath lemezt. Mint ismeretes – legalábbis a jobban informált közönség számára –, 2011-ben komoly törésen mentek keresztül a dánok, mikor a kezdetektől közreműködő Narrenschiff távozott a mikrofon mögül, majd az évek alatt egyébként is tucatnyi zenészt elnassoló gárda sorai közé fogadta a keményzenei színtéren azidáig teljesen ismeretlen Mona Beck-et. A bőrökhöz beült Dennis Stockmarr már kevésbé sokkolta a rajongókat, mint a karakteres hangú frontember elvesztése, a soron következő Third Act In The Theatre Of Madness c. anyagon pedig Mona is ellentmondást nem tűrően jelezte, hogy bizonyára ő sem fog csokoládé módjára elolvadni a kemény témák hatására. Papíron úgy tűnt tehát, az embernek nincs sok félnivalója a folytatástól – ehhez képest, a 4 Shades Of Me-t először bedöngetve, egy masszív gyomrossal indult bimbozó(-hervadó?) románcunk…
Álltam és vártam, vártam és álltam, matattam a riffek között, mint éhes disznó a hodályban, de nem leltem a billentyűket. Tizenegy nóta után ért a végzetes kegyelemdöfés, hogy azt biza’ hiába kerestem, merthogy ami nincs, azt általában elég nehéz megtalálni. Igen, kérem, tényként kezelendő információ, hogy a billentyűk okozta dekorációt az utolsó centiig lebontotta a társaság, továbbá hasonlóan arcátlan hozzáállással, a black metal vonásokat is az utolsó érig, gyökerestül kiírtották a zenéből. De mi maradt akkor? Helyesebben: mi lett helyette? Hagyományos death/thrash muzsika, nyomokban halvány göteborgi utóízzel, szinte mondhatnám, látszólag a nem éppen menthetetlen innovatív hozzáállásáról híres, honfitárs Illdisposed munkássága nagyon messzire elvitte a málnásba a csapatot – valami egészen döbbenetes disszonancia uralja az anyagot. Nem pusztán a múlthoz való viszonylatban, de önmaga jellemének is szórványosan ellentmond, legfőképpen minőségi szempontból. Ha a lemez címe a banda potenciális identitás zavarát hivatott kifejezni, akkor jelentem: a választás telitalálat!
Mona egyébként határozottan nem hozza rosszul a szerepét, érezhetően jobban is fekszik neki ez a közeg, mint a torokmetsző károgás, még ha idővel azért kicsit monotonná is válik a hangja. A dalok azonban már nagy ívben kerülik a kiegyensúlyozottságot, a Blood Warrior tökös temperamentuma találóan megadja az alaphangot, a kettes Gallow Hill azonban másodpercek alatt vízbe fojtja a lendületet a gagyi hard rock-ra hajazó témáival. A King Of Your Mind szőveghű, agresszív thrashelése megint beindítja a vérkeringést, a folytatás viszont ettől a ponttól kezdve sűrű szürkeségbe burkolózik. A szólók rettentő sok helyen nem illenek az összképbe, a Captain Of The Seven Seas hey-ho-zása, meg úgy ámblokk az egész nóta nagyon-nagyon béna, egyszerűen nincs aromája a dalfüzérnek, annak ellenére, hogy egyetlen tracktől eltekintve, tulajdonképpen nincs komoly baj a produkcióval. A finisre még kicsit megembereli magát a cucc, az It’s On Me-ben Pete végre villant egy klassz szólót, egyedi fűszerezéssel, végül pedig a 2001-es EP-ről előhúzott Angelic Voices Calling tavalyi remake-je búcsúzik egy halvány nosztalgikus utóízzel, ami ezesetben inkább fájdalmas szuvenír, mintsem üde színfolt.
Nagyon „hát-hát” kategória az egész, amin a többszöri figyelmes hallgatás sem segít, a stílusváltáson túlmenően meg aztán vannak még olyan további nehezen emészthető aktusok, mint például a hatos számban bizonyos táncoló papagájok emlegetése, és még sorolhatnám… Sok véleménnyel ellentétben, nekem még teljesen rendben volt a …Theatre Of Madness – bár erről a korongról azért tudni kell, hogy még vastagon Narrenschiff közreműködésével készült –, de mostanra én is eljutottam abba a stádiumba, mikor azt mondom, hogy a széthullás után jobb lett volna más név alatt kihozni ezt, vagy ezeket az albumokat, és halk pityergések közepette meghagyni az Illnath szót a régmúlt történelmének.
Stílusában korrekt lemez, horzsol ahogy illik, de ilyen direkt fordulat tanújaként teljességgel lehetetlen elhatárolódni a múlt esszenciájától, főleg, ha sokan nem is akarnak.
Egy impozáns fejfa a csapat sírjára.
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. Blood Warrior
2. Gallow Hill
3. King of your Mind
4. Pieces
5. No Salvation
6. Captain of the Seven Seas
7. Unleashed
8. Shade of me
9. Not my God
10. It’s on me
11. Angelic Voices Calling (2012)