IMMORTAL – Northern Chaos Gods

Print Friendly, PDF & Email

2018. Júl 29, 8:45 :

Kiadó: Nuclear Blast

Weboldal: www.immortalofficial.com

Kiadás éve: 2018

Stílus: Black Metal

Brief Sum: Reviewing an album is not an easy job, and doing that for my favourite band is more than complicated. Considering how long it took to create this album, I have to say it’s not what I expected: this album is great, quite similar to Demonaz’ past album, showing the characteristics of an imaginary Bathory album, but it’s not the real Immortal, at least in my mind. My feeling is that the key guys – Harald and Olve in this case – are required to work together on writing music instead of doing solo things, and hopefully we’ll have the chance to ask them about this vision.

 

Lemezkritikát írni soha nem egy egyszerű feladat; ennél már csak egy helyzet lehet bonyolultabb, amikor az ember a kedvenc zenekarának legújabb albumáról ír. Magát a helyzetet is természetesen még meg lehet csavarni például úgy, hogy ha az adott zenekar menetközben jelentős tagcseréken ment keresztül…

Az album keletkezésének előzményeit a single-ről szóló cikkünkben már összefoglaltuk, így ezt nem is ismételném. Röviden annyi történt, hogy hosszas várakozás után, kilenc évnyi szünet után gyakorlatilag a semmiből megszületett az Immortal új albuma, a Northern Chaos Gods. Ekkora szünet még nem volt a zenekar működése során, az okokat persze mindannyian jól ismerjük. A legújabb jövevény alapvetően másfél, vagy talán bő egy ember munkájának az eredménye: Harald Nævdal felelős mind a zene, mind a szövegek létrejöttéért, azaz gyakorlatilag a dobon és a basszusgitáron túl minden az ő munkája. A dobot illetően érdemi változás nem történt, ugyanúgy, mint eddig, Reidar Horghagen ül az Immortal dobjai mögött. Demonaz-nak vagy kedve, vagy lehetősége nem volt basszusgitározni, így jelenleg beugróként Péter Tägtgren bőgőzik az albumon. Az új jövevény 42 perces, és nyolc számot takar. Először egy általános képet adnék, megosztanám a legfontosabb benyomásaimat, és utána dalról dalra fogunk végigmenni az albumon.

A legelső, ami már a single megjelenése előtt is elérhető volt, az a dalok címe. Ha végignézed, akkor első körben nagyon immortalos mindegyik, második és harmadik körben nekem picit kényszeresnek, erőltetettnek tűnnek. Sajnos azt kell hogy mondjam, hogy a dalcímek kicsit monomániásan Blashyrkh-ra, a hegyek – sötétség – jég világára koncentrálnak, és én igazából egy nyolc tételes “mi jellemző az eddigi Immortal dalszövegekre” gyűjteményként tekintek rájuk.

A másik, amit említenem kell, az a hangzás és a dalokról alkotott átfogó kép, ugyanis én ezt a zenét már hallottam valahol. Kivétel nélkül minden dal háromnegyedekben íródott egy nagyon hasonló sémát követve, és ez a séma kísértetiesen emlékeztet a Bathory-ra, ezentúl pedig Harald 2011-ben megjelent March of The Norse albumára. Persze, klasszikus Immortal-stílusjegyeket is felfedezhetünk – például a háromnegyedes akusztikus átkötések ilyenek –, de nagyon hiányoltam a fülbemászó dallamokat, valamint az Abbath-féle apró kis trükköket és komplex zenei megoldásokat. Sajnos azt kell mondjam, hogy a dalok egy számomra teljesen kiszámítható sémát követnek, ami egyfelől egy határozott stílust jelent, másfelől viszont korlátot. Picit hasonló érzésem volt a dalszövegeket tekintve is; valahogy úgy érzem, hogy ez az album foggal-körömmel kapaszkodik a tizenöt-húsz évvel ezelőtti Immortal köztünk szólva megismételhetetlen teljesítményéhez – arra reflektál, arra utal vissza, abból vesz át konkrét dalszövegrészleteket. Amit viszont nagyon hiányolok az az, hogy ehhez az égadta világon semmit nem ad hozzá.

Péter barátom régi elmélete ismét beigazolódni látszik: egy jelentős zenei teljesítmény kialakítása a legritkább esetben köthető egy ember nevéhez, és általában két együttműködő fél közös agyszüleménye lesz a megismételhetetlen végeredmény. Számos példát lehetne erre mondani a Beatles-től elkezdve az Emperor-on keresztül a Sepultura-ig, és vélhetően az Immortal sem kivétel ez alól. Ha megfigyeled, ezekben a zenekarokban két eltérő stílusú, eltérő habitusú, különböző zenei ötletekkel rendelkező kulcsfigura van. Az egyik elkezd valami földtől elrugaszkodott dolgot létrehozni, a másik mintegy ellenpontozásként rángatja vissza őt a földre, és amikor ez a szimbiózis megszűnik, onnantól széthullik a működő rendszer, és általában két zenekar lesz a végeredmény: egy hallgathatatlan és egy fantáziátlan. Ezek természetesen nagyon szélsőséges szavak, de azt hiszem, jól szemléltetik a gondolatmenet lényegét.

Az első, egyben címadó dalról a következő jelent meg a single kritikájában, ide is másolom: “…a csali-dal négy és fél perces, ideális hosszal, egy lassú átkötés és egy szóló is elfért benne. Ütős háromnegyedes zúzás, a tipikus Immortal-stílusjegy megtartásával: kitartott hang, majd az ütem végén 2-3-4 dallamos triola (vélhetően a H-C-D-E-F vagy F# variálásával). Szerény véleményem szerint egy kicsit több fantázia nem ártott volna: igen, hallom, tudom, hogy az intro és a versszakok alatti zene más, de elsőre, odafigyelés nélkül hajlamos lennék azt mondani, hogy ez tök ugyanaz, csak kicsit magasabban. És mivel ezzel a két résszel gyakorlatilag el is megy az első 70 másodperc, az ember elkezdi kicsit monotonnak érezni a dolgot. Szerencsére innentől egy átkötés jön, majd kicsit lassabb, de az előző szakaszhoz kísértetiesen hasonló „tipikus Immortal” háromnegyedek jönnek, hogy aztán 2:05-től újra kezdődjön a dal. A 2:40 táján hallható szóló szervesen épül a dalba, nem erőltetett, Harald mester úgy tűnik, nem felejtett el gitározni, és igazából az ínhüvelygyulladás is javulni látszik. A szóló után lassabb, szintén háromnegyedes átkötés, majd újra a bevezetés alatt hallott részek jönnek újra, sokszor, sokszor, talán már kicsit túl sokszor. Amiről még szólni kell, az a hang, hangszín és a keverés: a gitár kellően nyers és erős (nem tudom, hány sávot játszott fel Harald), de a régi Immortal-t idézi. A basszusgitár nem nagyon jön az előtérbe, viszont kellően megtámogatja az egy darab gitárt, talán ezért is érezni dinamikusabbnak, masszívabbnak a hangzást, mintha csak egy darab incifinci gitár szólna…”.

A második dal, az Into Battle Ride az előző tételhez képest meglehetősen dinamikusan nyit; természetesen ugyanúgy háromnegyedben. Maga a zene sokkal nyersebb, és igazából az első húsz-harminc másodperc egy fajta One by One-áthallás. Az ötvenedik másodperc táján áttérünk a refrénre, addig tulajdonképpen két, egymásból származó – némi jóindulattal egymásból szervesen kifejlődő – riffet hallhatunk csupán. Az 1:28-tól hallható második refrén az elsőnek egyfajta leegyszerűsített változata, és nagyjából 1:35-től újra kezdődik a dal. A 2:40-től hallható szólót – vagy legalábbis valami ehhez nagyon hasonlót – én már hallottam a March of The Norse album címadó dalában. A dal szerkezete viszonylag egyszerű, ABABCCDD – ABABCCDD – AA, és akkor úriember voltam a jelölések használatánál.

A harmadik dal, a Gates to Blashyrkh áll még talán legközelebb a klasszikus Immortal-művekhez, bár ezzel együtt is nagyon-nagyon sok Demonaz-stílusjegyet mutat. Hallgasd meg a dalt első egy percét; először is lesz egy – szerintem meglehetősen unalmas, kiszámítható, természetesen háromnegyedes – bevezetés, ezt egy akusztikus interludium fogja követni à la Immortal, majd pedig a fentebb említett bevezetés egyfajta átdolgozott változata szolgál a dalok háttereként. Az első két perc húsz másodpercben kétszer is meghallgathatjuk a fentebbi zene ötleteket, majd ezek után ismét egy akusztikus átkötés következik, lásd fentebb. Itt annyi a különbség, hogy éneket is hallhatunk efölött, ez is még talán egyfajta visszautalás a régebbi klasszikus Immortal dalokra, különösen a legkésőbbi periódusból. Tulajdonképpen nincs abszolút hallásom, sem hihetetlenül jó hallásom, de ezen a ponton tűnt föl, hogy eddig az album gyakorlatilag tök konszonáns volt, mintha Harald idegenkednék a disszonanciák használatától. Persze az Immortal nem egy Morbid Angel, de azért a refrének környékén, vagy nagyobb váltásoknál eddig megfigyelhető volt egy kis disszonancia, ez a dal viszont tök szabályosan ugyanabból a nyolc hangból épül föl az elejétől a végéig.

A negyedik dal, a Grim and Dark egy meglehetősen hosszú felvezetést követően a jól ismert “Far above the ravengate…” sorral indul, továbbra is szépen háromnegyedben. A refrén után, nagyjából 1:20-tól hallható ismét egy visszautalás az At the Hearth of Winter-re; az ott felcsendülő, egy hanggal elcsúsztatott triolák (általános példa: cdd dee eff fee) egészen konkrétan a Where Dark and Light Don’t Differ egyik át kötésére hajaz. Talán ez a dal egy eklatáns példa arra, hogy miért nem tetszik az általános dalszerkezet: van egy ötlet, amiből egy jó intrót lehet csinálni, ez átvariálva szolgál a dal kísérleteként, ebből fejlődik ki valahogy egy refrén vagy egy átkötés, és utána ez a történet szépen kiszámíthatóan megismétlődik mégegyszer, mégegyszer és mégegyszer. Gondolom, már láttatok videót Abbath-ról, vagy láttátok Abbath-ot a színpadon tevékenykedni. Igazából a refrén végéhez, utolsó hangjaihoz nagyon passzolna egy olyan tipikus Immortal-os dekoráció, amit Olve a “na most idefigyeljetek, hogy meg tudom ez is díszíteni, és nem is baszom el” fejjel szokott játszani. Ami mindenképpen előnye a dalnak, az a 4:20 környékén lévő szóló: stílusában és hangszínében kicsit emlékeztet az All Shall Fall szólójára, de kétségtelen jól illik ide, és szervesen illeszkedik a dalba.

Az ötödik dal, a Called to Ice kezdésének stílusa is nagyon hasonlít az előzőekhez: háromnegyedes Bathory–jellegű felvezetés. Meglehetősen egyszerű oka van annak, hogy miért hallatszanak ezek a dalok annyira egyformának: amikor éppen nem valami “dallamot” játszik a gitár, akkor tulajdonképpen saját magát kíséri, és ezt olyan nagyon sokfajta módon nem lehet ebben a műfajban megoldani. Nekem van egy meglehetősen erős tippem arra, hogy ebben az esetben Harald az alsó E húrt pengeti üresen, aminek ugye egy adott fix hangmagassága van. Hogyha ezt mind a nyolc dalnál megcsináljuk, akkor – nem meglepő módon – ugyanazt az adott fix hang magasságot fogjuk háttérként, kísérletként hallani, és mind a nyolc dalunk tök egyforma lesz. Tulajdonképpen a második perc környékén az jutott eszembe, hogy én ezt a dalt unom.

A monotónia-dologra egyébként remek példa a hatodik dal, a Where Mountains Rise is. Adott egy akusztikus kezdés, és utána hosszan-hosszan megismételgetve hallod ugyanazt az elsőre is viszonylag jól kiszámítható háromnegyedes riffet részint intróként, részint pedig a szöveg alatt kísérletként – és ezzel tulajdonképpen el is ment a dal egynegyede. Az előzmények tükrében a refrén mármár kiemelkedő frissességűnek mondható, holott azért hihetetlenül sok fantázia ebbe sem szorult. A hetvenötödszörre elénekelt “Where mountains rise…” után meg inkább ideges lettem, mintsem boldog, és…

…és ezzel elértük azt a pont, ahol elvileg a hetedik dal (Blacker of Worlds) részletes leírásának kellene következnie, de ez el fog maradni a nyolcadikkal (Mighty Ravendark) együtt – ugyanis nincs nagyon mit leírni. Ha ezt az albumot a Demonaz zenekar második albumaként tisztelhetjük, akkor is azért némi kívánnivalót hagy maga után az egész dolog – lásd a fentebbi leírást. Ha pedig ez, konkrétan ez az új Immortal-album, akkor sajnos nagy a baj. A kedvenc zenekara legfrissebb, harmatgyenge munkájában erősen csalódott kritikus a következőt javasolja: egy családi vacsora során, a lazac után jó lenne, ha Olve és Harald elbeszélgetnek arról, hogy hogyan is lehetne mindezt együtt csinálni. Tudjuk, hogy Olve nem egy egyszerű eset, egy utolsó lusta pernahajder (nem én mondom, hanem a menedzsere), de ez a whiskey-vel és sörrel átitatott, elviselhetetlen, exhibitionista, szivarozó fazon sajnos nélkülözhetetlennek tűnik. Amint ez megvan, onnantól legalább egy minimális esély megvan arra, hogy egy magasabb színvonalú produktum álljon elő – természetesen ez nem garancia, lásd Olve legutolsó saját neve alatt futtatott albumát. Erről az opcióról egyébként tervezzük mind Harald-ot, mind Olve-t kicsit kérdezgetni a jövőben, és jelentkezünk a hírekkel.

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Northern Chaos Gods
2. Into Battle Ride
3. Gates to Blashyrkh
4. Grim and Dark
5. Called to Ice
6. Where Mountains Rise
7. Blacker of Worlds
8. Mighty Ravendark

Pontszám: 6

VN:R_U [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
Ezt a cikket eddig 365 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..