IMPERIAL VENGEANCE – At The Going Down Of The Sun

Kiadó: Candlelight Records

Weboldal: myspace.com/imperialvengeanceuk

Kiadás éve: 2009

Stílus: Black metal

 

(scroll down for English Version)

 

 

Találós kérdés: mi a közös a következő együttesekben? Abgott, Anathema, Angtoria, The Blood Divine, Chaosanct, Criminal, December Moon, Gorerotted (jelenlegi nevén The Rotted), My Dying Bride, Rosa Damascena (ezt csak azért említem, mert szerintem tök jó, érdemes belehallgatni), Screamin’ Daemon. Aki kitalálta, hogy ezek Cradle of Filth tagok korábbi és későbbi zenekarairól, valamint mellék-projektjeiről van szó, az valószínűleg azt is tudja, hogy ezek az együttesek meglehetősen diverz képet mutatnak, van köztük black, death, thrash, doom, grindcore, meg néhány egészen alternatív műfaj. A fenti listában méltatlanul meg nem említett Imperial Black ezidáig egyetlen hivatalosan megjelent dala, a Dead Can Dance Enigma of the Absolute-jának remekül sikerült feldolgozása például a maga alternatív stílusában is meglehetősen kellemes benyomást tett rám. Amikor a promó-listáról lemezt kellett választani, végigböngésztem az együttes-neveket, utánuk olvastam egy keveset, és egyszer csak jött egy együttes, valami “Imperial” kezdetű névvel, egy Cradle of Filth taggal, és tudtam, hogy ez csak az lehet. Tévedtem.

Az Imperial Vengeance nem az az együttes, amire gondoltam. Charles Hedger zenekaráról van szó, aki a Cradle sokadik gitárosa (őszintén szólva már nem követem a tagcseréket Filth-éknél, Gian Pyres kilépése óta egyedül James McIlroy belépése ért kellemes meglepetésként, és persze Rosie Smith kisasszonyé, aki Cradle-tagként halálra idegelt, és akivel egészen addig nem is tudtam megbékélni, amíg meg nem hallgattam a Rosa Damascena myspace-oldalán található számokat), amit Hedger úr zenésztársával, David Bryannel együtt alapított 2007-ben.

A promó valamilyen perverz okból a black metal besorolást kapta, sőt, a Metal Archives is ezt írja – ugyanakkor az együttes saját megjelölése, miszerint “Dark Aristocratic Metal” jobban fedi a valóságot, blacket keresni teljesen felesleges a zenében, egy-egy rövid villanást leszámítva. Kapunk két jólöltözött úriembert, amúgy Akercocke -stílusban, öltönyben. Britek, nincs is ezen mit csodálkozni. Kapunk egy Union Jackes borítót, alul vonuló katonákkal, valamint a tavaly megjelent EP anyagát egy teljes órányira megtoldó zenei anyaggal. A borító láttán az embernek jó brit hazafiként könnybe lábad a szeme, főleg ha a militarista black témáról a Cobalt remek anyagaira asszociál.

Zeneileg a lemez azt a vonalat követi, amire a Cradle is szerencsésen visszatalált a Godspeeden a Bitter Suites erát követő, a rajongókat minden korábbi anyagnál jobban megosztó lemezek után. Kapunk középtempót, blastbeatet, monumentális szintetizátor-témákat, viktoriánus hangulatot, valamint remekül kimunkált NWOBHM gitártémákat, amik egy Iron Maiden lemezen is kényelmesen elférnének. A vokál (szintén Hedger, mint a lemezen majd minden, a basszusgitár és a dalszövegek kivételével) felemás érzéseket kelt bennem. A mélyen hörgött témák között kevés az igazán fogós, ráadásul a hangfekvésük sem igazán tetszik (ráadásul inkább death-jellegűek, mint blekkesek), a tiszta részek viszont meglepően kellemesek, elsősorban a 6th Airborne Divisionben, a Jus Ad Bellumban és a címadó számban (néhol már-már a Primordialt idézik, bár lehet, hogy ez kicsit távoli hasonlítási pont).

A szintetizátor-témák és a powerbe hajló gitártémák alkotják a lemez gerincét, ami váltakozó színvonalú. Mindkettőből találunk remekül összerakott darabokat, amiket öröm hallani, ugyanakkor a viktoriánus hangzás egy idő után nyomasztóan rátelepszik a lemezre (erre remek ellenpélda az Eibon la Furies kislemeze), a gitár pedig időnként szörnyen unalmas dallamokat játszik. A sound sem idéz gázlámpákat, így egy kicsit sterilnek tűnik számomra.

A lemez pontozása komoly kihívás, öttől nyolc pontig bármi jogos lenne rá. Ha a szívemre hallgatok, akkor hat, de objektíven szemlélve megér egy hetest, mert bár nálam nem volt telitalálat, szerintem sokaknak fog tetszeni.

———————–

ENGLISH VERSION:

Riddle: what’s common about the following bands? Abgott, Anathema, Angtoria, The Blood Divine, Chaosanct, Criminal, December Moon, Gorerotted (currently called “The Rotted”), My Dying Bride, Rosa Damascena (I’m mentioning this because I consider it to be rather good, it’s worth a listen; though it’s not extremely relevant in this case), Screamin’ Daemon. Whoever guessed that these are previous and subsequent bands (and in cases, side-projects) of Cradle of Filth members is sure to know that as well, that these bands show quite a diverse picture, there’s black, death, thrash, doom, grindcore, and some seriously alternative stuff in the list. For example, Imperial Black, left out unjustly from the above list has only one song released yet; a cover of Dead Can Dance’s “Enigma of the Absolute” which made a lasting impression on me in its own, unique style. When I’ve been browsing the promo-list to pick a record to review, I checked on the bands, and I saw some band beginning with “Imperial” and having something to do with Cradle of Filth, I knew it must be the band. Man, I was wrong.

Imperial Vengeance wasn’t quite the band I was thinking of. This one’s Charles Hedger’s band (he plays here as “Charles Edward-Alexander”), who’s the umpteenth guitar player of Cradle (to tell you the truth, I’m not following Filth’s change of members anymore, after Gian Pyres quit, the only positive surprise I got from the band was James McIlroy, and of course Rosie Smith, who totally freaked me out as a Cradle-member, and with whom I just couldn’t be satisfied until I’ve heard the tracks on Rosa Damascena’s MySpace). Mr. Hedger has founded this band of his with fellow musician David Bryan in 2007.

For some weird reason or another the (rather messed-up, low quality) promo was labelled “black metal”, what’s more, Metal Archives also deems that it’s black; however, the band’s own description, saying “Dark Aristocratic Metal” is way closer to the truth – there’s no use in looking for black in this music, except for some short passages every now and then. Instead, we get two well-dressed gentlemen, sort of Akercocke-style, wearing suits. Sure, there’s nothing to winder about that, they’re British. We also get a cover with the Union Jack and some soldiers marching on its bottom; and finally, we get last year’s EP expanded to an hour’s length. Seeing the cover your eyes get filled with tears (as you are a fine British citizen), even more so if you make an association between the militaristic black theme and the fine releases of Cobalt.

However, musically the band is on the same track that Cradle also fortunately got back on with Godspeed, after the deviation, which was predominant in their music ever since Bitter Suites, and which has divided the fan-base more than any previous Cradle-effort. We get mid-tempo, blastbeats, monumental synth-themes, Victorian atmosphere, and fine-crafted NWOBHM riffs that could fit seamlessly on an Iron Maiden record. Vocals (responsibility of Hedger, just like anything but bass and lyrics) are ambivalent to my taste. There are only a few catchy passages in the growled vocals, and I just can’t get accustomed to Hedger’s pitch (it would fit death metal way more than it fits this black-like thing); however, clean vox are surprisingly good (but unfortunately used only sparingly), “6th Airborne Division”, “Jus Ad Bellum” and the title track being fine examples of Hedger’s vocal capabilities. (Sometimes I can feel like I can even draw comparison with Primordial, though it would most certainly be a far shot.)

The backbone of the album is made up of the synth themes and the power metal styled guitar riffs – both of these aspects having a rather uneven quality. We can find some perfectly crafted elements of both, that are a pleasure to listen to, but the Victorian feeling spreads over the record a bit too much, making it heavy to digest (a fine example of creating such an atmosphere without this effect is the EP of fellow Englishmen, Eibon la Furies), and the guitar-work tends to be rather boring at some segments. The sound does not evoke the feeling of gaslights or that of the battlefront, so it seems to be a bit too sterile for my taste.

Awarding points to this record is quite a challenge; I could explain – and feel justifiable – anything from five to eight. If I listened to my heart, I would have to give six, but objectively it’s a seven – it wasn’t a smash hit for me, but I sure think a lot of people are going to like it.

Tracklist:

1. The Drop
2. 6th Airborne Division
3. Aristocratic Sex Magick
4. Unto That End
5. At The Going Down Of The Sun
6. From Childhood’s Hour
7. Cwn Anwwn
8. Jus Ad Bellum
9. Theory Of The Grotesque
10. Trinovantes

Pontszám: 7

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár