
In Aphelion, azaz egy bolygó pályájának azon pontja, amikor legmesszebb van a Naptól. Nincs szükség misztikus jelenségekre, az ismert Univerzum, a természet is bőven szolgál témával, még akkor is, ha csak a fény és a sötétség örökös ”párharcát” kívánja valaki boncolgatni. A svéd zenekar második lemeze, ha nem is hagyományos konceptalbum, de az előbbi témakörre épül.
2021-ben azért irányítottam a figyelmemet egy Luciferian Age című EP-re, mert tisztában voltam vele, hogy a Necrophobic két oszlopos tagjának mellékprojektje ígéretes dalokat nyújtva éledezik. Az anyazenekarnak már évtizedek óta rajongója vagyok, sokkal korábbról, mint hogy Sebastian és Johan tagjai lettek. A velük készített anyagok méltóak a múlthoz, sőt a Necrophobic hagyaték autentikus ápolásának vezéregyéniségei lettek.
A közel 3 éve megjelent Moribund debüt album jelentős időre kibérelte az otthoni lejátszómat, nem adott esélyt sem a projekt értelmének megkérdőjelezésére. Bő két évvel később meg már itt is a folytatás a Reaperdawn kézzelfogható bizonyítékaként. Sebastian hosszú évek óta azzal vívja ki a tiszteletemet, hogy legyen bármennyire is bestiális, vérforraló egy általa írt szerzemény, azt mindig is dalközpontúság jellemzi. Bár az a stílus, amiben az In Aphelion dalai születnek nem kifejezetten a hosszú, terebélyes számokról ismert, ennek ellenére itt nem ritkák a hat percnél, sőt hét percnél is hosszabb szerzemények. Azonban aggodalomra nincsen ok, mert egyikben sincs üresjárat, mindegyik dalnak íve van, izgalmas pillanatokkal teli, emlékezetes gitárszólókkal megkoronázott. Bármennyire is konstans minőségű a kiadvány, és nem szívesen emelek ki alkotásokat, ennek ellenére mégis szeretnék két dalcímmel szolgálni azoknak, akik nem tervezték a teljes végighallgatást. Kezdeném a The Darkening dallal, amely az első felét tekintve hozza a kötelezőt, de amikor még inkább rákapcsolnak a srácok, a bimbózó éjfekete virág teljesen szárba szökken és ámulatba ejt. Illetve a They Fell Under Blackened Skies cseppet sem félreérthető slágeressége már-már könnyeket csal a szemembe minden egyes alkalommal, amikor odaérek az album hallgatásakor. Seb amellett, hogy a fő dalszerző és gitáros, a szövegek mikrofonba történő tolmácsolásáért is felel. Még a Moribund idején megfordult a fejemben, hogy lehet nem ártott volna Anders Strokirk-et is meghívni a projektbe, mert acélosabbnak éreztem az ő vokálját. Azonban már nem így gondolom, maximálisan elégedett vagy Ramstedt ezen teljesítményével is, ráadásul így autentikusabb a dalszövegek. Ha Strokirket nem is, de a Necrophobic újonc basszusgitárosát, Tobias-t is bevették a projektbe, bár ennek az albumnak a munkálataiban még nem vett részt, mert hamarabb íródtak a dalok, mint hogy tagja lett volna a két fentebb említett zenekarnak.
Ritkán szoktam lemezborítót elemezgetni, de úgy gondolom, néhány szót megér, hogy konstatálva legyen, mennyire kerek, mennyire teljes a kiadvány komplett egésze. Első ránézésre nem tűnnek fel a cizellált részletek, az album mondanivalóját megtámogató művészi ötletek, de negyedik-ötödik hallgatást követően már nem feltétlenül lehunyt szemekkel hallgatja az ember az akusztikai csemegét, hanem elmerül a vizuálisban is. Fentebb nem egyszer úgy fogalmaztam, hogy a szóban forgó banda a Necrophobic tagjainak projektje. Egyre inkább úgy érzem, hogy ledegradálom ezzel ezt az önállóan is létjogosultsággal bíró, nem szabadidős tevékenységet folytató, minőségi értéket képviselő zenekart. Kívánom, hogy még sok In Aphelion kiadvánnyal gazdagodjon az extrém metal világa!
Kiadó: Century Media Records
Kiadás éve: 2024
Stílus: Black Metal
Web: facebook.com/inaphelion
Tracklist:
- The Fields in Nadir
- A Winter Moon’s Gleam
- When All Stellar Light Is Lost
- The Darkening
- They Fell Under Blackened Skies
- Further from the Sun
- Reaperdawn
- Aghori
Pontszám: 10