ISIS – Oceanic

Kiadó: Ipecac Recordings

Weboldal: @ Facebook

Kiadás éve: 2002

Stílus: Post-rock / Progressive metal / Atmospheric Sludge

Brief Sum: I heartly recommend it to everyone who long for a deep spiritual musical experience or those who are bored with the avantgarde or the repetative templates of metal and hardcore. Ladies and gentlemen, this is a masterwork through and through, which deserves to be handled and shared like such!

(Scroll down for shorter English version)

Nem kellett sokat gondolkodnom azon, vajon melyik albumról írjam meg első ismertetőmet. Rengeteg kiváló lemez áll rendelkezésre, amit a magyar törzsközönség kevésbé ismer, hazánk alpári fogyasztási trendje és egyébként tartalmas, izgalmas zenei undergroundunk egyre elitistább viselkedése miatt – az alapján döntöttem tehát, melyik az, amely új irányokat jelölt ki és jelöl ki a mai napig, s amely értéket képviselhet a ma metálfogyasztóinak is. Egyelőre ezért félretettem az imádott Kyuss 2. lemezét, ami annak idején, 1992-ben egy azóta szinte sose látott zenei forradalmat csinált: porszívós zajával, számstruktúráival, Black Sabbathi látomásokat füves víziókkal ötvöző hangzásvilágából és a sivatag porából megszülte a stonert, mocsokba és ürességbe. De(!) ott van az a bizonyos „szinte” – s az a szinte azt jelzi, mégis lefektettek az övükéhez hasonló mérföldkövet azóta.

Ez a mérföldkő pedig szerintem, és sok más, nálam jóval avatottabb zeneszakértő szerint is, nem más, mint a bostoni, különc ISIS formáció 2., áttörést hozó lemeze: az óceánhoz hasonlóan kérlelhetetlen, súlyos, hullámzó, gyönyörű és brutális Oceanic album, amivel új standardokat, normákat és kereteket fektetett le egy máig formálódó műfajban. Ez a műfaj a „poszt-metál” nevet kapta, és bár ez egy rendkívül széleskörű gyűjtőnév a metál innovációját elhozni kívánó bandák megjelölésére, az Oceanic tartalmazza mindazt, ami miatt érdemes karakterizálni ezt a csodálatos, hömpölygő erejű zenét és előadóit. Egyszersmind a lemez megteremti az olyan friss és elborult avantgárd metálelőadók számára a közönséget és inspirációt, mint a Pelican, Cult of Luna, God is an Astronaut, Maybeshewill vagy a Loviatar.

A zenekar maga 1997-ben formálódott, a tagok közös ízlése, erős átfedéseket mutató lemezgyűjteménye, Melvins-rajongása adta a közös nevezőt, valamint magas zenei elvárásaik, allűrmentes alkotói szemléletük, és elégedetlenségük jelen projektjeikkel. Aaron Turner gitáros-vokálos, a zenekarral összefonódó sorsú Hydra Head Records alapítója összejött pár jam sessiönre a basszer Jeff Caxide-al, a „hőbörgő orgonás” Chris Mereschukkal, és a dobos Aaron Harrisszel az év vége felé. Imádták a zajokba bújt harmóniákat, a hardcore szenvedélyét, a metál erejét, de belefásultak a helyi scene-ek ostoba formaüldözésébe, arcoskodásába és amatőrségébe. Valami újat és meghatározót akartak alkotni, de ez csak később tudatosult bennük: mire kijött az első 2 EP-jüket követő, máris underground alapműnek kikiáltott Celestial albumuk 2000-ben, amit a hirtelen rajongójukká vált nagy kedvenc, a legendás Melvins, majd a Mogwai kért fel közös turnéra – miután a szintén neves Cave In és kategorizálhatatlan húzónév Neurosis társaságában már elvont közönség-kedvencek lettek, főleg az USA keleti parti és középnyugati régióinak metálarcai közt. Hamarosan kiadták a SIGNAL>05 EP-t, ami lényegében a Celestial folytatása, lezárása volt, majd elvonultak egy meditatív alkotó időszakra, hogy meghámozzák a hangzást, mint egy különös, kőkorból idemaradt halfosszíliát, és olyan fülbeöntést kotyvasszanak belőle, ami örökbecsű.

És ez lett az Oceanic album, ami egy váratlan, kifinomultabb irányt jelölt ki a zenekar számára, egyszersmind zenélő követőiknek is bebizonyította, hogy a metál zeneisége nem csak az egyre növekvő agresszióval tud továbbfejlődni. Újabb Kyuss-párhuzammal kell éljek: az ő debütáló albumuk, az 1991-es WRETCH is mutatott olyan jegyeket, amik később jellegzetességeikké váltak, csak a 2. albumukkal, a Blues for the Red Sunnal robbantották ki a zenei forradalmat, amit a stoner tökélyre vitele követett a ’94-es Welcome to Sky Valleyben, azt pedig az …And the Circus Leaves Town jazzes-funkys, erősen spacerockos, szarunk-bele-jammeljünk-egyet kísérletezős fejezete, egy magasabb lépcsőfok követte. Az ISIS, akik biztosra veszem, hogy nem kevés Kyuss-t hallgattak, sőt tanulmányoztak saját karrierjük során, pontosan ugyanezt az utat járták be, ami amúgy a stílusteremtő zenekarok sajátja: a Celestial erős debütjét az Oceanic innovációs tengere követte, majd ezt a folyamatot, mint egy városöbölbe érő, elnyugvó tájfunt, a 2004-es Panopticon zárta le, mely minden tekintetben egy közel felülmúlhatatlan mestermű. De ne szaladjunk előre ennyire! Lássuk, és halljuk, miről is van szó.

Először is, maga a hangzás. Hiszem, hogy egy mesteri zenekar legalapvetőbb kelléke, egyediségük, sikerük legfőbb kulcsa a hangzás, minden más: image, show, szövegek, technikai tudás, kapós riffek, csak ez után jön, mi több, erre épül fel. Az ISIS pedig prezentálja ezt az alapvetést. Hangzásuk, mint ahogy a konceptalbumnak sem utolsó Oceanic teljes felépítése, számomra mindig is az örvénylő óceánt juttatja eszembe: nagyon apró rezdülésekkel pillanatonként változik, a hatalmas, égbeszökő, földromboló hangdagályok meditatív, lassan kibontakozó apadásokká alakulnak, örök körökben. Mindez alatt semmit sem veszít kimért, a középtempó alatt dolgozó dinamizmusából, zenei méltóságából, nem vág bele eszeveszett math/grind-os lepörgetésekbe, vagy malacvisítós dupla breakdownokba, de nem baj, mindez nem is állna jól neki. Néha elsöprő, falhoz baszó erő, máskor pszichedelikusan sejtelmes, szinte háttérzaj-szerű kopogás, simogató áramlatok. Komolyan hiszem, hogy számos meditációs sessionhöz kiváló aláfestés, és szeretkezni is fantasztikusan lehet rá! Sok minden érződik belőle: a Neurosis kimért brutalitása, kezdetleges drone-hatásaik, hosszú, több felvonásos számokat tanító iskolapéldáik, amik édesebb hangzatokkal keverednek; a Melvins brutális disszonanciái ambient zajokká szelídülnek; a Kyuss „porát” és irgalmatlan fuzzolását a tenger állandósága váltja fel, a Slint eltérő modalitású szám-epizódjai és Tortoise lemezek folytonossága mind meglelhető benne, de csak nyomokban: az ISIS minden tanára ellenére hamisíthatatlan, és teljesen a zenére fókuszált csapat. Nem találtam rendes klipet se tőlük, max. rajongóit, nem kedvelik a médiafelhajtást sem. Turner meg is mondta: „Sosem hittük volna, hogy az ISIS ennyire sikeres vagy népszerű lesz, mint amilyen lett. Az, hogy a rajongók mélyrehatóan érdeklődnek a személyes dolgaim iránt… igazából kurvára megijeszt! Gyakran tényleg úgy érzem, mikor közelítenek hozzám, hogy ösztönösen visszahúzódom a belső magomba.” Viszont ezt a fajta zenét tényleg csak egy bizonyos szintig introvertált, egymásra nagyon figyelő, egyszerre és együtt mozgó csapat volt képes összehozni. Nyers harmónia vizében lelt csiszolatlan gyémánt lett mindennek eredménye.

A The Beginning And The End kissé erős felütés, meglepően hamar fejünk fölébe vág a korán kezdődő hőbörgéssel és az ellentmondást nem tűrő dobbantásokkal. Az album építkezésének ez egy nagy gyengéje, de mielőtt elmenne bárki kedve a további hallgatástól, élje túl az első 1,5-2 percet, mert nagyon megéri! A 8 perces nyitányban már vannak mérsékelő, enyhén torzított lassabb blokkok, amik előrevetítik, kicsiben, a teljes album felépítését. A The Other változékonysága kompenzál a nyitó tétel váratlan erőszakosságán, pedig cseppnyivel sem kíméletesebb, csak még kaotikusabbá válik. Először kisimul a tenger, megfeszül a vászon a még nagyobb művek színre kerüléséhez… pedig ez az első nagyobb vihar, ami belemar a hangszórókba. Lassan közelítünk a sötét fellegek felé, baljóslatú szeleinek jöttét halljuk a horizonton, de nincs hova bújni előlük. Még egy kis tanácstalan, nyugvó rész is érkezik. Aztán a hirtelen előtörő apokaliptikus üvöltés hangjával kísérve, lelki szemünk előtt szinte megjelennek a jóformán a semmiből előbukkanó, égig érő fekete hullámok, amik készülnek belepni minket. Mintha szélcsapások kóstolgatnák hajónkat, úgy váltják a finom, reménykedő részletek, és a tsunamiként ránk szakadó üvöltős betétek egymást, aztán nincs mese, egy szempillantás alatt elborul az ég, és már csak sötétség látszik, és iszonyú, fennkölt ívű darálás, ahogy a visszaút reménye szertefoszlik, és még egy ideig nyugalmunkat megőrizve küszködünk fennmaradni. Sikerül. A False Light tétova evezés a világítótoronynak vélt fényforráshoz, imádkozunk, hogy ne érjen minket újabb csapás… de ér. Kemény hullámverés jön, ami villámcsapásként ér véget. Az ezt követő Carryben már egy drámai harc képe rajzolódik ki, talán a hajóját vesztett tengerész talált rá egy hánykolódó sorstársára, és mindkettejükért küzd a világ ellen. Eme hatalmas tusa, az eddigi megpróbáltatások után jön egy kis nyugalom: a címtelen, ”-” névre „hallgató” intermezzo, ahol a kóbor rádióhullámok közt keresgélünk egy jelet, hogy nem vagyunk egyedül. Majd a magány delíriumos nyugalma telepedik ránk a Maritimeban, ahogy átértékelődik bennünk, hogyan telik az idő a tengeren. A Weight egy hűvös, végtelenbe vesző éjszaka a végeláthatatlan vízen, ahol halk szonárok és csövek nyögései adják a társaság zaját. A domináns dobkopogás akadozó gépturbinákra emlékeztet, az összhatás egyszerre visszafogott és nyugtalanító. Ez fordul át egy szinte másik számba, ami igazából csak a magányos éjt követő megvirradás következő stációja: a 27 énekesnőjével (Maria Christopher, állandó vendég az ISIS albumokon), mint hívogató hangú nimfával megtámogatott, fülbemászó, béta-állapotba ringató hosszas átkötő-blokk következik, mint vihar utáni tiszta ég, mint hajótöröttek békés lebegése az ébredés után, hajnaltájt. Egyszersmind a fokozatosan meg-megváltozó, egyszerű dobtéma, az egyre erősödő gitárfokozódás, és a rendkívül slágeres vezérriff még jóval az album vége után is fülünkben visszhangzik: egy nagyon erős és különösen letisztult pontja ez az albumnak, hiszen itt pihentünk meg igazán először (és valószínűleg utoljára). Eddigre nyilvánvalóvá válik az ISIS egyik nagy erőssége: tudatosan, modálisan építkezik, mint Debussy és más, nagy, klasszikus zeneszerzők, a hallgatóközönséget trippelteti, egy általa felépített úton, titokzatos cél felé vezeti. A Weight felfokozott, majd hajókürtszó/hajóavatás-szerű vége utáni szívdobbanásnyi szünet újra a jó öreg, kérlelhetetlen, acélszürke hullámú tengeren ér minket: kemény a világ, mi is kemény tengerésznek érezhetjük magunkat, akár a From Sinking dal-hajójának kapitánya. Férfiasság követi a nőiességet, ez is egy okos, finom váltás. Újra repesztjük a minden izmával nekünk feszülő tengert. Hosszadalmas, apránként vívott tusa ez, hol egyik fél sem enged. Sőt, a két harc eggyé válik: végre együtt mozgunk a tengerrel, nem ellene. Eleinte arcunkba vágó szél ellenében kormányozzuk hajónkat, végül próbáljuk tartani az irányt, mialatt egyre kilátástalanabb harcot vívunk a süllyedés, az oldalunkba kapott lék ellen – ezt az érzést a szám 2/3ánál levő letisztult szünet is kihangsúlyozza, hol az utazó mintegy beletörődik sorsába, mielőtt még utoljára, elkeseredett ordítások közepette szegülne szembe a természettel. Kicsit a hasonló tematikájú Reise, Reise és Seemann jutnak eszembe a Rammsteintől, inkább hangulatuk alapján – a képi megidézés ereje cáfolhatatlan. A From Sinkingben megkezdett riff az ezt követő, kirobbanó erejű záróakkordban, a Hymben változik igazán fenségessé, sőt, túláradóvá: egy nehéz himnusz, talán tengerrengés során egyesülünk a tengerrel, az élmény spirituális mélységeket ölt, és egyben valami nyers erőszakosság garantálja a kimértségében is katartikus zárást. Ez a szám túl lassan indul az ígéretes intro után, a végére meg túl sok, és nincs határozott zárpontja, inkább ellebeg a 2 entitás: utazó és tenger, eggyé válva, az ismeretlenbe. A fő rész olyan keleties-doomos darálás, ami minden magára valamit is adó stonerarcnak tanítani kéne, hogy na eeeez, b*meg, EZ AZ – kár hogy elharapják, majd gyorsan rárántják az üvöltős outrót. Végül diszkréten lecsúszik az olvasófej a felvételről, elvesztettük utolsó közös pontunkat is a külvilággal.

Az Oceanic gyengepontjait nehéz észrevenni, hisz a tenger tematikájába jól beépíthetőek a szeszélyes váltások… de az elején túl sok a harc, ami azonban egyszer sem hatalmasodik el eléggé (nem elég hosszú ideig, csak nem eléggé), nem lódul be a tekerős zúzda. A lemez első 1/3-a elég zavarosan építkezik, a középső 1/3-ában pedig a számok annyira egymásba mosódnak, hogy alig lehet megvonni a határvonalakat (igaz, ez nem feltétlen baj). Sajnos csak a végén csendülnek fel kellő erővel a sámánrév-szerű, hosszan kitartott férfi énekhangok, ebből korábban is kaphattunk volna, és az egyes számok között súlyosabb szünetek is elkellhetnének. Ezek inkább arányproblémák, amik az Oceanic folytatásában, a Panopticonban javarészt kezelésre kerülnek. Az album épp jókor ér véget: a zenekar felvonultatta teljes trükktárát, most már kezd ellaposodni a műfolyam, inkább csak a teljesség érzetéért maradunk velük… csak jól oda akarnak sózni a fiúk a végén, de a katarzisból egy hajszál hiányzik, talán magasabb hangokat, közös éneket kívánunk… Mindezek csak találgatások. Egy határozottan grandiózus lemez ez, aminek hibáit, tökéletlenségeit inkább érzi az ember, mint se hogy élesen konkretizálhassa. Akár a természetéit, ami csak akkor tökéletlen, ha annak akarjuk látni.

Az album hallgatásakor valamire nagyon figyeljünk: ne zavarjon minket semmi és senki. Bár jó aláfestő-zene, de hogy ténylegesen átélhessük értékét, ahhoz alapvető gyertyát, kék fényeket gyújtani, telefont kihúzni, valami finom, száraz bort bekészíteni… Fürdőt nem ajánlok, mert néha fel kell kelni, hogy a kontrollálhatatlan headbangelésekre bujtó riffek és hörgő vokalisták őrületének engedelmeskedjünk. Nem lehet igazán számokat kiemelni sem: az egész album egyetlen, folytonos flow, a tételek egymásból fakadnak, egymásba torkollanak; lényegi megszakítás nélkül, egymással alkotnak szerves, teljes egészet, mintha egyetlen felvételt hallgatnánk.

Ilyen albumra, ilyen zenére, és rá irányuló nagyobb figyelemre hatalmas szükség lenne napjainkban – igényesség, innovációk, átfogó építkezés, egyedi megszólalás terén mind-mind az évtized egyik legnagyobb durranása, ami nélkül – talán – még az olyan hatalmas opuszok sem születhettek volna (így) meg, mint a 10.000 Days, vagy a Saturday Night Wrist. S ugyan azóta az ISIS 2010-ben, 3 ezt követő, roppant sikeres lemez után feloszlott, örökségük tovább él világszerte. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki egy mély, szinte spirituális zenei élményre vágyik, akinek elege van abból, hogy a metál, a hardcore untig ismételt sablonjait, vagy avantgárd izéket hallgasson rogyásig… mert ez, hölgyeim és uraim, egy remekmű, és megérdemli, hogy akként kezeljük, s terjesszük.

————————————–

ENGLISH VERSION:

Ladies & gentlemen, I herethefore present you a cornerstone of the genre encompassing a wide array of innovative musicians, now labeled as “post-metal”. ISIS recorded the magnificent Oceanic in a meditative break, right after releasing the ground-breaking first album Celestia and it’s finishing chapter, SIGNAL>05, after the sudden cometh of underground fame, excessive touring with their idols Melvins and Neurosis, and foreshadowing a new era of modern metal. Oceanic grows far, but luckily not too far away from their hardcore roots spiralling into dowmtempo post-rocking, while the album shows a complexity not unlike classical music sets (Debussy ans Smetana comes to mind especially). Yet it conveys the powerful dichotomy of screams and breaks, melody and brutality, the moving ebb end flow also utilized by the decade’s prominent psych-stoner and metalcore acts, although ISIS does it much better: on an intuitive, tripping, very passionate level. While these bands tend to blow all their shots in one song, the ISIS experience stretches through a carefully built album, spanning an hour of a watery saga… Almost as portraying a seafarer’s journey in a wild mixture of musical storytelling, ambiency and growling sounds.

As we begin “sailing” the seas of mind, the very first tides hit us heavy and suddenly in The Beginning and the End. The Others shows us the coming of a greater danger: we can imagine several stories high, black tides in the corners of our eyes, while we are struggling against the first, moody swings of the infinite ocean – the danger is imminent and coming, but not here yet. False Light is the arrival of the wrath of the ocean: we can only hope to reach an illusive lighthouse, but when we feel our boats whirl, we realise we were cahsing a phantasm… [Sorry for the imaginative description, I would not like to set a program here, but these images came so strong to my mind that I’d best like to just make a movie on the sea, telling about the journey I went through by this album…] Carry is the song of the man in raging water under the furious evening skies, the drama grows, as we fight to hold on to something, or someone important, or maybe, just not to lose sight of our ship from what we have just fallen out rom.  This is the last title of the “Struggling” part of the album. The second chapter, which I would call the “Waking”, is compromised by melancholic and moody noises, semi-concious musings of a man already tormented by the sea, but reaching the relative safety again, maybe his boat, for a time. “-” is a noisy interlude as we climb back on the board, Maritime shows the strange passing of time on the sea, while Weight conjures images of loneliness, hallucination and the coming dawn, which renews our strength. I would like to name he last chapter of the album the “Merging”: From Sinking is a slowly escalating last fight between sailor and sea, masculine, heavy hits and tones after the feminine, melodic intermezzo. We are losing more and more control every second, and at last, we go under. And Hym shows a way of salvation: unrelenting riffs, shamanic vocals amplify the end of our spiritual journey: struggle becomes needless, we become one with the sea, and this calls for celebration, as we silently swim off all radars humanity has ever used. Also, the equally presented (3 songs each) Struggle-Waking-Merging cycle is the storyboard of all personal revelations, at the end of the album, we could feel that we have learnt something important. It’s also excellent meditative, tripping and even good sexy-time music 😉 (Oh the story I could tell!)

It’s difficult to point out the flaws of the album, since the randomness of the ocean leaves well enough space for strange changes and swings in the song structures (if we consider this a concept album, but why shouldn’t we? The songs beautifully flow together without breaks, as we would be listening to an endless concerto). The 1st chapter is too chaotic and difficult to follow even in a changed peace of mind, the very beginning of the album is too agressive and hits too suddenly, decreasing the listening pleasure, the intro is cut short. The themes of the interludes (besides “-“) are very tender and short, they just cannot sink in enough. The 2nd chapter’s songs mix so much you can barely pull what’s going on, untill you realise you are in the middle of a whole new section. Also, the end of the album, especially with the otherwise epic Hym, is just too exuberant, it’s just too MUCH sometimes, we can feel that all ideas the guys had back than have been used, and we stick with them only to see the end of the journey at last – the listening experience becomes tiring. Also, they could have used way more of those grandiose male vocals they showed us only in the end. These are relation problems mostly – and most of these will be left behind in the follow up / sequel of this piece, the nearly perfect Panopticon in 2004.

So all in all, with their slowed-down grinding, primal-psychedelic sounds, radical merging of the elements of noise, ambient, hardcore, psychedelic, stoner and even ritual music, and great care in building an album and song-structures, even if it’s a little rough around the edges, ISIS became very much a trend-setter through this true work of art. Because, ladies and gentlemen, this IS a true work of art, and should be shared and handled as such.
SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. The Beginning and the End
2. The Other
3. False Light
4. Carry
5. –
6. Maritime
7. Weight
8. From Sinking
9. Hym


Pontszám: 9,5

Kapcsolódó cikkek

Isis, Boris, Oxbow – Koncertbeszámoló

medea

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár