Kiadó: Mystic Production
Weboldal: www.jelonek.art.pl
Kiadás éve: 2010
Stílus: Classical / Progressive Rock / Metal
A lengyel zenekar – Andrzej Karp (programok), Artur Lipinski (ütősök), Dawid Somlo (dob), Grzegorz Slawinski (ütősök), Justyna Osiecka (cselló), Karol Ludew (ütősök), Mariusz Andraszek (basszusgitár), Michal Jelonek (hegedű), Pawel Grzegorczyk (gitár), Robert Fijalkowski (gitár) – munkásságának gyümölcse 2007-ben már megjelent ez az albuma, de az újrakiadásnak nyilvánvalóan megvoltak a maga okai. A felállásból már kiderülhet, hogy nem egyszerű zenei részekről lehet szó, tekintetbe véve a felállás adta lehetőségeket és széles mozgásteret. Hát, hallgassunk bele.
A nyitó dal a BaRock címet viseli – nem is érdem nélkül. A rövid bevezetőt a hegedű/cselló kettőse alkotja, majd bejön szép lassan a dob, a gitár és a basszusgitár. A komolyzenei művek metal kísérettel, alapokkal nem új keletű ötlet, de viszont az sem mindegy, hogy hogyan adják elő. A jó felépítés, a színes kompozíció nagyon fontos itt is, és szinte már az alapok is színeznek. A dal erős, dinamikus, lendülete nem akad meg, magával ragad, elsodor.
A B.East folytatja a sort: ha most ki akarnám magam nevettetni, azt írnám: „a szimfonikus jegyekkel ellátott zene” de azért akkor igencsak furcsa lenne. Nehéz meghatározni a közeget mégis, mert az rendben hogy szimfonikus zene és metal elegye, de mégsem a klasszikus értelemben, hiszen itt a fő motívum a szimfonikus éra és nem a metal – tehát fordítva működik, úgyhogy hívhatnánk metal-os szimfóniának is:) Félretéve a humort, némi keleties mintával átszőtt szerkezetet hallhatunk a melankólia és a karakteres érzések kivetülésének keverékében, ez egységesen erősíti mind az előadásmódot, mind a hangzást. Nagyon jól szól, minden ízében kidolgozott, precíz munkát hallhatunk.
A Vendome 1212 már más gyökerekkel rendelkezik. Itt az ütős hangszerek és a gitár kezd, majd a hegedű csak egy kicsit később csatlakozik, míg az egész zenekar csak ezek után lép be ütemre pontosan. Mi mást várhatnánk, mint egy viharos szerkezetet, amiben a délies dallamok is előfordulnak néminemű pogánynak nevezhető ütem között, igaz legalább ugyanennyire jelen van benne egy adag fúziós jazz is. Tarkabarka szövétnekét nehéz kiismerni, de a népdalos megmozdulás is legalább annyival közelebb visz, mint maga az élvezet.
Az Akka egy dallamorientált szám, igazából már itt is érezhető, hogy ez a zene nehezen szorítható stílusok közé, mert ez már egy populárisabb, de ugyanúgy népi elemeket tartalmazó dal, mint elődei, de másképp szól, másmilyen hatást fejt ki, hangulata másképp változik, másképp terjed ki, oszlik szét. A szerkezet remek módon épül fel és nyílik ki: a szavak nélküli kifejezések országában járunk könnyedén.
A Steppe szintén egy más világra nyitja ki szemünket: az ütősökkel megspékelt alapokon a hegedű és a cselló játéka remek, a programokból épített színesítés szintén hozzáad némi pszichedelikus felhangot (ami nem is csoda), és akkor még nem beszéltem a szenvedélyről, ami ennek az egész számnak a legmélyén lángol, tombol, előre tör. A köd mindent eltakar, az igazi lényeg pedig mindig belül lesz, és azt senki szeme nem látja.
A Funeral Of A Provincial Vampire a következő szerzemény: egy valódi búcsú a sötétségbe vesző mítosztól, lassú, ütemes gyertyaláng villódzás, csendes könnypergés, álmok és életek illata. Finom játék, szinte esszenciális jelleg, majd jön az erősebb rész, a feltámadás, az újra akarás hangjai, hogy mindezt eltöröljék. A feltörő hangok egész sokáig elkísérnek, majd egy csapásra minden visszahullik a teremtő kezébe.
A Lorr alatti programok kissé talán túl hátul vannak, de a beinduló erőteljes zenekari hangzás mindezért kárpótol. Itt is furcsa kettősség uralkodik: egy részről a tört ütemek kísérleteznek egyfajta freestyle hangulattal, másrészt a metal részek uralkodnak a szám szerkezetén belül, jobban mondva osztoznak ezen. Ez a kettősség jellemzi végig a dalt, ettől lett ilyen érdekes, húzós és könnyed egyszerre.
A Beech Forest egy kellemes kis atmoszférikus hangulat hordozója, főképp a hegedű hangjain, de persze belopózik aláfestésként ide egy kis programozás is, a mély tónusok jól kiegészítik a hegedű fájdalmas gyászát, az érzékenység fátylát, a finom árnyalatok közötti különbséget. Nagyon jó hallgatni ezt a nyugodt dalt.
A War In The Kids Room keserédes lázadó hangjával kemény riffeket és alapokat hoz, de a kísérletezés nyomán itt sem maradnak ki a népies elemek sem, ahogy egy kicsit belefeledkezünk a klasszikus zene nyújtotta élménybe is, a feszültség minden egyes hangjegyben benne van a súlyos részeknél, ahogyan a finomabb, „kattantabb” részeknél némi matek, vagy ha úgy jobban tetszik egy kis progresszivitás. Hihetetlen élményt nyújt ez a fajta ötvöződés:)
A Miserere Mei Deus a programok által keltett vibráláson és az ütősök játékán nyugodva hozza a cselló és a hegedű finom rezdüléseit, mintegy fátyolként elterülve a márvány arcokon. Persze itt sem egyszerű a képlet, itt is akad egy-egy csavar, egy kis megbolondítás, amivel egyszerűen mássá, élettel telibbé válik ez a rövid dal.
A Mosquito Flight mi más lehetne, ha nem egy elsöprő erejű, metal jegyekkel erősen átitatott gyors tempóvilágú nóta? Természetesen főszerepet kap itt minden hangszer, ahogy eddig is, csak itt még egy lapáttal rátesznek. A fő vezérvonal a hegedű és a gitár játéka, de ugyanilyen nagy szerepe van a többieknek is, hiszen vannak részek, amik az ő hangszerükre annak komponálva, és ez a jó elosztás a szerkezeten végigvonulva mutatja meg, milyen is az igazi összjáték:)
A MachineHat ismét a népiesebb elemeket vonultatja fel, szintén kissé „matekolva”. Nagyon jók ezek az excentrikus váltások, a hirtelen átmenetek, a komplex hangulat, a kőkemény dobalap, hú, nem is tudom mihez hasonlítani hirtelen de talán két itthoni példa (de csak közeli hasonlóságot mutatva elemeiben és struktúrájában itt-ott) az Üzgin Üver és a Másfél hasonló típusú, vagy az Oi Va Voi-nál is voltak hasonló megoldások. Hideg és elég súlyos egyszerre ahhoz, hogy jól szóljon, hogy kifejező és magával ragadó legyen – hogy lekösse a figyelmet.
Az Elephant”s Ballet folytatja ennél a hangvételnél – erős riffek hátán szólal meg a karcos gitárszóló, a dob energikus csapásai mellett a basszusgitár dobogó hangja tölti ki a teret, persze itt sem egy egyszerű szerkezettel találkozhatunk (ahogy eddig sem nagyon) – a „szimfonikus metal”-ba hajló folytatás remek, a színes betétek pedig egyenesen feldobják az egészet.
A záró dal a Pizzicate – Asceticism címet viseli. Komor hangon szólal meg a táj: az őszi erdőben lépkedve körülfog a köd könnyű köpenye, mindent elborít a pára, eső csepeg a levelekről, csordogál a fák törzsein. Csend van, csak az erdő lélegzik puhán és természetesen. A belső utakon könnyű járni: a bátorság tüze szívünkben lobog. Áldás és átok egyszerre látni és érezni ennyi mindent, mégis, az ilyen pillanatokért nem bánja az ember – a művész lelke kóborol közöttünk, a márvány tenger hangjai suhannak. Nincs félelem, csak elszántság.
Összességében nézve nincs olyan ok, ami a zenekar és a CD ellen szólna, de hangsúlyozom: ez igazából vájtfülűeknek való zene, de persze ettől függetlenül hallgasson bele mindenki, aki szereti a klasszikus metal alapokat egy kis komolyzenével párosítva hallgatni, Jelonek neve erre garancia, az biztos!
Tracklist:
1. BaRock
2. B.East
3. Vendome 1212
4. Akka
5. Steppe
6. A Funeral Of A Provincial Vampire
7. Lorr
8. Beech Forest
9. War In THe Kid’s Room
10. Miserere Mei Deus
11. Mosquito Flight
12. Machinehat
13. Elephant’s Ballet
14. Pizzicato- Asceticism