Kiadó: Rusty Cage Records
Weboldal: www.jesusmartyr.com
Kiadás éve: 2008
Stílus: Death / Thrash / Groove Metal
(scroll down for English Version)
Az argentin banda 14 éve alakult Martyr néven (abban az évében jelent meg egyetlen demójuk „Fear To Be Born” címmel, 300 példányban kazettán). Mára túl vannak pár turnén, azóta névváltozás is történt, és közben megjelent két album is (1999-ben az újra kiadott „Subamerican Porno”, amely később még egy kiadást megélt, és a 2005-ös „Jesusmartyr”). Időközben a banda is sokkal letisztultabb játékot prezentál, bár némileg vesztettek az ének dühösségéből, mégis megvan a maga húzása a lemeznek. A Bruno (ének, basszusgitár), Edu (dob), Seba (gitár) felállású csapatot a turnékon kiegészíti Martin (gitár), ami nyilvánvalóan nem is működhetne másképp, mert a gitárok elég rendesen meg vannak variálva ebben a zenében, minthogy egyedül Seba vigye a prímet. A technikás, néhol északias feelingel megáldott melodikus death metal hatalmasat üt, és nemsokára a vezető bandák között fogjuk őket viszontlátni. Egyedi zenéjük felfoghatatlan és mégis könnyen emészthető.
Az End Of The Era, ami felfogható egy intronak is, egy elszállós, sejtelmes gitártémával vonzza magához a hallgatót, a monotónia ellenére szép, a harmóniák jól fognak, karakteressé teszik a dalt. A Moonvalley már cseppet sem a barátságos dallamokról szól. Ugyan sokkal dallamosabb ez a zene, mint a korábbi anyagok, dinamizmusából itt sem vesztett semmit a zene. Kőkemény riffek, beton alapok, változatos ének, letisztultság igaz erre a számra is. A szóló inkább a ’90-es évek metal világát idézi, az ének egyszerre a tiszta és durvább hangok ötvözése, maga a zene pedig a kissé északi típusú death metal hangulatát hordozza. A Breathless ennek tükrében viszi tovább a fonalat, semmi kompromisszum, semmi gyengülés. Erőteljes ének, súlyos, technikás, érett, jól kidolgozott dallamok. Az élet és halál köré fonódó szövegvilágot jól érzékelteti a zenei vadság, a jó témaválasztás, és a néhol ismerős alapok sem válnak sablonossá egy-egy szerkezeten belül.
A What Makes You Burst címet viselő nóta egy szintén elszállós témával indít, de abszolút nem mennek át csepegős lírai hangnembe, csak a jól megszokott dallamos death metal üti gyomron az embert váltás után. Ez egy lazább tempójú darab, ettől függetlenül van súlya, ereje. A gitárok itt is remekül alkotják a szövet színeit a meglévő alapokra, az energikusabb részek itt is kitörnek. A finom játéknak köszönhetően minden váltás érzékelhető. A Seed Of Evil egy fogósabb szám a sorban, tele lüktetéssel, a mindent beborító paranoiás hangulattal. Mintha a dallamok egy utcán menekülő ember háta mögött állandóan visszaverődnének a sötét kis sikátorok falairól, itt nincs hová menekülnöd… a vonalvezetést megtöri egy kis időre egy szaggatósabb kiállás, egy kis finomabb gitárjáték, elmélkedős szólórész, majd visszakerül minden a helyére. Nyers erő és félelemhegyek.
A High At The Holy City-ben keverednek a hardcore és a grindecore technikás alapjai, az ének, mint a káosz, úgy fekszik a szerkezetre, erőteljesebbé téve azt, a szóló itt is dallamosabb részt hoz, kissé kibillentve az eredeti hangulati képből a dalt. Rövid világvége ez, gyors égés, fájdalmak terhe alatt. Értelmetlen pusztulás egy felelőtlen emberiségnek. A Hecatomb egy szintén lassabb nóta, telis tele érdekes részekkel, mind zeneileg, mind az éneket nézve. Jó hallgatni a változatos éneket, ami a dühös kiabálástól a félig karcos hörgésbe nyúlik, és néha a dallamos én is helyet kap. A refrén jól elkülönül a verzétől, a riffek szaggatnak, vagy épp simogatnak, aszerint, hogy épp milyen érzést akarnak közvetíteni. Az argentin srácok büszkék lehetnek magukra, az ország pedig rájuk.
Masses Want Dead a next track címe, ami egy brutális vágta. Old-school death / grind elemek vonulnak fel, a gitárok szaggatnak, a dob és a basszus tört ütemekkel kíséri mindezt. A kegyetlen valóság felnyitja az ember szemét, beteg, morbid ez az alig kétperces zúzda. Itt is karakteresek a váltások, a dinamizmus meghatározó, a technikás zene pedig alap. A címadó The Black Waters úgy indul, mint valami ’80-as évek végi thrash/black szerzemény, tipikus jegyek toldulnak fel hirtelen. Majd jön a rendesen megvariált középtempóba áthajló folytatás, ami egy kicsit koszos hangzással van párosítva, ami csak kifejezőbbé teszi a témákat. A szaggatós részek kombinálása a páratlan ütemekkel eklektikussá teszi tempója kimértsége ellenére is a dalt. Csak azt mondhatom erre is, mint a következő dalra, a Motherland-re, hogy hűha… Egy finomabbra csiszolt darab ez a nóta, komoly témaváltásokkal, fűszerezett alapokkal, finomságokkal. Az ének rendkívüli itt is, ahogyan játszik a saját skáláján belül is, az nem egyszerű. Pontos ütések, a verze nem lapos, egyszerűen nem töltelékszámokkal van tele a lemez pár kiemelkedő szám kivételével, hanem az egész kiemelkedő.
Az utolsó szám a Damn The Jesusmartyr. Kiforrott témákból jól átgondolt szerkezet épült fel. Minden hang a helyén, és ha eddig nem lehetett panaszom a sound-ra, hát, most sincs. A finom részeket itt is finoman tárják elénk, ahogyan az őrületet, a darálást is a maga valóságában mutatják be. Érdekes a hangulatváltások miatt ez a felépítés is, nem egyszerű elgondolás rejlik a jól beért témák mögött. Csak maximális elismeréssel tudok nyilatkozni, és csak is így tudom nyugodt szívvel ajánlani a lemezt minden zeneszerető embernek.
——————–
ENGLISH VERSION:
This Argentinean band formed 14 years ago under the moniker „Martyr” (their first demo titled „Fear to Be Born” was released in the same year in cassette form, limited 300 pieces), and they are already over a couple tours. A name change has also taken place since then, and two albums have been released (a re-release of „Subamerican Porno” in 1999, which has seen one more re-release thereafter, and „Jesusmartyr” in 2005.) The band nowadays presents a much cleaner play, though the furiousness of the vocals is a bit reduced now. Yet the album is on to something. The band, consisting of Bruno (vocals, bass), Edu (drums), Seba (guitars) is on tours supplemented by Martín (guitars); the band obviously couldn”t do without him, since the guitars are too complicated to be performed by a single guitarist. The technical, sometimes northern-influenced melodic death metal kicks ass, I”m sure that in the near future they will be among the leaders of the scene. Their unique music is incredible and digestible at the same time.
End of the Era, which can be understood as an intro, grabs the listener with an airy, mysterious guitar theme. It’s beautiful despite the monotony; the harmonies are catchy and make the song characteristic. But Moonvalley is about anything but the warm melodies. Although the music is much more melodic than their previous stuff, the music has lost nothing of its dynamics. Rock hard riffs, concrete foundations, diverse vocals, polished style. The solo is rather reminiscent of the world of ’90s metal, the vocal is a mixture of clean and harsh vocals, and the music itself is a bit like that of northern melodic death metal bands. Breathless takes this line further in this spirit no compromise, no softening. Powerful vocals, heavy, technical, mature, well-developed melodies. The lyrics that are about life and death are nicely represented by the wilderness in the music, good choose of the themes, and the sometimes familiar bases don’t get boring.
`What makes You Burst` starts with an airy theme too, but it doesn’t at all turn into cheesy lyrical mood, just the usual melodeath stuff hits in your stomach after the switch. This is a more relaxed piece, yet does have its balls and craft. The guitars do a good job in sketching the colors of the canvas, and the more energetic parts come in the foreground as well. Thanks to the sophisticated play, every switch is perceivable.
`Seed of Evil` is the catchiest track in the line, full of pulsation, with all-covering paranoid feeling. As if the melodies were reflected on the walls of a thin dark alley from one”s back, there”s no escape… The line of this track is once broken by a twisted front, and then some more sophisticated guitar play, a philosophical solo part, then everything get back at its place. Raw power and mountains of fear.
In `High at the Holy City` there is a mixture of hardcore and the technical foundations of grindcore, the vocals chaotically built upon the structure, making it stronger, and the solo brings in a more melodic part, somehow shifting the song from its original atmosphere. This is some quick world downfall, a fast burning, under the burden of torment. Meaningless destruction of a careless humanity.
Hecatomb is a slower song, again, full of interesting parts with respect to music and vocals as well. It’s nice to hear the varied vocals spanning from angry yelling to semi-harsh growling, sometimes also giving a place to clean singing. The chorus is nicely separated from the verse, the riffs tear or just stroke, according to the feelings it’s meant to mediate. These Argentinean guys can be proud of themselves, and their country can also be proud of them.
The title of the next track is Masses Want Dead, a brutal race. Old-school death/grind elements with twisted guitars, followed by broken rhythms of bass and drums. The merciless truth opens man’s eyes; sick and morbid is this two-minute crusher. The switches are characteristic here too, dynamism is definite, and the musical basics are technical.
The title track, `The Black Waters` starts like some thrash/black piece from the late 80s, with all its typical marks rising up suddenly. Then comes the follow-up in a complicated mid-pace, combined with a little bit dirty sound, just to make the themes still more expressive. Combining these torn parts with the odd strokes makes the song even more eclectic, despite its moderate pace. I can say just the same as about the next song, Motherland – oh, my… A more sophisticated piece, with serious switches, well-flavored bases, niceties. The vocals are incredible here too, as he performs even in his own scale, that”s not easy. Precise hits, the verse is no dull, but whole album is not a bunch of fillers with one or two high points, the whole thing is outstanding.
The last song is Damn the Jesusmartyr. Consists of mature themes, well-thought structures. Every sound is at its place, and if I haven’t yet complained about the sound, then I don’t have here either. The niceties are brought out nicely, and the grinding, the craziness is also delivered in its whole brutality. Because of its interesting changes in atmosphere the structure is not simple. I can only express maximal admiration, and recommend this release for all music-lovers.
Tracklist:
1. End of the Era Vocals / bass – Bruno Nasute
2. Moonvalley Guitars – Sebastian Barrionuevo
3. Breathless Guitars – Martin Furia
4. What makes you burst Drums – Eduardo Turco
5. Seed of Evil
6. High at the Holy City
7. Hecatomb
8. Masses Want Dead Discography
9. The Black Waters 2003 – Sudamerican Porno
10. Motherland 2005 – The Jesusmartyr
11. Damn The Jesusmartyr 2008 – The black waters