
Úgy döntöttem, hogy tartok egy-két francia napot. Hogy miért? Csak úgy. Szóval következzék egy friss, de rendkívül aktív banda, a Jours Pâles harmadik nagylemeze.
A 2020-ban az Auvergne-Rhône-Alpes régióban alakult formációt, ha információim helyesek, akkor jelenleg két fő, Spellbound (Aorlhac, ex-Towersound; ének, billentyűk) és Stéphane (gitárok) alkotja. Az album rögzítéséhez Alex (Aorlhac; basszus) és Alexis S. (gitárok) személyében csatlakozott még két vendégzenész, valamint egy-két beugró arc, akikről majd a maga helyén szólok. (Sajnos a dobos kilétét homály fedi.)
Zenei téren a lemez mind a kilenc száma lázadó szellemiségű, az atmo- és a post-black terrénuma felé mutató alkotás. Ezek 45 percen keresztül sugározzák a haragot és az őrületet! A dalszövegek melankolikus témák, illetve a kiüresedett mindennapi világ kritikája köré épülnek. Megszólalásában a Dissolution ismét egy riffalapú támadás, szépen tarkítva heavy szólókkal és egy nyúlfarknyi melodikus színezettel (melyről a billentyűk gondoskodnak). A dobok koponyahasítók, s mindennek tetejébe Spellbound bömböl, kiabál, beszél, s mit tudom én még mi mindent el nem követ a hangjával. Egyfelől az egész félelmetes, vad, másfelől a tiszta részekben finom, akarom mondani puhány ehhez a zenéhez, amit ráadásul a könnyed billentyűk és a francia nyelv esetenként tovább lágyítanak. Lényegében ez utóbbi énekforma az album egyetlen igazi gyengéje – teszem hozzá máris, az én ízlésemnek.
Az albumról különösen kiemelkedő a fogatverseny brutalitásával felvértezett Taciturne nyitását követő La reine de mes peines (Des wagons de détresses), ami egy olyan szerzemény, amely halálos riffjeivel és vad horgaival méltó bevezetője a modern epikus black metalnak. A légies billentyűk és a megalkuvást nem ismerő szilaj gitárvezetés valami hihetetlen miliőt teremt a szám köré. Mindezt tetézi Lenos különleges, a ’90-es évekből származtatható bonyolult gitárszólója, akit az egyetlen sikeres beugrónak tekintek a korongon.
Mielőtt bemutatnám mely munkáik ragadták még magával a fantáziám, szólni akarok a rejtélyes Les lueurs d’autoroutes és a címadó Dissolution-ról. Az album többi szerzeményéhez hasonlítva mindkét szám külön utas. Előbbi teljesen kiszakad a műfajból, utóbbi pedig félúton lépdel a post-black, a shoegaze és igazából nem is tudom mi, talán az avantgarde között. Mindkét dalban feltűnik Ony Riah énekesnő, akinek egyébiránt nagyon szép, tiszta vokálja teljesen kipenderíti a textúrából a sötétséget, előkészítve a helyet egy metálmixnek, ami már csak nyomokban tartalmaz black metalt. Nem arról van szó, hogy ezek rossz alkotások volnának, csupán közelében sincsenek a műfajtól elvárható húsbavágó ridegség, és a pokoli félelem érzetéhez. Helyette, valamelyik kortárs modern metal banda alűrjeire emlékeztetnek. Rétegzett vokál kapcsán sokkal szerencsésebb Torue a Noire impériale-ban, ahol a göteborgi megközelítés legfeljebb szokatlan kicsit.
Szorosan utána következik a gyors ütemű, döbbenetes riffelésű Réseaux venins, ami a banda korábbi zenei identitása felé bólint. Mélyreható, kaotikus, ugyanakkor introspektív és az átmenetekben ízlésesen rétegzett. Az Une mer aux couleurs désunions ámbár csak töltelék szerepet végez a folytatás előtt, de azért kellőképpen fülbemászó hatású. A következő szívemhez közel álló alkotás a sötét tónusú Limérence. Ez, mint a francia szcéna művészi önkifejezésének alapköve, egyben betonlapokkal borított brutalitásának könyörtelen esszenciája, a stabil billentyűs alapokra lassan építkezik, hogy azután gondolkodás nélkül ontsa a dallamos tremolókat, mialatt a dobok még a halottakat is felverik öröknek hitt álmukból. Virulens szakaszokban és erőltetett menetekben egyaránt nem szűkölködik a zárótétel, a Terminal nocturne sem, ami döbbenetes felvezetésével és intenzíven fenntartott könyörtelenségével a második szám mellett a lemez másik koronázatlan királya. Briliáns, veszett kitörések uralják! A gitárok világosak és szellősek, az akkordválaszték mindazonáltal pont annyira disszonáns, mint amennyire töprengő és nosztalgikus. Bejön ez a kissé ködös, de kiegyensúlyozott dallamvilág.
Ben mixe és mastere szerintem ütős, ráadásul a nagy jótéteménye, hogy a vokál nem nyomja el teljesen a borotvaéles gitármunkát, miközben a dob minden vonalon keményen üt. Manon borítója pedig precízen visszaadja a rád váró, az elmédet három felé szakító őrületet.
Határozott meggyőződésem, hogy a Dissolution azoknak készült, és ezzel együtt azoknak nyeri majd el a tetszését, akik velem ellentétben a black metalról valami egészen mást gondolnak, mint Lucifer szávainak közvetítése, avagy földi világunk lángba borítása. Ebből következően nem tehetek mást, mint tudomásul veszem, hogy a célközönség ezúttal nem én voltam. Előfordul…
Kiadó: Les Acteurs de L’Ombre Productions
Kiadás éve: 2024
Stílus: Black Metal
Web: facebook.com/jourspales
Tracklist:
- Taciturne
- La reine de mes peines (Des wagons de détresses)
- Noire impériale
- Les lueurs d’autoroutes
- Réseaux venins
- Une mer aux couleurs désunions
- Limérence
- Dissolution
- Terminal nocturne
Pontszám: 9