Kiadó: ATMF
Weboldal: myspace.com/joylessmusic
Kiadás éve: 2009
Stílus: Black / Doom metal
(scroll down for English Version)
Soha ezelőtt még egyszer sem hallottam a Joyless zenekarról, de a depressive rock és a black metal megnevezés együttes használata a zenéjükre felkeltette a figyelmem. Utánanéztem, és kiderült, hogy a norvég Forgotten Woods utódzenekaráról van szó. Az anyazenekar tagjai 1996-ban úgy döntöttek, nem akarnak black metalt játszani, rockosabb, ám hangulatilag egyező zenével képzelték el jövőjüket. Az első néhány Joyless kiadvány még magán hordozta a származás jeleit, de a második teljes album már teljességgel mentes volt mindenféle black- vagy egyéb metal behatástól, depresszív pop/rock zenét tartalmazott női énekkel. Jelen kritika tárgya 2009 márciusában jelent meg és egy szám kivételével csak már megjelent anyagokat tartalmaz. Ezen információk ismeretében valami igazán hangulatos, depresszív, de nem szuicid, sötét zenét vártam, ami a benne hordozott keserűség miatt kifacsarja a szíved, de ugyanakkor vigasztal benne a tudat, hogy mások is éreznek ilyet. Hogy végülis azt kaptam-e, amit vártam, máig nem tudom eldönteni.
Az első benyomás minden lemez esetében a borító, és a Wild Signs of the Endtimes booklete igen biztatóan hatott az előzetesen a fejemben erről a korongról összeállt képre. A black metal hagyományát még magában hordozó logó elméletben kicsit távolinak tűnhet a borítókép központi motívumaként szereplő miniatűr mindennapos tárgyaktól, de látva a lemezt már picit sem tűnik kiugrónak. Nagyon kellemes meleg hatása van a booklet összes képének, főleg a színeik miatt, emellett azonban magányosságot is sugallnak. Minden oldalon egy emberektől megfosztott ház egy részletével találkozunk, de látszik a fotókon, hogy miniatűr kis makettekről készültek. Remek hangulatot teremtenek ezek a képek.
Az első dal, mely nem kapott címet, rögtön az egyetlen új szerzemény a korongon, és ez az, amelyiket nagyon sokszor hallgattam, mikor még csak ismerkedtem a Wild Signs of the Endtimes-zal. Nem is igazán teljes értékű dal ez, inkább csak egy intró, egy zongorás 3 és fél perces tételről van ugyanis szó, ami végtelenül aranyos, ugyanakkor bizarr atmoszférát teremt, olyasmit, mint Lewis Carroll művei. Az album legfőbb hangulatformáló eleme a hangzás. Mikor először hallgattam az albumot, nem találtam olyan szót a hangra, ami nyomdafestéket tűrne. Az intrónál még csak-csak elmegy, mint hangulatformáló elem, mert ott úgy recseg, mintha bakelitet hallgatnánk, de később igen ambivalens érzéseket tud ébreszteni a hallgatóban.
A második daltól már sokkal nehezebb dolga van a kritikusnak, mert igen vegyes zenei világot hordoznak magukban a tételek. Az intro utáni három dal az 1996-os Unlimited Hate albumról származik, és az első közülük (Your Crystal Fragments) leginkább úgy hangzik, mint a Holt Költők Társasága zenéje Sisters of Mercy demós dobalapokon egy ’90-es norvég amatőr black metal banda károgásával, és néha ha nem is értékelhetetlen, de élvezhetetlen tiszta énekkel. A gitárdallamok nem rosszak egyébként, egészen egyedi hangképet hoznának létre, ha az ős-Darkthrone-szerű hangzás nem állna az útjukba. A harmadik dal a magyar fül számára kicsit komikus Blå melankoli címet kapta, és igazi norvég black metalként indul, majd néhány dallam bevonásával kicsit megváltozik, de a karcos hangzás persze megmarad. A basszus hangja is nagyon sokat elvesz az egészből, sőt, itt-ott olyan, mintha a kezelője nem is igazán értene hangszeréhez. A gitárhang zúg, recseg és zörög, mint egy őszi falevél. A dob pedig tényleg egy-az-egyben a Sisters of Mercy demóinak hangjával bír. A dal lezárásaként egy az eddigi zenei közegből igencsak kilógó megoldást hallunk, ami szintén nagyon jól érvényesülhetne más környezetben.
A következő dal (még mindig az Unlimited Hate lemezről) 13 perces és az Inherent Emptiness címet viseli. Enyhén beteg nevetéssel és tipikus black metalként indul, de aztán hamar átvált igen furcsa zenébe, középtempós riffekkel és időnként visszatérő blackes tekerésekkel. Az ének a legfurcsább ebben a dalban, ugyanis az általa közvetített érzelem nem a dark rockos melankólia és nem is a black metal magányossága és szomorúsága, hanem olyan düh, amit egy Sepultura-utódzenekartól várnánk. Nem illik bele semmiképpen a zenei környezetbe. A negyedik percnél egy leállás után újra kezdődik a verze és egy olyan csordavokálos rész következik, ami még az Akelának is becsületére válna. Ezt ki-ki döntse el magának, hogy jó vagy rossz-e. Számomra ez ilyen zenei körítéssel eléggé lehúzza a dolgot. A hangzás amúgy ebben a dalban pár fokkal jobb, mint az eddigiekben; az állandó zavaró zúgás már elmaradt a háttérből és a basszusgitár is sokat javult, igaz, kicsit még recsegnek a gitárok. A dal felétől már hisztérikusabb vokálokat is találunk, de aztán megint bejön az Akela-érzés, és megint nem tesz túl jót a dalnak. Igazából nem tudom, hogy sikerült ezt a dalt 13 percesre duzzasztania a zenekarnak, semmi érdekesség nincs benne, leszámítva néhány olyan megoldást, amik csak máskor és más helyen tudnának érvényesülni.
A következő dal már az 1999-es Blue in the Face kislemezről származik és a Room of Velvet Splendour címet viseli. Szívdobogással, szélfúvással, ajtónyikorgással, léptekkel és egyéb zajokkal teremt hangulatot a kezdés, de mikor a zene is elkezdődik, az előző dalokkal egy szinten lévő hangzás teljesen szétveri az érzést. A zenében a legfontosabb különbség, hogy itt már egyáltalán nincsen károgás, csak helyenként beszédszerű tiszta ének. A zenei rész is sokkal jobb, mint az Unlimited Hate-es dalok esetében, itt már hangulati egység van, nem lóg ki semelyik hangszer az összképből. A mostaninál mondjuk ezerszer jobb hangzással teljesen élvezhetőek és szerethetőek lennének a dalok, így csak némi szoktatás után van esély megkedvelni a szerzeményeket. A hatodik dal, a Swansmile egy elég erős meglepetéssel szolgál, olyan ugyanis, mint egy mélabús amerikai country nóta. Először én sem hittem el, hogy szájharmonikát és amerikai akcentusú country-éneket hallok a dalban. Azért nem vidám a hangulat, de már egyáltalán semmi köze a black metal hideg-rideg világához. Borzasztóan furcsa volt ilyen dalt hallani, de az igazság az, hogy ez sokkal jobban megy a bandának, mint a metal. Ez a legkülönlegesebb szerzemény a korongon, kár, hogy a hangzás ennek az értékéből is elvesz egy kicsit. Az utolsó előtti tétel egy Motörhead feldolgozás, mégpedig a (Don’t Need) Religion. Ez szinte a megtévesztésig hasonlít az eredetire, mind hangzásában, mind pedig az énekhangban. Utolsóként a Room of Velvet Splendour Pt. 2 következik, de ezt sokkal inkább lehetett volna Swansmile part 2-nak hívni, ugyanis ugyanolyan country nóta hangulata van, mint annak. Szájharmonikával és akusztikus gitárral indul (no meg az elmaradhatatlan recsegéssel), és az ének is igazi country ének, száj sarkába dugott szalmaszállal. A gitár fődallama kicsit bugyuta, valahol félúton van a Family Frost és a Kisvakond zenéje közt. Ebben a dalban ismét bebizonyosodik, hogy ez a fajta zene sokkal jobban áll a Joylessnek, mint bármi, amiben rendes riffek vagy hörgés található.
Bár erről nem esik említés semmilyen internetes oldalon, sőt, még a bookletben sem, van még egy dal a korongon. Címmel nyilván nem rendelkezik, zeneileg pedig elképesztően furcsa. Az ének a legkülönösebb elem benne, a dob, gitár és basszusgitár nagyjából végig ugyanazt az egyszerű ritmust nyomja. Szintetizátorok adnak benne egy igen magas fekvésű dallamot, ami már az elmebetegség gondolatát veti fel a szerzővel kapcsolatban. Az ének női hang, borzasztóan magas és nyávogós, hosszútávon idegesítő, de legalábbis nevetséges. Ezen kívül tele van kisebb beszéd- és nevetésfoszlányokkal, kurjongatásokkal is a dal, ami csak még kaotikusabbá teszi. Gondolom, ez előrevetítése akar lenni annak, hogy mi várható a jövőben a bandától. Ennek alapján azonban én határozottan nem leszek kíváncsi a jövőbeni kiadványaikra.
Borzasztóan nehéz dolgom volt hát a pontszám kitalálásakor, mert nem szívesen adok kevés pontot. Ezen lemez esetében azonban nem tudtam nem lepontozni a dolgot, mert bár van rajta néhány érdekesnek nevezhető motívum, az album egésze igen kaotikus összképet mutat, mely egyetlen közös tulajdonsággal rendelkezik, ami a gyatra hangzás. A két country-szerű nótát lehet, hogy meg fogom még néhányszor hallgatni, vagy egy röhögés erejéig megmutatom majd a barátaimnak, de a többi szám újbóli meghallgatására (a csodálatos intrót leszámítva persze) nem sok esélyt látok.
————————-
ENGLISH VERSION:
Never before have I heard about the band Joyless, but when I heard the genres depressive rock and black metal mentioned about them, it tickled my attention. I looked them up on the net and I found that they were formed after the disbanding of the band Forgotten Woods from Norway. Members of Forgotten Woods decided in 1996 that they don’t want to play black metal anymore, they imagined their musical future in a more rocky way but in the same mood. The first few Joyless releases carried the marks of their origin on themselves, but the second full-length was free of all black or any other metal influences, it contained depressive pop/rock with female vocals. The subject of this review was released in March 2009 and except for one track it contains previously released songs. With this knowledge in my head I expected something really moody, depressive, but not suicidal, dark music, which twists your heart with its bitterness but also lends solace with the thought that others share this feeling with you. Whether I got what I expected I still can’t decide.
In any album’s case, the first impact is made by the cover art. The booklet of Wild Signs of the Endtimes had a really encouraging effect on the image of the album previously assembled in my mind. The logo, which carries the legacy of the black metal times might seem quite distant in theory from the central motifs of the booklet’s pictures, which are miniatures of everyday objects but in practice it’s not a problem. All the pictures of the booklet have a warm feeling about them, mainly because of their colours, but they also create a sense of loneliness. On every page, we can see a detail of a house deprived of its inhabitants, but it can easily be seen that they are made of miniatures. These images create a really good mood.
The first song which is untitled is the only new song on the disc and it is the one I’ve listened to many times when I was getting to know Wild Signs of the Endtimes. It is not really a full song, rather an intro, since we are speaking of a three and a half minutes long piano piece, which is extremely cute but at the same time creates a bizarre atmosphere similar to that of the works of Lewis Carroll. The main factor in creating the mood on the album is the sound. When I first listened to the disc, I wasn’t able to find a word for it which is not rude. During the intro it is less annoying, because it sounds as if we were listening to a vinyl, but later, it creates really ambivalent feelings in the listener.
After the intro it is a harder task to speak about the tracks, because they have really mixed musical worlds. The second, third and fourth songs are from the Unlimited Hate full-length from 1996 and the first of them (Your Crystal Fragments) sounds like the music of Holt Költők Társasága with drums like those on the demos of Sisters of Mercy and the vocals of an amateur Norwegian black metal band from the 90’s and some unenjoyable clean singing. The guitar melodies are not bad anyway, they would be able to create a unique image, if the pre-Darkthrone-esque sound wouldn’t stand in their way. The third song has the title Blå melankoli and starts like true Scandinavian black metal, but with the incorporation of some melodies it slightly changes (unfortunately, the sound quality does not). The sound of the bass is also horrible, what’s more, every now and then it sounds like the bassist guy was – let’s say – not a master of his instrument if you catch my drift. The sound of the guitar buzzes, crackles, and rattles like the autumn leaves. Drums do actually have the quality level of the demo recordings of Sisters of Mercy. As a closing, we can find a part which really doesn’t fit in with the musical context, but in other circumstances could be very enjoyable.
The next song (also from Unlimited Hate) is 13 minutes long and entitled Inherent Emptiness. It starts with a somewhat sick laugh and like typical black metal, but soon it turns into some really strange kind of music with middle-paced riffs and some fast black metal grinds. The vocals are the most strange elements of this song, because the emotion it transmits is not the melancholy of dark rock nor the loneliness and grief of black metal but anger we would expect from a Sepultura-like band. It doesn’t fit in at all with the musical surroundings. Around the fourth minute there’s a sort of stop, but then the verse starts again and there comes a band-vocal part which would serve pretty good in an Akela song. Everybody should decide for themselves, whether it is good in this case or not. For me, this kind of stuff with this sort of musical atmosphere is really disillusioning. The sound however is a little bit better in this track: the constant buzzing is not present in the background and the bass guitar also improved a lot although the guitars are still crackling. We can hear some hysterical vocals in the second part of the song, but then the Akela-feeling comes back again and does no good for the feeling. I really don’t know how could they manage to expand this track to 13 minutes, since it contains nothing special except for (again) the parts which would be nice in some other context.
The next song is from the Blue in the Face EP from 1999 and is called Room of Velvet Splendour. It begins with a heart pounding, the wind howling, a door screeching, some steps and other noises, but when the music starts, the once again horrible sound totally ruins the feeling. The most important musical difference between these songs and the previous ones is that there are no extreme vocals here at all, just occasionally speech-like clean vocals. The instrumental parts are also a lot better than in the songs from Unlimited Hate, here we have atmospheric unity, all the instruments fit with each other. With a sound around a thousand times better than the current one, the songs would be fully enjoyable and even likeable. This way, liking ths ongs is only possible after getting used to the sound. The sixth song called Swansmile proves to be a big surprise because it is pretty much like an American country song. First I couldn’t believe that I hear harmonica and country-vocals with American accent in the song. The mood is not happy and joyous however, but it has nothing to do with the cold and grim world of black metal. It was really-really weird to hear such a song, but the truth is that this music suits the band far more than metal. This is the most special track on the album, it’s a pity that the sound somewhat ruins even this one. The penultimate song is a cover of the Motörhead song (Don’t Need) Religion. This is almost exactly the same as the original regarding both sound and vocals. The final track (Room of Velvet Splendour Pt. 2) should have been called Swansmile part 2, because it has the same country-song feeling. It starts with harmonica and acoustic guitars (and the indispensable crackling, of course) and the vocals are also real country vocals with a blade of wheat hanging from the corner of the mouth. The main melody of the guitar is slightly infantile, somewhere between the music of Family Frost and the Polish cartoon The Little Mole. This songs further strengthens the conclusion that this kind of music is better for Joyless than anything containing normal riffs or growls.
Despite the fact that this is not mentioned anywhere on the internet or the booklet, there’s an extra untitled song on the album, which is musically incredibly weird. The vocals are the most strange elements, the drums, the guitars and the bass keep doing the same melodies almost all the way long. A very high-toned melody is played by synthesizers, upon the hearing of which, the listener starts to question the sanity of the writer. The vocals are female, incredibly high-pitched and catlike. Prolonged exposure to this voice may be annoying or at least ridiculous. Apart from this, the song is filled with small fragments of conversations, laughing, and shouts, which only make the song more chaotic. I suppose this is a glimpse into the musical future of the band, but based on this glimpse I wouldn’t be that curious about future releases.
I had a really hard job when trying to figure out the score for Wild Signs of the Endtimes, because I don’t like to give low scores. But in the case of this album, I couldn’t help giving a low score, because despite it has some interesting bits’n’pieces, the overall image of the album looks really chaotic and has only one consistent attribute, which is the low quality sound. I may listen to the two country songs at some point in the future or show them to my friends for a good laugh, but I see no chance of listening to the other songs again (except for the wonderfully adorable intro).
Tracklist:
1. Untitled
2. Your Crystal Fragments
3. Blå melankoli
4. Inherent Emptiness
5. Room Of Velvet Splendour
6. Swansmile
7. Don’T Need Religion
8. Room of Velvet Splendour pt II
9. Trilobite