KATATONIA – City Burial

Ugyan a City Burials egy ideje már megjelent, de csak most volt érkezésem rá, hogy végre górcső alá vegyem.

A Katatonia-t a Brave Murder Day-el ismertem meg, amit még mai füllel is egy remekműnek tartok a gyengécske hangzása ellenére. A Discouraged Ones, ha lehet, még jobban elmélyítette a csodálatomat. Látszólag pofon egyszerű, mégis hihetetlen hangulati ívű dalaikkal igazán egyedi színfoltot képviseltek akkoriban. A Tonight’s Decision kapcsán azonban már vegyes érzéseim voltak. A nyitó nóta és a vizuális körítés nagyon betalált, de aztán több számnál is azt éreztem, hogy már kevésnek bizonyulnak ezek a zenei alapok, és Renkse vokáltémái sem tudnak kellőképpen megújulni. A Last Fair Deal Gone Dawn-t némileg jobban sikerült lemeznek tartom. A dallamok sokkal szuggesztívebbek, és a hangzás is erőteljesebb. Daniel Liljekvist is ekkor került a csapatba, aki izgalmas, energikus dobolásával egyértelműen megmentette számomra a Katatonia-t. De ekkora már nyilvánvalóvá vált, hogy mindent kihoztak ebből az irányzatból. Megvallom őszintén, hogy nem volt bennem nagy várakozás a közelgő Viva Emptiness kapcsán. Talán pont ezért, de jó darabig keresgettem utána az államat a padlón, amikor összefutottam vele. Hatalmas modernizálás ment végbe. Az összetett ritmusokhoz végre a riffek is igazodtak. A rengeteg sampler-el maga a zene is rétegzettebbé vált. Még Renkse is változtatott kissé az énekstílusán, mivel ez a fajta töredezett zene egészen más dallamvezetést kívánt meg tőle. Nem titkolom, hogy számomra ez és a The Great Cold Distance a zenekar csúcspontja. Gyönyörűen felépített anyagok, egytől-egyig tízpontos dalokkal. Zenéjükben főleg az tesz rám mély benyomást, ahogyan a zaklatottság keveredik a súllyal, a melankóliával, amit fogós témákká gyúrnak össze. Ez pedig nagyon komplex, akár ellentétes érzelmi, gondolati állapotokkal is segít azonosulni. Erre csak nagyon kevés metal zenekar képes. Ez mind szép és jó, de ha az adott csapat később nem tud, vagy nem akar megújulni, akkor egy idő után eléggé kiszámíthatóvá válhat a dolog. A Night Is the New Day-t még sikerült megkedvelnem. Ezen az Opeth felé kezdtek nyújtózkodni, mint hasonló, tehát beépíthető hatás. Aztán a rá következő Dead End Kings-nél már a Tool munkássága is erősen kimutatható volt. Sajnos az utolsó két lemezükkel sokadik próbálkozásra sem sikerült megbarátkozni. Elégé rutinszerű legózásba kezdtek a bevált receptek alapján. Az újításnak szánt elemek pedig nem igazán működtek. Érzelmi hullámot már nem tudtak kiváltani bennem, de cserébe még erősen untattak is. Nyilván ők is tudták, hogy baj van, mert ezután bizonytalan időre jegelték a bandát.

Ilyen előzmények mellett nem nehéz elképzelni, hogy mekkora érdeklődésre tarthatott számon tőlem a City Burials. Az előzetes számok alapján már csaknem el is könyveltem magamban, hogy egy újabb, semmitmondó produkcióval gazdagodik a diszkográfia. Most pedig töredelmesen be kell vallanom, hogy kilóra megvettek ezzel az albummal. Higgyétek el, nekem is nehéz volt elhinni. Még attól is zavarban vagyok, hogy meghatározzam, mitől más, mitől működik, ha az előzőek nem találtak meg. Stílus váltás nem történt. A Tool, Opeth hatások nyomokban jelen vannak, de mégsem feszítették túl az eddigi keretet. Lényegében színtiszta modern kori Katatonia, amit kaptunk. Ennyi! Mégis, nagy örömmel mondhatom, hogy visszatért a dráma a zenébe. Ettől pedig rendkívül őszintének hat a végeredmény. Újra elhiszem Renkse minden bánatos sorát, Nyström Szívfacsaró melódiáit. A megszólalás egyszerre erőteljes és kristálytiszta. Minden apró mozzanat könnyen kivehető. Van is mire figyelni, hiszen számtalan textura, kórus dúsítja a dalokat.

Ezúttal nem mennék végig az album teljes bemutatásán. Igazán egyik szerzeménybe sem tudnék belekötni bűntudat nélkül. Végig ott fénylik a múzsa csókja a homlokukon. Legnagyobb kedvencem még így is a The Winter of Our Passing és Flicker. De nem is szeretném tovább ragozni, mert csak önmagamat ismételgetném. Ezért is tartottam fontosnak egy hosszabb bevezető megírását. Talán ettől szemléletesebb, hogy én sem rajongtam minden megmozdulásukért, ezúttal mégis megérintett a lemez. Kétségtelenül megosztó alkotás, ezt már a közvetlen környezetemből le tudtam szűrni. Úgy vélem, ez már önmagában jó jel, mivel a Dead End Kings és a The Fall of Hearts esetében sokkal egyöntetűbb volt a megítélés. Biztosra veszem, hogy aki csak régen szerette őket, azt City Burials sem fogja meggyőzni. Ha viszont valaki hasonló utat járt be velük, mint jómagam, akkor mindenképp érdemes lehet adni egy esélyt, hogy bizonyíthassanak.

A The Great Cold Distance és a Viva Emptiness árnyékában egy pontot könyörtelenül vissza kell vennem, de csakis a viszonyítás végett, amúgy teljes mértékben imádom Nyström-ék új művét. Úgy tűnik, nem a stílusuk fáradt meg, csupán inspirációra, ihletett állapotra volt szükség, hogy ismét erős zenék szülessenek kedvenc bánat metálosaink műhelyében. Brávó!

Tracklist:

1. Heart Set to Divide
2. Behind the Blood
3. Lacquer
4. Rein
5. The Winter of Our Passing
6. Vanishers
7. City Glaciers
8. Flicker
9. Lachesis
10. Neon Epitaph
11. Untrodden

Pontszám: 9