Kiadó: Season of Mist
Weboldal: http://kellsofficial.com
Kiadás éve: 2012
Stílus: Avantgarde metal
Brief Sum: The music is colorful and varied; changes between modern metal and avantgarde or dissonant. The guitars shred and burn, the atmosphere touches or sometimes pushes you away but never passes you by. Virginie does everything that a throat allows. Play it loud!
Új sztár van születőben a női énekes metal mezőnyben, tartják sokan a hazájában, Franciaországban már elismert zenekarról, a karizmatikus énekes Virginie Goncalves körül létrejött Kells-ről. 2005-ös debütjük, a Gaia óta a csapat játszott már az Apocalyptica, a COF és az Epica előtt is. S ez utóbbihoz egészen jól passzolt zenéjük stílusa is. Második albumukat, a 2009-es Lueurs-t előbb a már ismerős Epica, majd Tarja társaságában turnéztatták meg Európa 15 országában, majd jött a szerződés a Season Of Mist-tel, mely a következő lépcsőt jelentheti a bandának. A most megjelent harmadik lemez, az Anachromie pedig hozza a franciák korábban védjeggyé vált hangzását. Legalábbis a promoinfók szerint, a korábbi lemezekhez ugyanis nekem még nem volt szerencsém. Modern metal alapokra épülő éles riffek és lüktető ritmusok, valamint Virginie sokszínű éneklése folyamatosan ébren tartja a figyelmet. A hölgy az andalító, ábrándozó szépségű finomságoktól a harsány, agresszív üvöltésekig, hörgésekig mindent ki tud fejezni a hangjával, akár Amy Lee, Cristina Scabbia és Angela Gossow ötvözeteként is leírható.
A borító jól tükrözi a zene elvontságát, egyszerre tiszta és borult, sötét hangulatait is, bár nekem a nagyon digitális kivitelezés visszatetsző picit. A maszterelés Ted Jensen (Korn, Muse, Metallica, AIC) nevéhez fűződik, a lemez ennek megfelelően is szólal meg. Súlyos és sötét.
Először félig-meddig háttérzenének indítottam el a korábbi információim szerint gótikus metalban utazó Kells új lemezét, s be kell vallanom, jól tettem. Olyan, első hallásra mindenképp zaklatott, kissé művészieskedő, helyenként eklektikusnak tűnő zenével találkoztam ugyanis, amit nem könnyű befogadni. Nem mondom, hogy lehetetlen, de lassan ható dallamaival, felkorbácsoló avantgarde elemeivel, tüskés riffjeivel és sötét mélységeivel nem épp az a barátkozós típus.
Először fáztam attól, hogyan viseli majd a francia szövegeket a fülem, de ehhez a zenéhez kifejezetten illik a számomra egyébként zsizsgős hangzású nyelv.
A dalok egyszerre egyformák és sokszínűek. Úgyis mondhatnám, hogy a muzsikusok ugyanazokkal az elemekkel játszanak, csak mindig másként. És itt már rá is kell, hogy jöjjek, jöjjünk, hogy azok mégsem azok az összetevők, amikre először gondoltunk. Jobbára a középtempó és a szálkás, zúzós sztakkatók uralják a dalokat, de felcsendül a dalokban hegedű, arabos hangulatok és dallamok, modern grúvok, szimfonikus, gótikus hatású témák is.
Jó adag amerikai modern/nu metal ízt (lásd Evanescence), szintén újkori európai hatásokat (Lacuna Coil) és a tipikusan európai, sőt tipikusan francia avantgarde-ot keverő zene kevés van. A Kells ilyen. Boszorkánykonyhájukban szúrós szagú és elsőre zord megjelenésű étkek készülnek, de az ínyenc fülek megtalálhatják dalaikban, amit keresnek. Persze, csak ha veszik a bátorságot, hogy alaposabb belemélyedjenek e nemes fogyasztanivalóba.
A két legemészthetőbb, a Kells mércéjével mérve legslágeresebb dalnak én az Emmurés-t és a L’Autre Rive-t érzem. De ez persze nem jelent Nightwish vagy Within Tepmptation jellegű csillogást és dallamorgiát sem. Bírom az arabos hangulat- és dallamvilágot megvillantó Illusion D’une Aire-t is, a Le manege déchanté viszont a lemez legkétesebb pontja. Na nem azért mert olyan rossz, nem rossz. Csak szinte hangról hangra hozza a vezérriff egy 80-as évekbeli Anthrax nóta élményét, csak kicsit más hangzással. És ezt nagyon nem vártam volna.
Virginie tényleg mindent kihoz a torkából, amit csak ember képes. Egyszer bájosan éneklő hölgy, máskor velőt rázón üvöltő, károgó, vagy hörgő energiabomba. A tiszta énekhangja nem különösebben átütő vagy egyedi, de az a sokrétűség, ahogyan hangszálait használja, mindenképpen elismerésre méltó.
A zene változatos, olykor disszonáns, a gitárok karcolnak, sőt marnak. A hangulatok megérintenek, néha ellöknek maguktól, máskor beszippantanak, de nem mennek el melletted hatás nélkül. Kissé barátságtalan mivolta és a számomra túl sok modern metal elem miatt, bár biztos, hogy időnként elő fog kerülni az anyag és újra együtt utazom majd a Kellsszel ez egy nyolcas. A kiadói utasítást javallom betartani. Play it loud! Csak hangosan!
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Bleu
2. Se Taire
3. Illusion D’une Aire
4. L’heure Que Le Temps Va Figer
5. L’asphalte
6. Emmurés
7. Quelque Part
8. Le manege déchanté
9. Cristal
10. Addictions
11. L’Autre Rive
12. Nuances
13. L’écho
14. Furytale
15. On My Fate
