KREATOR – Hate Über Alles

A Kreator egy intézmény. Negyven éves fennállásuk alatt a germán thrasherek Miland „Mille” Petrozza (gitár, ének) vezetésével többszörösen is bebizonyították, hogy a soraikban történt számos változás dacára mind a mai napig olyan minőségi zenét játszanak, hogy örökös bérelt helyük van a – többek között – a Destruction, a Sodom és a Tankard által fémjelzett teuton thrash mennyországban. Az eredeti felállásból már csak a dobos Jürgen „Ventor” Reil zenél Petrozza mellett, míg a szólógitárosi teendőket Sami Yli-Sirniö látja el, a basszusgitárosi posztot pedig a brit Dragonforce-ból importált Frédéric Leclercq tölti be. Az emblematikus Pleasure to Kill album (1986; a zenekar második lemeze) megjelenése óta a Kreator óriási rajongóbázist tudhat maga mögött: a zenekar teljes munkássága összességében nem kevesebb, mint tizenöt stúdióalbumot ölel fel. Az persze mindig is vita tárgyát képezte, hogy a teuton thrash legkarakterisztikusabb reprezentációja vajon a Sodom vagy a Kreator-e – ám a Sodom elemi erejű zúzása mellett mindig is volt hely a Kreator által képviselt, műfaji mixekkel kísérletező világnak. Fennállásuk négy évtizede alatt többször is újra kitalálták saját magukat – olyannyira, hogy az 1992-es Renewal albumon még hardcore és indusztriális elemeket is beépítettek az addigra karakterisztikussá vált Kreator hangzásba, az Endorama (1999) pedig egy sötétebb, atmoszférikusabb irányba kalauzolta el a hallgatóit. A vargabetűk mellett azonban egy dolog egyre inkább biztosnak látszik: az epikus (sőt, időnként egyenesen himnikus) tradicionális metal építőelemek thrash metallal való ötvözése az idők során mind hangsúlyosabbá vált a zenekar művészi kifejezésmódjában.

Az öt év várakozást követően megjelent Hate Über Alles nem is okozott csalódást – legalábbis abból a szempontból, hogy folytatja a a Phantom Antichrist (2012) és a Gods Of Violence (2017) albumokon már megkezdett kísérletezést: a zenekar a dühödt német thrash metalt ezúttal is modern hangzással és melodikus, epikus elemekkel tűzdelte meg. A szakirodalomban olvasható – és egymáshoz képest bizony igencsak széles spektrumon szóródó – vélemények azonban arra utalnak, hogy ezt az extenzív experimentálást a különböző kritikusok különbözőképpen ítélik meg. Akárhogy is, a Hate Über Alles sokszínű anyag: Mille Petrozza és csapata tizenegy dalt tár elénk az alig több, mint 46 perces játékidő alatt.

Az album a Sergio Corbucci is Dead címre keresztelt melankolikus (és kissé talán fura) instrumentális bevezetővel indul, amely a westernfilmekről és a Bud Spencer – Terence Hill duó kalandjait elmesélő vígjátékokról egyaránt ismerős olasz filmrendezőnek állít emléket. Rögtön ezután éles váltást hallhatunk: az anyag egy szemvillanás alatt robban be, és a címadó Hate Über Alles formájában zúzós – számomra egyébként rendkívüli módon kedves – old school thrash riffelésbe megy át. Szerencsére a Killer of Jesus is hasonlóan intenzíven indul, és ugyan a későbbiekben kissé meglassul, az ember ezekben a remek tételekben éppúgy felfedezni véli a modern extrém metal technikás, letisztult világát, mint az Exodus által fémjelzett, elsöprő dinamikájú thrash erőművet. Az album azonban bizonyos mértékig sajnálatos módon vészfékezéssel folytatódik: már mindjárt a negyedik dal, a Crush The Tyrants jelentősen visszavesz a tempóból. A Strongest Of The Strong ugyan ismét energikusabban indul, mégis a középtempós témák maradnak mindvégig az uralkodóak, jellemzően a nyolcvanas évek metaljának fogós, jól megjegyezhetően dallamos témáinak világát idézve fel a hallgatóban. A számomra némiképp Accept-hangulatú (egyébként igen becsületesen felépített) tétel után azonban hiába várjuk a feloldást, csak nem jön el értünk a várva várt thrash metal katarzis: a megint csak középtempós Become Immortal megmarad az epikus power metal és a NWOBHM által kijelölt határok között. Megoszlanak a vélemények arról, hogy mindez jót tesz-e a Kreator-tól megszokott harapós agresszivitásnak, ám a dalok szerkezetére nem lehet panasz, mint ahogy a kidolgozásra és a hangzásra sem. Csak hát valami mégis hiányzik: talán a drámai mélységek és magasságok azok, amik az egymást követő középtempós tételek által elénk varázsolt míves, de kissé egyhangú zeneszőnyegben mintha eltűnnének. A Conquer and Destroy aztán ismét kissé begyorsul, majd a Midnight Sun igazi csemegével szolgál: a német Sofia Portanet által felénekelt tiszta női vokál érdekes színfoltja az albumnak, mindenekelőtt különleges hangulatú harmóniavilága révén. A Demonic Future és a Pride Comes Before The Fall szintén a nyolcvanas évek hagyományait idézi (utóbbi tétel elején Mille hangja egészen érdekes, lágy tónusokat intonál). Aztán jönnek megint a középtempók, hogy aztán a Dying Planet-ben egy rendkívül epikus – bár véleményem szerint kissé túlnyújtott – tételt kapjunk zárszónak.

Összességében úgy gondolom, hogy a legkevésbé se rossz album a Hate Über Alles, de számomra az anyag valamennyi erénye dacára nem adja azt a katarzisélményt, amely már nem egyszer elfogott a Kreator hallgatása közben. A zenekar által létrehozott zenei szintézis azonban mindenképpen érdekes és színvonalas, jó szívvel ajánlom meghallgatásra.

Tracklist:

1. Sergio Corbucci Is Dead
2. Hate Über Alles
3. Killer Of Jesus
4. Crush The Tyrants
5. Strongest Of The Strong
6. Become Immortal
7. Conquer And Destroy
8. Midnight Sun
9. Demonic Future
10. Pride Comes Before The Fall
11. Dying Planet

Pontszám: 7