Kiadó: Collectors Dream Records
Weboldal: www.laguns.net
Kiadás éve: 2013
Stílus: Hard Rock
Brief Sum: End of the 80’s garage sound, seemingly punk-like attitude, a bit simple but not too sloppy, nifty songs, most of them with memorable refrains. Nothing extra. Nay, no remarkable traits.
Standing in the line with the gray mass is neither difficult nor thankless. But the task is something else; to create something extraordinary, something permanent. And they missed it this time. Monotonous, too long of a disc, with songs that are way longer than necessary.
Igazából sosem voltam nagy L.A. Guns fan. Bármelyik lemezüket hallgattam is meg, valahogy sosem sikerült igazán egymásba gabalyodnunk. Mindezek mellett is elismertem munkásságukat, csak magamtól igen ritkán hallgattam a lemezeiket. Aztán jött a Brides Of Destruction, Nikki Sixx és Tracii Guns közös projektje, melynek első lemeze a mai napig abszolút kedvenceim közé tartozik. A koncertjeiken koszosan, dögösen elővezetett, anyabandáiktól származó dalaik miatt újra érdeklődni kezdtem ez iránt a Guns iránt. Továbbra sem lettek favoritok nálam, de kicsit másképp tekintettem rájuk. S amikor megjelent e lemez, bizakodva kértem, hogy írhassak róla, még akkor is, ha Tracii nélkül készült.
Első hallásra hatalmas csalódás volt az anyag. Sőt, már az első hangok után. Olyan 80-as évek végi garázshangzás csapott arcul, ami az ifjú pályatársak tisztán, fényesen és naprakészen megszólaló lemezei után elég megrázó volt. Erősen punkos, csináld magad attitűd jött át, ami akár ma is elfogadható egy ismeretlen banda első lemezén, de egy ilyen múltú csapatnál… Andy Johns producerrel… akiről lövésem volt, hogy kicsoda, de miután megtudtam, hogy a hetvenes években Stones és Zep lemezeken tette le a névjegyét, már nem is csodálkoztam annyira. De továbbra sem tudtam eldönteni, hogy ez szándékos-e, vagy a körülmények, a lehetőségek hozták ezt. Ha előbbi, akkor a régi csibészek kicsit ott feledték magukat a múltban. Öröm az ürömben, hogy minden hangszer jól kivehető, jól hallható, nem összemosott hangfolyamról van szó.
A dalok kicsit olyanok mint a hangzás. Gyakran punkosan egyszerűek, csak nem annyira lazák, energikusak és lázadók. Meg persze az ifjonti hév sem feszíti őket. Nekem hosszabb távon unalmasnak és ványadtnak hatnak. Egyenként és összességében is. Sokallom is a 14 dalt.
Puritánságuk mellett is elvitathatatlan azonban tőlük, hogy elég sok fogós refrént sikerült a lemezre csempészni. Meg ha ezek nem is über vagy mega dallamok, kellemes hallgatni őket, ahogy a szólók javát is, az íz ugyanis ott van bennük. A kellő plusz azonban az együtténeklős részeken kívül szinte nincs is jelen. Ami baj. Nagy baj.
Igazi favoritokat nehezen tudnék kiemelni, de nálam talán ezek a dalok képezhetnék a lemez magját, esetleg magát a lemezt: You Bettet Not Love Me, Sweet Mistery, Burn, Underneath The Sun, Crazy Tango, I Won’t Play, Arana Negra. Persze nem feltétlenül jelen változatukban. S némi érlelés, átgyúrás után talán csatolhatnánk hozzájuk a Vine St. Shimmy-t, melyben ott a kellő pimaszság, vagy a lendületes Venus Bombot, melyből kissé hiányzik a finesz, s a refrén sem kapja el az embert.
Beállni a szürke eminenciások közé könnyű és nem is feltétlenül hálátlan dolog. A feladat azonban nem ez. Kiemelkedőt, maradandót alkotni. És ez most nem sikerült. Monoton, túlságosan hosszú lemezt kaptunk, a kelleténél jobban elnyújtott dalokkal. Mit is mondhatnék még? Legközelebb mindent bele!
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. Hollywood forever
2. You better not love me
3. Eel pie
4. Sweet mystery
5. Burn
6. Vine St. Shimmy
7. Dirty black night
8. Underneath the sun
9. Queenie
10. Crazy tango
11. Venus bomb
12. I won’t play
13. Requiem (Hollywood forever)
14. Arana negra (Black spider)
