Kiadó: Napalm Records
Weboldal: www.lacrimas.com
Kiadás éve: 2010
Stílus: Gothic / Dark
A német Lacrimas Profundere ismerős lehet hazánk goth/dark rockerei között, annál is inkább, mert nemrégiben ők is felléptek a Deathstars nagyszabású koncertjén Budapesten. Aki ott volt azon az estén, nagyjából tudhatja is, hogy mi várható az új lemezen. A kevésbé fanatikusok kedvéért viszont elmondom, hogy olyan a zene, mintha a Type O Negative mélyre hangolt gitárjait és hangulatos kiállásait összekevernénk a The 69 Eyes gothic rockjával, és az egészet nyakon öntenénk valami olyasféle (talán kissé túlzásba vitt) szirupossággal, ami a HIM egyes dolgait jellemzi, viszont a Ville Valoék korai albumain hallható egyediség nélkül. Mindezek ellenére másolásról nem lehet szó, már csak azért sem, mert a banda relatíve régen, 1993-ban alakult.
A Grandiose Nowhere-t először meghallgatva viszont az volt az érzésem, hogy itt valami másról van szó, mint az eddigi anyagokon. Végülis több mint 15 éven keresztül nem lehet pont ugyanolyan zenét játszani, de a váltás mindig rizikós, nem mindig sül el jól. Sajnos úgy tűnik, jelen esetben is ez a helyzet. A zenekar úgymond a tutit választotta, azaz azt az utat, amivel biztosan meg lehet szólítani tömegeket, ergo radikálisan leegyszerűsítették a dalaikat, a nyitó Be Mine In Tears felépítése például annyira klisés és popos, hogy szinte már fáj. Pont az a hangulat, mélység veszett ki a számokból, ami szerethetővé tenné a műfajt, így csak a külsőségek, és az elég sekélyes mondanivaló maradtak. A tini lányokat biztosan meg lehet szólítani hasonló dolgokkal, de mivel én már nem vagyok tini, lány meg soha nem is voltam, nem igazán tudom értékelni az efféle próbálkozásokat.
Zenei szempontból sem mutat fel sokkal többet a lemez a pop-rock kliséknél; az egy dolog, hogy mélyre hangolják a gitárokat, de ezen felül kéne jobb riffeket is játszani, nem csak két akkordos témákat ismételgetni. Emlékezetes gitárdallam szinte egyáltalán nincs is a lemezen. A következő csalódás az énekes Rob teljesítménye: nem mondom, hogy rosszul énekel a srác, de a régről ismert mély hangját csak elvétve veszi elő, helyette megpróbál a zenéhez igazodva „poposabban” énekelni, ami szemlátomást (fülhallomást?) nem megy neki. Az a régi énekstílus sem volt nyilvánvalóan Peter Steele-re (R.I.P.) akart hasonlítani vele, de sokkal kifejezőbb volt. Ami valamelyest megmenti a lemezt, az, hogy a régi súly néhol, egy-egy pillanat erejéig visszaköszön. Számokat ugyan még így sem tudnék kiemelni, de van pár olyan nüansznyi momentum, vagy húzósabb rész, amiben van valami megfoghatatlan hangulat. Csak az a baj, hogy ezeknek olyan hamar vége szakad, hogy mire feleszmélnénk, már újból bejön egy szörnyű klisés refrén vagy egy dögunalom verze.
Azért korántsem olyan rossz ez az anyag, mint az idei HIM, de a saját régebbi munkáikhoz, például az Ave End-hez mérten igencsak halovány produkció.
Tracklist:
1. Be Mine In Tears
2. The Letter
3. Lips
4. I Don’t Care
5. Her Occasion Of Sin
6. A Plea
7. Not For Love
8. The Fear Of Being Alone
9. My Little Fear
10. Side
11. Dead Heart Serenade
12. No Matter Where You Shoot Me Down