Kiadó: Century Media Records
Weboldal: www.lacunacoil.it
Kiadás éve: 2012
Stílus: Gothic metal
Brief Sum: After the smashing disappointment in the last disc, Dark Adrenaline is again showing the hot and catchy alternative music that is the hallmark of the band, which deservedly brought to success the fantastic Karmacode. The songs are still not overcomplicated, but still it is a sufficiently diverse and well-packed stuff. The hits are coming one after the other, the obligatory slow parts are well absolved, plus the cover song is also appropriate. Dear everyone, the first big hit of the year has arrived with the best material of Lacuna Coil so far! No one can hold me back from turning a page in the discography, so skipping Shallow Life I can at last say: the worthy successor of Karmacode has arrived.
Mint az bizonyára eddigi írásaimból kiderült, szüntelenül kajtatok az anonim, underground csapatok után, a vak sötétségben, drágakövet keresvén a sűrű rengetegben. Bizonyára (vagy legalábbis remélhetőleg) mindnyájan ismerjük azt az érzést, mikor célt ér a kutatás, és valami számunkra igazán értékeset és egyedit találunk. És hogy miért hadoválok itt névtelenségről az új Lacuna Coil kiadvány kapcsán? Nos, a válasz talán kissé szubjektív gyökerekben keresendő, a magam részéről ugyanis kivétel nélkül, mindig a szokásosnál jóval magasabb elvárásokkal, mondhatni kritikusabb hozzáállással kezelem a közismert, népszerű bandák tevékenykedését. Az olaszok azonban még ezen zord mentalitás tudatában is bekerültek a pixisbe anno a zseniális Karmacode lemezzel…
…hogy aztán a 2009-es Shallow Life egycsapásra minden addigi bizalmamat eljátssza. Felemás érzésekkel vártam hát a folytatást: egyrészről nyilván örültem az új album hírének, másfelől pedig már vészesen lógott a balta a levegőben, mert a „felszínes élet” (és lemez) után még egy ekkora bukás már végleg elföldelte volna a talján szextettet a szememben. A Dark Adrenaline-nak hála viszont ez utóbbi jó időre meghiúsult, majd’ három évnyi várakozás után ugyanis ismét régi pompájában tündököl Andrea Ferro csapata.
Ez a kijelentés akár a szó szoros értelmében is megállja a helyét, hisz a Century Media a Karmacode sikere után mára a bennük rejlő összes lehetőséget kiaknázva, a fényűző csilli-villi cuccokon és hangzáson túl, gyakorlatilag a csillagokat is leimádkozta az égről a társaságnak, amivel ha az előző anyagon nem is, de a mostanin már mindenképpen sikerült élnie Cristináéknak. A zene persze már rég nem az a doomos beütésű gothic metal, amivel még annak idején beköszönt az In A Reverie és az Unleashed Memories, de szerencsére az idei cuccon az I Like It / I Won’t Tell You féle borzalmas rágógumi dalokat is sikerült mellőzni, helyette pedig a masszív és emlékezetes alternatív témák és klassz szólók mellett a Comalies fílingjéből is visszakapunk egy szeletet. A hangulat sokkalta sötétebb, a dalok jóval morcosabbak (ha úgy tetszik metalosabbak), mint legutóbb, és habár az évek során kialakult kommerszebb stílus továbbra is él és virul, mégis, az album rendkívül szerethető, elsősorban az olyan piszkosul slágeres nótáknak köszönhetően, mint a klipes Trip The Darkness, a Give Me Something More, vagy a személyes kedvenc, egzotikusabb jellegű Intoxicated. Ezúttal a kötelező lassúzást is nagyon okosan sikerült megoldani, hisz az End Of Time éppen úgy tesz eleget a popszakma nagykönyvének kritériumainak, hogy közben azért az ember arról sem feledkezik meg, hogy tulajdonképpen egy metal banda lemezét hallgatja – és íme a válasz, éppen ezért nagy mágus a Lacuna Coil. No meg mert a záró My Spirit élettől való búcsúja is annyira fájóan őszintén hat, amit egyébként a két évvel ezelőtt elhunyt Type O Negative énekes, Peter Steele emlékének dedikált a gárda. Hab a tortán, hogy még a R.E.M. feldolgozás Losing My Religion is nagyszerűen sikerült, nem igazán van tehát mibe belekötni a tracklistet illetően.
Szerencsére a Shallow tragikus borítója után e téren is sikerült kicsit reparálni a helyzetet, és bár meg kell mondjam, soha nem komáltam igazán a Coil lemezek külsőségét, ezek a fekete lötyis üvegcsék most eléggé betaláltak. Ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy nagy meglepetésre a szövegek, és voltaképp úgy ámblokk az egész anyag koncepciója, hogy merj szembeszállni a félelmeiddel, nagyon hűen átjön, ahogy újra meg újra pörgetem a korongot. Ez pedig megintcsak egy óriási dolog, főleg ilyen muzsika terén, hisz mint tudjuk, hitelesen, a dalok szellemiségéhez igazodva közvetíteni a mondanivalót talán az egyik legnagyobb kihívás a zeneiparban. Persze nem mondom, hogy nincs egyfajta hatásvadász éle a történetnek (melyik mainstream csapatnak nincs?), de összességében tisztán érezni, hogy a fölösleges, taszító affektálás helyett az őszinteség dominál.
A Dark Adrenaline-al számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a Shallow Life nem egy tehetségét vesztett, kiégett társaság kötelező sorlemeze volt, hanem egy tudatos zenei húzás, ami van akinek bejött – van akinek nem annyira. Andrea szavaival élve, az kísérletezés volt, de meg kell mondjam, ennyire még nem örültem „vissza a gyökerekhez” akciónak, mint most a Lacuna Coil esetében. Summa summarum, azért elég megnyugtató, hogy 2012-re nem kellett temetkezési vállalkozót hívni a zenekarhoz, mert ez az anyag legfeljebb a hallójáratokat mérgezi majd végtelenül megkapó dallamaival. Nem nehéz észrevenni, hogy minden szerzemény egyszerűen hallgattatja magát, egyúttal mindben ott bújkál a nyilvános szereplés potenciálja – melyek bármelyikére ezrek fognak tombolni az együttes koncertjein! Múlt ide vagy oda, képtelen vagyok haragudni a srácokra. Lehet, hogy a Dark Adrenaline papíron egy borúsabb korszak szüleménye, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a banda életében egészen mást suggal ez az idei kiadvány: a Lacuna Coil újra magára talált, épek, egészségesek, és jobbak, mint valaha!
SAMPLE:
Facebook link
Tracklist:
1. Trip The Darkness
2. Against You
3. Kill The Light
4. Give Me Something More
5. Upsidedown
6. End Of time
7. I Don’t Believe In Tomorrow
8. Intoxicated
9. The Army Inside
10. Losing My Religion
11. Fire
12. My Spirit